Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-01-10 / 1. szám
helyi história A tatárjárás főpapjai Magyarország történetének máig ható tragédiája volt a 13. század közepén az országon végigvonuló tatár horda pusztítása. „Ebben az évben Magyarországot, amely háromszázötven éven át fennállt, elpusztította a tatárok hada.” - írta 1241-ről egy német szerzetes. H ol van már Szent István dicsősége, hol Szent László vagy III. Béla Magyarországa, amikor a magyar király gazdagsága vetekedett az angol és a francia uralkodóéval? A veszteségeket, amelyek elsősorban az ország keleti területeit érintették egyesek 15, mások 50 százalékosnak becsük. Ám bármilyen hatalmas is volt a pusztítás, az ország hihetetlenül hamar magához tért. De ne szaladjunk ennyire előre az időben! A szent életű Róbert érseket Rátót nembéli Mátyás követte az esztergomi székben. Ősei - Kézai Simon Krónikája szerint - Könyves Kálmán idejében Apúliából jöttek hazánkba, és a Veszprém, illetve Pest megyei Rátóton kaptak birtokokat. Mivel Mátyás Rogerius szerint IV. Bélával együtt nevelkedett, vélhetően 1200 körül született. Varga Lajos feltételezi, hogy 1238-ban még mint váci püspök vezette a királyi kancelláriát, Róbert érsek halála után az esztergomi káptalan Mátyást választotta utódjává. Bár a káptalani választás kánonjogi szempontból némileg kifogásolható, a pápa 1240. március 6-án megerősítette azt. 1241 húsvétján Rómába kellett volna mennie, hogy részt vegyen a IX. Gergely pápa által meghirdetett zsinaton, az érsek azonban - hivatkozva az út veszélyeire - kimentette magát. A pápa ezt a kifogást nem fogadta el, Mátyás csak képviselőjét, Benedek pilisi apátot küldte el maga helyett. Az érsekkel utoljára a Sajó menti csatában találkozunk 1241. április 11-én. Ott esett el a hazai püspöki kar nagy részével együtt. Holttestét keresték, de nem találták meg. A Sajó menti csata fővezére Csák Ugrin kalocsai érsek volt, aki már II. András korában is szembetűnően előkelő helyet foglalt el a hazai főpapok sorában olyannyira, hogy Róbert érsek utolsó esztendeiben is gyakorlatilag őt tekinthetjük a hazai egyház tényleges vezetőjének. Bár sosem lett esztergomi érsek, épp a tatárjáráskor tanúsított szerepe és magatartása miatt feltétlenül említést érdemel. Miután a magyar hadsereg legnagyobb része összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére - komolyan véve a kán fenyegetését - elhagyta Pestet, és a tatárok ellen indult. E hírre Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Takta által képezett szögletben összpontosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar csapatokat egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül aránylag kis térre szorítva, emiatt a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harcrendbe állni. Rogerius feljegyzése alapján még az ellenséggel szemben, a döntő csata küszöbén sem szűnt meg az egyenetlenség, a háborgás a király ellen: „Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket, s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt. „A templomos lovagok, Kálmán herceg és Ugrin érsek dandárjaikkal kétségbeesett hősiességgel harcoltak, de a templomosok mind egy szálig elestek, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve kénytelenek voltak visszavonulni. A tatárok ekkor felgyújtották a tábort, s a fejetlenség általános lett. Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétségbeesésig ingereljék. Ezen az úton, amely Pest felé vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni. Az irgalmat nem ismerő erélyes üldözés azonban, amely a mongol hadviselésnek, éppúgy, mint a régi magyarok harcmodorának, egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak menekülni a vérfürdőből. A király, kit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányba, északnyugatra a hegyek közé menekült, és talált védelmet. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe. A csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnáid erdélyi püspökök. Az újjáépítés első érseke majd a Báncsa nembeli I. István lesz. hídlap 27
