Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-11-22 / 46. szám
exkluzív Esztergom-emberek Hűséges típus Pusztaszeri Kornél színművésszel - többek között - arról beszélgettünk, a ragaszkodás ezekben az időkben is fontos, még ha sokan azt sulykolják, fordítsunk hátat régi értékeinknek.- Már 1985 óta tagja a Madách Színháznak. Ilyen hűséges típus? Ilyen ragaszkodó ember?- Nagyon-nagyon olyasminek kell történnie az életben, hogy változtassak a dolgok menetén. Nagyon erős hatású valaminek. Ahol jól érzem magamat, ott az első, kicsit is kis rossz történés miatt nem változtatok. Mert nem biztos, hogy máshol más hibák ne fordulnának elő. Ez érthető színházra, munkahelyre; autóra, bármire. Azt hiszem, az ember azért ragaszkodik ahhoz, amit megkedvelt.- Ezt már csak azért is kérdezem, merthogy a mostani korfelfogás vagy az aktuális trendek szerint -j főleg ahogy elnézi az ember a kereskedelmi televíziókat -, nem igazán divatos a hűség, nem igazán számít értéknek a ragaszkodás, Azt sugallják, ódivatú, úgyis értelmezhetően, hogy régimódi, idejétmúlt szavatosságú dolog.- Hogyne, így van! Abszolút úgy van, ahogy mondja. Ez egy régimódi dolog. Értelmezhetjük úgyis, hogy ez egy hátrány, értelmezhetjük lejárt dologként, nem erényként. A mai időkben szüntelenül azt mondják, azt tanácsolják, hogy az ember mindig változtasson, hétévente újuljon meg - és így tovább. Én nem így gondolkodom efelől. Ha az ember szeret egy szakmát, és azt kellő szeretettel, alázattal és hozzáértéssel gyakorolja, tegye, amíg bírja, az jó. A mai napig úgy gondolom, amennyiben egy bolt működik, akkor működjön száz évig ugyanazon a helyen, ugyanazzal a kiírással. Ne legyen másmilyen, ne váltogassa két- vagy három évente az arculatát, csak azért, mert olyan a korszellem, csak azért, mert cserélődik a világ aktuális felfogása. Hogyha jól megy egy szakmának, egy szakmabelinek, vagy akár tényleg egy üzletnek, akkor miért ne dolgozzon úgy tovább, ahogy az jó?- A színház mellett tévés produkciókban szintén találkozhattunk, találkozhatunk önnel. Filmen viszont alig, vagy nem igazán. Ennek mi az oka?- Valóban minimális film volt az életemben. A film, hogy is mondjam, egy másik szakma lett időközben. Azazhogy amikorra, az ezerkilencszáznyolcvanas évek vége felére én már „lettem”, addigra élesen különvált a film és a színház. Nem azt állítom, hogy amatőrök vagy nem tudom én, kicsodák játszanak a filmekben, jó, részben azok is, hanem hogy egyáltalában: kialakult egy szűk réteg. Negyven-ötven embert látni a filmeken, és a rendezők nem ismernek minket, színházi színészeket. Nem az van, hogy netán nem szeretnének: nem is ismernek bennünket. Belterjessé vált a dolog, ugyanazok a színészek szerepelnek a filmekben, a gondot ezzel én ott látom, hogy nem is kíváncsiak ránk.- A mozgóképek tekintetében elmondhatjuk, ön igen ismert szinkronszínész. Főleg két szinkronja kapcsán tett komoly népszerűségre szert a közönség körében, az egyik, hogy ön Martin Lawrence amerikai színész állandó magyar hangja (Bad Boys 1-2., Nekem 8, Életfogytig, Állj, vagy jövök!, Gagyi mami 1-2., Nemzetbiztonság Bt., Faterok motoron), a másik, még nevezetesebb hangkölcsönzése a Pumukli nevű rajzfilmfigura-hőshöz kötődik. Beazonosítják, felismerik? Netán szokták-e megkérni - mondjuk -, hogy beszéljen „manóul”?- Igen, igen, szoktak. Olykor, ha, mondjuk, nem is a hangom, de a nevem ismerősen cseng az embereknek, máskor meg fordítva, ha a nevemet nem is, ám a hangomat mindenképp be szokták azonosítani, hogyha kölcsönadom. Igazság szerint, ez már egy nagyon régi része az életemnek.- A szinkron ? Nem, a Pumukli. Pumukli manó szinkronizálása egy fiatalkori munkámat jelentette, amit természetesen - félreértés ne essék - nem szégyellek, és nem vagyok fölháborodva, és nem kérem ki magamnak, ha ezért ráismernek a hangomra, csak hát azóta annyi minden más történt velem, annyi minden más munkám adódott. (A Pumukli kalandjai című, 1982- 1989 között, német-magyar koprodukcióban készült animációs mesefilmsorozat az 1980-as években futott a Magyar Televízióban - a szerk.)- Nyilván, számtalan felkérés érte önt a Pumukli kalandjai szinkronizálásán kívül. Ahogy beszéltük is: több, mint húsz, a színészi pályán eltöltött esztendő nagy idő. Megelőlegezve azt, hogy kissé „költői” a következő kérdés egy színész számára, hiszen attól színész, hogy képes minden ráváró figura bőrébe átéléssel belebújni, de netalántán mégis: akadt-e olyan szerepe, ami a szívéhez nőtt különösen?- Jól gondolja, de eszembe jut egy Arthur Miller-darab, az Alku, amit idén májusban vettünk ki a repertoárból. Ez azért is különleges, mert kilenc évig játszani manapság egy Arthur Mil- ler-színművet, ritkaságnak számít ebben a világban, ami nem igazán szereti az elgondolkodtató alkotásokat. Talán ezt a művet hozzám közel állónak nevezném. Száznegyvenszer vagy százötvenszer játszottuk, óriási sikerrel, telt házak előtt. Egy nagyon elgondolkoztató, szép előadás volt.- A színházuk honlapját böngészve azt vettem észre, látható olyan darab a Madáchban, ahol Crespo Rodrigóval együtt szerepel, és úgy tudom, hogy mint amiképp ön is Esztergomban szüle26 hídlap
