Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-05-09 / 18. szám
Másfél óra Európa Másfél órányi Európában volt részem a minap. Egy pesti kocsmában, a Ráday utcában. Persze mindjárt felmerül a kérdés, mi is Európa? Mert mostanában azért elég nagy karriert fut be az ember lelkében Oswald Spengler - aki pedig nem olvasta Őt, s a Nyugat alkonyát, az csak néz maga elé gyakran, és érzi, hogy valami elromlott. Igen, elromlott valami. Európa lelkében éppen, s ez a romlás, romlottság teszi kérdésessé magát a fogalmat: Európa... De a minap, a Ráday utca egyik kocsmájában megtalálható volt Európa s az európaiság, legalább másfél óráig. Sőt, a ráadásokat is hozzászámítva, talán kettőig is. ínséges időkben pedig egy-egy ilyen két óra olyan, mint a megváltás. Négy zenész hozta el Európát. Három magyar és egy skót. Egy magyar hegedűs, egy magyar furulyás, egy magyar gitáros s egy skót dobos. Aki persze időnként gitározott is és énekelt is. ír zenét játszott a négy zenész. Van az ír zenében valami különös, megfoghatatlan bánat és fájdalom, éppen olyasféle, mint a magyar zenében. Talán nem véletlen ez, hiszen a történelmünk is oly' nagyon hasonló. Hosszú-hosszú évszázadok arcai az elnyomó birodalom ellen. Ők a brit birodalom ellen, mi a török, német, habsburg és orosz birodalom ellen. Ennyire szerencsés az, aki Európa legszélén él, csak egy birodalom fér hozzá. Aki pedig a közepén, ahhoz hozzáfér mindenki. De a végeredmény ugyanaz: harc, szenvedés, elnyomatás, és nehezen kiküzdött, törékenynek tűnő szabadság. S fájdalmas zene... ír zenét játszott a négy zenész. Aztán a magyar hegedűs egyszer csak azt mondta, most következik egy kis gyimesi csángó muzsika. Magam elfogult vagyok mind az ír, mind a gyimesi csángó muzsika felé, talán ezért is lehet, hogy egy idő múlva összefolyt valahogyan a kettő. A Gyimesi-szoros végi régi indóház, a Monarchia ezeréves határköve, s az egykor volt legutolsó magyar iskola panasza rítt a zenében, éppen úgy, ahogyan az ír köd suttog... Egy már nem is létező nyelven suttog az ír köd. A kelták nyelvén. A kelták nyelve pedig a göröggel és a szanszkrittel rokon. Indoeurópai nyelvcsalád - mondjuk mi fensőbbségesen, mert szeretjük az ilyesféle nagy összegzéseket, amelyekkel letudjuk nemtudásunkat is, kicsinységünket is. És nem értjük, hogy az ír köd azon az ősi ír nyelven suttog ma is, amely a keltából származik. Amely nyelven a lovat epos-nak nevezték; később pedig equos-nak. És az ősi ír sagák hatalmas termetű, legyőzhetetlen hősei harckocsit hajtanak, és lovaikról szakad a tajték; ugyanúgy, mint az íliász legyőzhetetlen harcosai és a szanszkrit Mahábhárata legyőzhetetlen harcosai. És ha egyszer majd eljön az utolsó óra, az írek a sagákhoz fognak fohászkodni, hogy jöjjenek a tajtékzó epos-ok és equos-ok, mert az írek nem hajlandóak elfelejteni mindazt, amit nem lehet elfelejteni. Illetve el lehet felejteni - csak azután kongó és üres marad a lélek, a nemzet lelke, kongó és üres lelkű nemzetekkel pedig bárki bármit megtehet... Európa pedig mégis csak valami ilyesféle titkokból, suttogásokból áll össze. S a Gyimesi- szoros rikoltó, rivalló panaszából. Abból a pillanatból, ahogy az Apa-havas oldaláról lassan leereszkedik az este. Ezt játszotta a négy zenész e pesti kocsmában. A skót férfi arcán is ott ült a fájdalom. Pedig mosolygott mindvégig, mert örömükben zenéltek ők. S a skót férfi nálunk él, már évek óta, s itt is akar maradni, örökre. Szereti ezt az országot. Önzetlenül, valamiért. Talán valami ki sem mondható dologért. Valami olyasmiért, amit mi, akik ide születtünk, már észre sem veszünk. Pedig mi Európa vagyunk mégis. Európa fájdalmának jó részét hordozzuk. S ebből a fájdalomból készítettünk magunknak a lélek mélységeiben örömet, zenét, megmaradást, túlélést. Ezt játszotta az a négy zenész. S ott vannak, minden kedden. Akinek nem elég a létező világ, hallgassa meg őket egyszer! Segíteni fog, legalább néhány napra. Ennél hosszabb időre meg úgysem lehet tervezni manapság... hídiap 17
