Hídlap, 2007. június (5. évfolyam, 106–126. szám)
2007-06-23 / 122. szám
Meséljünk a meséről Kicsiknek... VIII HIDLAP • 2007. június 23., szombat hídlapmagazin Rigócsőr király Pnltl Zoltán _______________________ N agy híján van korunk a bölcsek látásának, az igazi empátiának, a megértésnek, a toleranciának. No, a Grimm testvéreknek erre is van egy történetük. Mit tagadjuk, kissé hagymázas a dolog, az a tipikus „a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig büntetését” mese. Eme sorozatunk ugyanakkor tán már megtanította olvasóinkat legalább egy dologra, mégpedig arra, hogy a mesék igazsága megtalálható a valóságban. No, nézzük csak őkéimét, a Rigócsőr királyt! (lead) A nagyvilágra szóló rend után áhítozók talán egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a káosz elkerülését a férfi és a nő közötti örök „iszony-viszony” ráncba szedésével kéne kezdeni. Aktuális mesénkben pont erre van gyógyír, ha úgy teszünk, mint „Sir Righótschőr”, akkor hasonló kúrát alkalmazunk, mint „Lándzsarázó Vil’jem” Makrancos hölgyében a „Makacs” Katát betörő udvarló. A helyszín ez esetben egy mesebeli, classic királyi udvar, ahol a „fele-királyságom” és az „egész-lányom” a tét. „Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük. Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna á királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. „Olyan, mint egy boroshordó” mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: „Ugyan hová nő ez az égimeszelő?” A harmadikat így fitymálta: „Dagadt meg apró, esetlen tuskó”; a negyediket így: „Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!” Az ötödiket azzal intézte el: „Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!” A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: „Görbe, mint a megvetemedett fűzfavessző. ” Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem ékelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre! Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király. Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!” Látható, hogy a szépségétől megittasodott fiatal női szeszélyét már saját atyja is büntetni lesz kénytelen. Az apai intelmeket viszont már megfogadni képtelen lányra eljön a tanulási időszak. Csak ő nem így hívja. ,A király éppen a trónteremben időzött, amikor hallotta az udvar felől, hogy egy koldus a muzsikál az ablak alatt. A király megparancsolta, hogy hozzák elébe a szegény embert. Amikor ez megtörtént, azt mondta neki, hogy annyira tetszett a zenéje, hogy hálából drágán megjutalmazza, és neki adta a lányát. A királylány még észbe se kapott máris a koldus felesége volt, a király ugyanis egyből papot hivatott és rögtön megtartották az esküvőt. Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal! A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. ” Nos, igen, talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a koldus nem más, mint a korábban kicsúfolt Rigócsőr király. A fiatalember bizonyára nagyon szerelmes lett a hölgybe, és úgy döntött, nem hagyja annyiban, hogy csakúgy kikosarazzák nagy heftije miatt. Álruhát öltött hát, és bejött neki. Többen a férfiúi tehetséget az orr hosszával egyértelmű parallelnek tudják be, nem kell tehát féltenünk hősünket, a kiszemelt hölgyáldozat egyéniségét a kellő formára alakítja hamarosan. Hosszú út vezetett gyalog a Rigócsőr király birodalmáig, mikor odaértek, csupa nagyszerű dolgot láttak, kerek erdőt, szép, zöld mezőt, tágas várost. Akárhányszor eltátotta a száját a királylány a csodás vidékek láttán, hangosan sóhajtott, hogy miért is nem ment inkább a Rigócsőr királyhoz, hiszen a koldus minden alkalomA világ eddigi legnagyobb gerilla-kertészakciója Guy La Vistan__________ A kopasz hegyen innen, a tarajos dombon túl; az Erdőháti Hegykereki Ficsor Fekete Nagy Erdő legkisebb szegletében éldegélt egy öreg anyó. Meglehet, boszorkány volt, merthogy beszélő állatokat tartott... De bizonyára a boszorkányok jobbikfajta nemzetségéből származhatott az anyó, mivel nemigen abajgatta az emberi népet. Mindegyik állata kedves, derék, szorgos volt. Kivéve egyet; Jónást, a buta libát. Uram-teremtőm, micsoda egy bolond jószággal verte meg az Ég szegény anyót! Bármit mondott libájának, biztos fonákul csinálta. Ha tüzet kellett rakni, vizet hozott; ha teríteni kellett, összepakolta az asztalt; s ráadásul folyton hamisan gágogott repedt gúnárhangján: „Élem vígan világom, Ha víz csúszik gigá-gá-gá-mon!” Egyszer aztán már nem bírta az anyó, és elkergette otthonról az ostoba baromfit. Ment Jónás földig érő csőrrel, ment a nagyvilágba. Estére elért egy kútig, gondolta ott megpihen. Alig hajtotta álomra fejét, mikor három haramia sandított, suttyogott a kúthoz. Fene hatalmas zsákot cipeltek, abban lapult a rablott kincs. Szuszogva igyekeztek leereszteni a kútba, mert ott őrizték a zsákmányt. Már épp engedték volna le a súlyt, hogy feljöjjön az arannyal teli vödör, mikor Jónás, a buta liba elrikkantotta magát örömében, hogy társaságra lelt (bizony, kicsit ütődött gúnár volt a lelkem...): „Látlak három zsiványok, Rád lépek, ha nem vigá-gá-gá-zok!” Erre úgy megijedtek a haramiák, hogy hárman négyfele futottak! Azt hitték, rajtakapták a pandúrok őket. A súly meg lezuhant a vízbe, s a kincses vödör kipattant a földre! Jónás - mert feneketlen egy begye volt - szépen fölcsipegette a temérdek aranyat. Aztán elindult lógó hassal hazafelé. Otthon megörült neki az anyó, bánta már, hogy eszetlen libáját szélnek eresztette, mert azért jószívű volt Jónás, és igen sokat derült bumfordi sutaságain. Hát még hogy örvendezett, mikor Jónás sorra kiöklendezte a kincset! Nem is akart az anyó többé elválni gúnárától, hanem egy takaros kis lakot építtetett neki az aranyak egy részéből. Ott gágogott, krákogott Jónás koma nagy vígan. Én is jártam arra, s még most is rezeg a fülem, ha rágondolok! mai közölte vele, ez a szép vidék bizony a Rigócsőré. „Mentek-mentek, aztán egyszer csak egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés: Miféle viskó ez? Hisz bele se férek! Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek? A koldus pedig azt felelte:- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok! De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek. ” A próbák persze folytatódtak tovább, a királylány nagyképűsége pedig az egyre szaporodó tesztelések alatt kezdett alábbhagyni. Komoly, a mai technikai forradalmakkal, sms-ízű életüzenetekkel teli világunkban már talán érthetetlen, hogy miért nem a mikrohullámú sütők használati utasítását adta fel leckének az álkoldus a szegény világban csetlő-botló lánynak. Ebédkészítés, tűzifa-gyűjtés, a gazos kert kapálása, kosárfonás lett az ex-királylány feladata. Mivel ezeket nem végezte jól, Rigócsőr úgy döntött, megmutatja szíve választottjának, hogy mily keserves élet a kereskedelemre vállalkozóké. Agyagedények árusítását bízta a némberre, hiába végezte ezt a feladatot jobban, mint a korábbi házimunkákat, mert megjelent az árusítás helyén, a piacon egy gyanús külsejű, durva huszár és lovával belehajtva a lány által árusított portékák sorába, porrá zúzta azokat. Sírva rohant haza a lány, hogy koldus urának elmesélje, hogy járt. A férj zsémbesen megjegyezte, hogy ehhez sem ért, de ad még neki egy utolsó esélyt, mivel összeismerkedett a király szakácsával, beprotezsálja a királyi udvar konyhájára, ahol cselédként, takarítóként eldolgozhat a főúri asztalokról lehullott alamizsnákért cserébe. Rigócsőr, a kigúnyoltak szadizmusával lökte szegény lányt az egyre megalázóbb helyzetekbe, no persze tudjuk, hogy csak azért, hogy aztán minél nagyobb öröme legyen a kishölgynek, amikor végre megszabadul makrancosságától és gyötrelmes helyzeteitől. így is lett, egy napon megelégelte az álruhás királyfi a próbákat, és amikor a királylány már majdnem elpityeredett volna a kiszolgáltatottságtól, elárulta a titkot. Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemiem meg, hogy a feleséged legyek.- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!” így lehetett, hogy mégis nagy ünnepet ült a pár, akikről korábban még elképzelni sem lehetett, hogy együvé tartoznak. „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet” - vélekedhetett a Fővárosi Közterület Felügyelet, amikor úgy döntött, eláll a szabálysértési eljárás kezdeményezésétől a Hegyalja Fesztivál „Zöld Vadművelet” akciójában részt vevő aktivisták és a szervezők ellen. Ellenkezőleg: virágföldet adományoznak további akcióikhoz, amit június 6-án adtak át az aktivisták képviselőinek a Margit hídon. A közterület-felügyelet lépése nyomán az akció szervezői zöld párbeszédet hirdetnek a civilek és a városvezetések közt annak érdekében, hogy a környezetükkel törődő városlakók maguk is tehessenek a közterületek szépítése érdekében. A fesztivál támogatásával környezettudatos civilek június 4-én éjszaka a virágokat ültettek a Margithíd lámpaoszlopainak tövébe, Miskolcon, Debrecenben és Nyíregyházán pedig többtucatnyi civil ragadott ásót, gereblyét és locsolókannát, hogy otthonuk szégyenfoltjait virágba borítsák. A műfajt már 1997 óta űző londoni aktivisták szerint ez volt a világ eddigi legnagyobb gerilla-kertészeti kezdeményezése, amely minden részt vevő városban pozitív visszhangra talált. Az akció célját az képezte, hogy a Környezetvédelmi Világnap (június 5.) alkalmából felhívja a figyelmet arra, hogy a klímaváltozás következményeként egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a városi zöldfelületek: általuk javul a levegő minősége, a település klímája, az ott lakók esztétikai és általános jó közérzete. A közterületek szépítése érdekében nem elég, ha ölbe tett kézzel csak a helyhatóságoktól várjuk a megoldást, magunk is tehetünk a sivár, gondozatlan közterületek szépítése érdekében. A gerilla-kertészek már „csak” arra a kérdésre keresik a választ, hogyan lehetne megóvni a lelkesen kitelepített palántákat attól, hogy egyesek hazavigyék azokat. A Margit hídra éjszaka ültetett virágok közül ugyanis másnap reggelre már egy tucatnak lába kélt... Jónás, a buta liba
