Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)

2008-12-20 / 50. szám

Kis karácsonyi ének K arácsony közeledtével rendre mormolgatom magamban egyik, talán legkedvesebb költőm, Ady Endre csodálatos so­rait: „Tegnap harangoztak, /Holnap harangoznak, / Hol­napután az angyalok / Gyémánt-havat hoznak. / Isten-dicséretre /Mégiscsak kiállók/De boldogok a pásztorok/ S a három királyok’’ Csodálatos, mindent fölülmúló, mindenek fölött való ünnep köze­ledik. Felejthetetlen gyermekkori karácsonyaim! Amikor, míg az „angyalok díszítették a fát” és elhelyezték alatta az ajándékokat, mi végiglátogattuk a város templomait, hogy megnézzük a bet­lehemeket és készüljünk az esti nagy ünnepre. Azután, ahogy le­szállt az este nagyapám kezébe vette azt a piciny bronzcsilingelőt, melyet máig őrzök: „Gyerekek! Megjött a Jézuska!” Felejthetetlen pillanatok! Mintha torzult volna azóta a világ, mai karácsonyaim inkább a féltés, az aggódás ünnepei. Meddig lehetek még együtt azokkal, akik megmaradtak szeretteim közül? Meddig fogja kézbe a kis csengőt édesanyám Szenteste, és meddig ölelhetem meg más­nap édesapámat, testvéreimet, szeretteimet? Álmatlan éjszakái­mon Ady Endrét mormolva róluk elmélkedem. Meg mindazokról, akik az estét, éjszakát már magányosan, egy szál gyertya fényé­nél, valahová a távolba tekintve töltik. Akikről senki nem gondos­kodik, akikről senki nem emlékezik meg, akiknek senki nem csilin­gel egy apró bronzcsengettyűvel. Akik magányosan elmélkednek arról, mi is történik ezen az éjszakán, miközben hűvös szobájuk­ban a negyedik adventi gyertya imbolygó fénye világlik. Pedig a karácsony nem a szomorúság ünnepe! Magányosan is, sze­gényen is valami csodát sugároz! Föltesszük-e magunkban a kér­dést: milyen istenélmény kell még ahhoz, hogy rádöbbenjünk arra a kézzelfogható valóságra, hogy vagyunk! Hogy van világ! Hi­szen, amint az esztergomiak körében olyannyira szeretett és tisz­telt Barsi Balázs atya mondotta egyik beszédében, mi nem csak atomok, élettelen anyagok vagyunk, hanem élet! Az élet szerzője pedig maga a karácsonykor testet öltött második isteni személy, Jézus. Ez lehet Szenteste mindannyiunk számára minden nyomo­rúságunkban és minden örömünkben a remény forrása. Mennyien bújnak el az ünnep előtt az összevásárolt holmik sokasága mögé. Még többet, még drágábbat! Pedig ha nem lakik a szívünkben Is­ten szeretete, semmit nem ér az egész. A szeretet nem materiali- zálható, nem váltható meg díszpapírba csomagolt drágaságokkal, ha közben messze kikerüljük az utcán a hajléktalant, a nyomorul­tat, a rászorulót. Napjainkban nem könnyű feladat valóban igaz lélekkel készülnünk az ünnepre. Egyetlen út, ha a valóban szegény­ségben született Jézus Krisztust választjuk példaképül. Jézus bár­melyikünknél megszállhat, hiszen kopogtat minden ajtón. Kérdés, hogy beengedjük-e? Jézus karácsonyi kérdése kétezer esztendeje változatlan: „befogadtok-e?"Befogadtok-e ti, akik nem tudtok mit kezdeni napjaitokkal, pénzetekkel, barátaitokkal, családotokkal? Szórjuk szét Szenteste karácsony egyetlen igaz ajándékát, a szere­tetett. Akkor lehet Isten ajándéka valóban a miénk, ha továbbadjuk azoknak, akik az Istengyermek szegénységében, kiszolgáltatottsá­gában, heródesi üldözöttségében élnek. Szenteste megjelenik a földön a nagybetűs élet. Az az élet, amely­nek mindannyian részesei vagyunk a megváltás által. Köszöntsük hát az egyetlent, az egyszeri és megismételhetetlen életet egymás­ban a krisztusi szeretet örömében karácsony éjszakáján! Varga Péter Dénes

Next

/
Thumbnails
Contents