Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-12-23 / 51. szám
Az óévbúcsúztató, újévköszöntő ünnepségek, magyarul szilveszteri bulik is egyfajta lakmuszpapírjai csupán az ember természetrajzának. A féltudományos célzatú megfigyelések, vérig ható tapasztalatok azt bizonyítják, hogy e jókedvtől kies hazában ez az ünnep elsősorban a mindenáron való mulatozás jegyében fogant, s fogan mostanság is. A velünk született szittya pesszimizmus aztán december közepe táján már arra sarkall bennünket, hogy átkozzuk azokat a napokat, amikor arra vetemedtünk, hogy szilveszterkor igenis jól fogjuk érezni magunkat. Na, mert ez nem megy egykönnyen, ám ez csak január 1-jén szokott realizálódni. A sok-sok félresikerült év végi mulatság okozta bűntudati gyötrelem abbéli fantáziánkat is megerősítheti, hogy mi még soha nem voltunk ilyen eseményen, ezért aztán teljesen ártatlan, szűz kezünkkel felütjük A Nagy Szilveszteri Buli című szertartáskönyvet, hogy megtudjuk, mi fán terem az ilyesmi dolog. A képzeletbeli kötet első oldalain a világ legnaivabbjaihoz szólnak az écák, vegyünk pezsgőt, virslit, konfettit, szerpentint, kell egy kis mustár, kechup, majonéz és„kisviszlát". Ja, és persze hívjunk vendégeket, lehetőleg a nem túl önmegvalósító fajtából, akik úgy este tízig simán elvannak unalmas retrofoteljainkba mélyedve egy-egy zacsi ropival és bambival. Ha ezt az utat választjuk, akkor maximum annyi kár érhet minket, hogy sose emlékszünk majd erre a szilveszterre, hacsak nem az ezt követő porszívózások utáni zsákürítések alkalmával, amikor is újra és újra fel-feltűnik még egy-egy konfetti darabka, no, ezzel pár évtizedig el is leszünk. A másik eset ugye a brutálisabb verzió, ekkor mi megyünk valakikhez, nem a mi otthonunkat kell féltenünk a fékeveszett du- hajságtól, hanem mi magunk lehetünk azok a vadmagyarok, akik mások békés otthonát lakják le az óesztendő búcsúztatása ünnepére kínált néhány óra alatt. Ekkor még azt is megtehetjük, hogy az addig születés- és névnapokra kapott, de vacak származása miatt soha ki nem nyitott alkoholtartalmú italok butéliáival állítsunk be „Tibiékhez", a házigazdáékhoz, hogy jó lesz ez testvér a bóléba. Aztán a kiszemelt áldozat addig békés otthonában megkezdhetjük tatárjárásszerű ténykedésünket. A legfontosabb szabály ekkor az, hogy nincs szabály, miként ellenfél se. Ne fogjuk vissza magunkat, és már a házibuli helyszínére való betoppanást követő percekben a hidegkonyhai készítmények asztalánál foglaljunk helyet. Ne higgyünk azoknak a horgolt szvetteres, házigazda kinézetű egyedeknek sem, akik váltig állítják, hogy nyugi, nem kell za- bálni, jut bőven. Nem jut, hiszen itt a válság, és ebben a gazdaságilag és erkölcsileg farkasok földjévé vált planétán már sose tudhatjuk, melyik percben válik a megkaparintott étel-ital zsákmányunk hazugságok talmi molekulájává. A javaslat tehát, hogy zabáljunk, majd a szerénység minden látszatát kerülve vedeljünk. A legjobb stratégia az, hogy elsőként a legdrágább szeszekből töltsünk határozottan a szánk irányába, majd amikor ezt a készletet elpusztítottuk, akkor jöhetnek a többi italfélék, a savankás háziborok, az aligszázalékos„gazdaságos" sörkonzervek és a körömlakk állagú likőröcskék. Az okafogyottá vált, de a „pusztítás szimfóniájába" mindenképpen beleülő szilveszteri vendégség egyik legszebb apokalipszise természetesen (Uram bocsá') a rókázás, ami esetünkben ugyebár semmilyen módon nem kötődik a ravaszdi négylábúhoz. Ez a művelet ugye a test méregtelenítési üzenete az elmének, miszerint: „eddig és ne tovább!" Eme öntisztulási folyamat úgy körülbelül abban a konstellációban éri el jogosságát, amikor a sebtében bemajszolt franciasaláta, száraz, sós keksz, pizzaszelet, csokitorta, zserbó, székelykáposzta és gumicukor halmok elegye túlcsap a fent leírt alkoholtartalmú, s szuper(para)bólévá sűrűsödött italgarmadák legfelső befogadhatósági szintjén. Feledve a Himnusz magasztos hangjait, és a köztársasági elnök technozenével felvezetett és tűzijáték poklával levezetett, a ki tudja ekkor hol létező színjózanoknak szóló beszédét, kijózanodunk. A mámoron túl, úgy reggel 7-kor dideregve, értetlen, de „pörköltszaftban ázó" szemekkel üresen nézve a külvilág halo- vány történéseire állunk egy buszmegállóban. Csend van. Mi történt? Hol vagyunk? És főleg: melyik évben? Nos, ezek a nagy kérdések, de egy acetonszagú alvás és ébredés után belefetyelt langy korhelyleves után másnap minden kitisztul. Itt az újév, a tavalyit meg... hmm, megúsztuk. hidlap.net hídlap 41
