Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)

2008-11-29 / 47. szám

helyi história

Lukács, a rendíthetetlen főpap

Varga Péter Dénes

Az esztergomi egyházi főméltóságok históriáját elmesélő sorozatunk főszereplője ezúttal Lukács érsek, kiről - elődjeitől eltérően - számos adat maradt fent. Ez részint annak köszönhető, hogy igen hosszú ideig, mintegy huszonhárom évig állt a magyarországi főegyházmegye élén, másrészt maga a korszak és a főpap személyisége adta az okot a közismertségre, és vívta ki a történetírók különös érdeklődését.

É

rseki hivatalviselése csaknem egybeesett III.

Sándor pápaságával, ez a tény pedig egész tevékenységét alapjaiban befolyásolta. Meredeken felfelé ívelő karrierje arra enged következtetni, hogy kora egyik legelőkelőbb nemzetségének sarja lehetett. Nem lehet véletlen az sem, hogy az első magyarok egyikeként Párizsban tanult, ahol az angol kánonjogász Girardus Puella, a későbbi coventriy püspök iskoláját látogatta. Külföldi tanulmányait követően Lukács valószínűleg igen korán, 1156-ban vagy ’57 első negyedében elnyerte az egri püspökséget, hiszen 1157 márciusában már tanúja volt annak a nagyszabású eseménynek, amikor II. Géza írásba foglaltatta az esztergomi Szent Adalbert-fő- székesegyház javára tett nánai és kakati vámadományát.

Lukács egri érseksége nem tarthatott túlontúl sokáig, hiszen már valószínűleg 1158-ban a Martyrus érsek halálával megürült esztergomi érseki stallumba emelkedett. Ekkortájt vette kezdetét az uralkodói hatalom destabilizálódása is. II. Géza öccse, István herceg ugyanis összeesküvést szőtt a trón megszerzésére. Mindez akkoriban történt, amikor Rómában is épp viszálykodás folyt a pápai tiaráért olyannyira, hogy egy időben két pápát is magáénak tudhatott a nyugati egyház. Amint Körmendi Tamás is föl teszi a kérdést: érdekes lenne tudnunk, vajon mekkora lehetett az uralkodó bizalmas tanácsadói közé számító Lukács konkrét szerepe II. Gézának a kettős pápaválasztás kapcsán tett külpolitikai állásfoglalásában. Eberhard salzburgi érseknek 1161-ben mindenesetre a következőket írta: „Mivel látom, hogy szívedet az egyház előmenetele és egysége tölti be, hadd járuljak én is ehhez hozzá, jelentve Kiváltságodnak, hogy király urunk kérésemnek engedve, egész egyházunkkal együtt elfogadta és megerősítette Sándor urat.” IV. Viktor ellenpápával szemben a hazai egyház tehát Bandinelli bíborost, azaz III. Sándort támogatta a pápai méltóságban.

Nem egészen egy esztendővel később, 1162. március 31-én elhunyt II. Géza királyunk. Ezzel az elkövetkező öt esztendőben a magyar állam 12. századi történetének legsúlyosabb belső válsága vette kezdetét. II. Géza egyetlen fia, a III. István néven trónra lépő új király mindössze tizenöt esztendős volt

ekkor, ráadásul nagybátyja, a trónkövetelő László herceg szintén István nevű öccse is bejelentette az igényét Szent István koronájára, méghozzá bizánci segítséggel, így félő volt, hogy Bizánc - sikeres konspiráció esetén - kiterjesztheti fennhatóságát Magyarország fölött. Lukács érsek a trónkövetelőt haladéktalanul egyházi átokkal sújtotta. László szörnyű fenyegetések közepette követelte az átok feloldását, ám az érsek nemcsak hogy nem engedelmeskedett, de még ki is közösítette II. Lászlót. Az érseket erre bilincsbe verték. Gualterus Mapes leírása szerint akkor az Úr - húsvét napján - megnyitotta a metropolita börtönét, miközben László király épp nagymisén vett részt. A főpap bement a kápolnába és mindenki csodálkozására az oltárt lecsupaszította, a térítőt és a többi díszt félrehajította majd így szólt: „Urunk Jézus, akinek feltámadása felől senki más, csakis a keresztények tesznek bizonyságot! Erőddel, amelyben feltámadtál, ha méltónak tartod ezt a királyt a látogatásodra, döntsd meg gonoszságát, hogy ne legyen; ha viszont nem, erős kezedtől, a fáraón bosszút álló jobbodtól negyven napon belül érezze meg, hogy kit szegezett által!” Eztán kiment a kápolnából, újra börtönbe vetették, de fogsága nem tartott soká. A király negyven nap előtt meghalt.

Helyébe azonnal hasonlóan erőszakos testvére, IV. István lépett. Lukács őt is elpusztította átkával, hasonlóan negyven napon belül. így végül trónra léphetett a jogos örökös, II. Géza ifjú korú fia, III. István néven. Ám az érseknek vele is meggyűlt a baja. A király saját vagyonát eltékozolta, mígnem végül az egyházi birtokokat kezdte csorbítani. Az érsek végül - többszöri figyelmeztetés után- őt is egyházi átokkal sújtotta. Ebben az esetben ugyan nem maradt el a feloldozás, a történetnek végül mégis keserű vége lett. Miközben a feloldozási szertartás során a jelenlévők egytől egyig örvendeztek, Lukács érsek köny- nyekre fakadt. „Mi lelt legkedvesebb atyánk, hogy ennyi öröm közepette sírhatnékod van?” - kérdezte a király. „Talán örvendezzem?” - válaszolta az érsek. „Hiszen esztendő múltával ezen a napon, mindany- nyiunk zavarodottságára és dühére ugyanezen a helyen találnak majd téged is.” így is lett. E csodálatosnak tűnő históriáról nem csak Gualterus Mapes komoly forrásértékű műve tanúskodik, de egybevágnak vele Mügein Henrik Krónikájának és a Knauz-krónikának az adatai is. Az új király, III. Béla uralkodásának első néhány esztendeje egybeesik Lukács érsekségének utolsó éveivel. Viszonyuk egy időben olyannyira megromlott, hogy Béla el is űzte Lukácsot Esztergomból. A király végül visszafogadta a metropolitát, aki a szentség hírében halt meg 1181. augusztus 20-án. Szentté avatását II. András és IV. Béla is szorgalmazta Rómában, kanonizációjára azonban végül mégsem került sor.

34 hídlap