Hídlap, 2007 (5. évfolyam, 1–19. szám)

2007-11-17 / 14. szám

két csapással végzett vele. Ribi ekkor kiszedte a halott zsebéből a kulcsokat s a szekrényekben talált arany, ezüst és váltópénzt, egy darab 100-as bankót, aranyórát, tárcát, gyűrűket magához véve ugyanazon az úton, amerre jött, elosont.”

A tettes megpróbálta ugyan a nyomokat eltüntetni, a baltát például egy közeli kútba dobta, de amikor a rablott aranyon túl akart adni a városban, gyanús viselkedése és a nála lévő értékek miatt letartóztatták. Az 1928-as helyi lapban azt olvassuk: „Bűntettéért őt nemes Esztergom vármegye 1841. június 8-18. törvény- széki ülésén „mások jó rettentő példájára akasztófán szenvedendő halállal az élők sorábul kitöröltetni” ítélte el”.

Újabb fordulat

Ha csak itt érne véget a történet, akkor is nagy döbbenéssel lehetünk az egykori krimin, de a „Packh tragédia” második fejezete ezután következett. Az esetet a

múlt század első felében megidéző esztergomi újság szerzője továbbra is akkurátusán, minden részletre

kitérően írja meg. „Amikor Ribit a katonai hatóság letartóztatta, vagy azért, hogy ügyét halasztgassa, vagy hogy enyhébben ítélkezzenek róla, azt vallotta, hogy a gyilkosságot az asz- szony (Packhné) tudtával, sőt felbérlésére követte el. Ismerte ugyanis a házasok egymáshoz való hideg viszonyát és ebben reménykedett.” Ennek folyományaként az asszonyt is letartóztatták, három gyermekét pedig nagybátyjukra, Puckh Fe- rencre bízták. A bűneset 1839. október 9-én történt, Packhnét pedig még 1840 júliusában is lecsukva tartották, holott róla ítéletet nem hoztak. A tarthatatlan helyzet, a bíróság munkájának lassúsága miatt Packhné mostohája felsőbb ítélő fórumokhoz fordult jogorvoslatért. Az eljárás eleve azzal kezdődött, hogy az asszony vagyonát a törvényszék zár alá vetette, az egyre másra változó előjelű perben pedig ilyen-olyan jogi és nyomozati indokokkal újabb fordulatokat vett az eset. Kemény Miklós tollából ismerjük, hogy aztán „az özvegy 10 hónapi raboskodás után, megtörve és megőszülve a bánattól és szégyentől, a mostohánál tartózkodott krajcár nélkül és gyermekeitől megfosztva. Mint egy kérelmében írja: „...de igaz az, hogy vagyonombul semmit se kapok s csak kedves mostohámmal meleget nem eszünk.” Az asszonytól származó idézet még kitér arra is, hogy özvegy Packhné gyermekei után epe- dezik, azokat tőle teljesen elidegenítették, és dráma a drámában, hogy egyikük időközben úgy halt meg, hogy anyja a nehéz órában nem lehetett mellette.

Az özvegyre 1841-ben hoz a törvényszék felmentő ítéletet, 1842. augusztus 9-én pedig a gyermekek is hazakerülnek. Az ügy miatt is felgyülemlett

adósságokat az asszony a zárolás alól végre feloldott nagyobb házuk, bútoraik, értéktárgyaik eladásából egyenlíti. Hogy a gyermeknevelés nagy anyagi terheit enyhítse az özvegy, Zsuzsanna leányát a Pethő-alapítványi helyre, a győri apácáknál helyezteti el. A tragédiát követő tortúrák után azonban csak a gyermekeknek jutott némi esély a boldogabb életre. Mint Kemény Miklós lejegyzéséből tudjuk Mária, Packh János egykori felesége „a legnagyobb szegénységben Érsekújvárra ment, s ott élte le gyászos özvegységét, a káptalan által nyújtott alamizsnából tengetve életét”.

Packh Jánost 42 éves korában érte a halál. Holttestét be- szentelés után a főszékesegyház kriptájába helyezték. A múlt század krónikása szép szavakkal így búcsúztatja a dráma két főszereplőjét, a férfit és a feleséget: „Azóta mindannyian por- ladoznak, de szellemük egymással kiengesztelődve bizonyára örömmel állapítják meg, hogy talán nem is az ő családi életük volt a legboldogtalanabb. A legszebb férfikorban elhalt építész arcképe a Bazilika sekrestyéjében található”.