Hídlap, 2007. május (5. évfolyam, 84–105. szám)

2007-05-12 / 92. szám

VIII I 2007. május 12., szombat . ______________ESZTERGQ^VIDEKE________________ A magyar új hullám világhírű lovasa Oscar-díjas magyar filmrendezőt látott vendégül az esztergomi Helischer Józsefvárosi Könyvtár a hét elején. Az Apa, a Mephisto, a Reál ezredes vagy a Rokonok című legutóbbi filmje juthat fő­ként eszünkbe, ha Szabó István filmrendező mű­vészetére gondolunk. A több mint negyven éve a pályán lévő alkotóval a közönségtalálkozót meg­előző percekben a filmművészettel kapcsolatos külföldi tanári tevékenységéről, a magyar mozi­ról és persze filmjeiről beszélgettünk.- Hadd kezdjem azzal a kérdéseimet, hogy ké­szül-e jelenleg valamilyen új alkotásra? Igen, Szerb Antal egyik regényének megfilme­sítését készítjük elő. Az előmunkálatokat befejez­tük, most jön az a feladat, hogy pénzt kell szerez­nünk a produkcióra. Mivel elég költségesnek ígérkezik a dolog, nem lesz egyszerű megoldani ezt a részét a produkciónak.- Lehet-e tudni, mely színészekkel fog majd dolgozni az új filmben?- Nem, hiszen még annyira az elején tartunk mindennek, hogy erről nem tudok még beszélni.- Azt hiszem, Önnek nagy rálátása van a ma­gyar film külföldi megítélésére. Miként vélekedik a nagyvilág a mi filmes kultúránkról?- Először is azt mondanám, hogy különbözőfé­leképpen. Ugyanis volt a magyar filmnek egy na­gyon jó és erős, híres korszaka, mégpedig az 1960-as évek, amikor egymásután készültek olyan alkotások - többek között Jancsó Miklóstól, illetve az én generációmból származó rendezőktől -, amelyek eljutottak a nagyvilágba, és érdeklődést kelteitek. Ezután ugyan következett egy hullám­völgy, de nincs ok az aggodalomra, mert ismét mu­tatkozik egy-két olyan magyar fiatalember a filmes szakmában, akire felfigyelt a világ.- Kérem, említse meg a nevüket, hadd tudjuk meg, merre is megy a világ sorsa a filmes alkotók tekintetében.- A Kontroll, a Valami Amerika, a Taxidermia rendezőjének, azaz Antal Nimródnak, Herendi Gábornak, Pálfi Györgynek a nevére gondolok, vagy például Mundruczó Kornél filmjei (Szent Johanna) is érdekesek. Úgy látom, egyre-másra készülnek az igen jó filmek.- Említette Jancsó Miklós nevét, hozzá hason­lóan Ön oktat-e külföldön egyetemeken vagy más­hol filmművészetet?- Igen, előfordul. Kétféle dolgot tanítok külföld­ön. Az egyik esetben a filmtörténet egy bizonyos szakaszának ismertetésére hívnak meg előadni, ezt csináltam például tavaly, akkor egy féléves kurzus­ra szegődtem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy min­den hónapban elmentem arra az egyetemre, ahová hívtak, és megtartottam az előadást. A másik ehhez hasonló tanítói tevékenységem az, amikor ugyan­csak egyetemen színészekkel foglalkozom, ekkor többek között kameragyakorlatokat végzünk.- Ha jól tudom, Ön az Európai Filmművészeti Akadémia alelnöke...- Igen, valóban volt egy időszak, amikor az al- elnökének választottak, most pedig az igazgató­ság tagja vagyok.- ...és ez azért fontos kérdés szerintem, mert a közreadott biográfiáiban minden esetben megem­lítik, hogy Ön a magyar filmes új hullám egyik ve­zető egyénisége volt az Ön által is említett 1960-as években. Akkor ez a trend a francia új hullám nagy neveinek - Truffaut-nak, Goddard— nak és másoknak - hatására volt egyfajta folyo­mány talán. A kérdés az, mi lehet, amit a magyar filmművészet hozzátesz az európaihoz?- Az új hullám valóban igen sokat változtatott a filmművészeten. Valóban úgy van, hogy a Jean- Luc Goddard által rendezett Kifulladásig című al­kotás után már másként kezdtek filmeket készíteni Európa- és világszerte a fiatal rendezők, az akkori friss filmesek. De ugyanezt elmondhatjuk Jancsó Miklós filmjeiről. A Szegénylegények, a Csillago­sok, katonák című filmek után sok rendező elkez­dett itthon is másként gondolkodni, és az életműve irányt változtatott. Ezek a hatások világosak. Ma nem igazán tudok ilyen hatást mondani, de ismét­lem, akad két-három olyan nagyon tehetséges ren­dező, aki nagyon izgalmas filmeket forgat.-Utolsó kérdésem kissé „bulváros”, de azért talán szakmai is egyben. Milyen filmet látott leg­utóbb, és ki a kedvenc rendezője?- A legutóbbi film, amit moziban láttam, az A királynő című alkotás volt. Ez Stephen Frears rendezése, és egy nagyon-nagyon jó mozi. Az, hogy "ki a kedvenc rendezőm - nehéz kérdés, mert sok rendezőt szeretek, és nem is szeretek így ka­tegorizálni. De, akit mindig csodáltam, és most is csodálok, és valószínűleg örökké csodálni fogok, az Ingmar Bergman. Kép és szöveg: Pöltl „Oxi” Zoltán Keresztény szerzetesség: a bencések Különös és egészen sajátos mozgalma a kereszténységnek az úgyne­vezett szerzetesi mozgalom, bár hasonlóak természetesen akadnak más, sokszor ősibb vallások történetében is. Remete életet élő, a vi­lágtól elvonult emberekről, akik magányukban egészen Istennek szentelték életüket, már a kezdetektől tudunk, és ez a remeteség éppúgy végigkíséri az egyház történetét, mint az a szerzetesi élet­forma, amelynek egyik legjelentősebb atyja Szent Benedek volt. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a szerzetesek nem az erdők vagy barlangok magányában igyekeztek Istent szolgálni, hanem kö­zösségekben éltek és élnek napjainkig. Akadnak, akik tanítással, mások gyógyítással, megint mások egyszerű­en szemlélődéssel foglalkoznak és nyújtanak vigaszt a rászorulóknak. A férfi rendeket azután követték a női rendek, és nem szabad megfeledkez­nünk a középkor harcos egyházának híres, gyakorta hírhedtté váló lovag­rendjeiről sem. A kereszténység története szerzetesrendjei közül az egyik legjelentősebb a bencés rend volt, latin nevén Ordo Sancti Benedicti, az­az Szent Benedek rendje. Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa - kora irodalmi igényeit szem előtt tartva - nem mai értelemben vett életrajzot írt róla. Építőjellegű írásaiban inkább Be­nedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhet­jük a nagy pápa által írt „életrajz” alapján. Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhe­lyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég szé­les látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Az „örök” város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lő- dörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát Rómát, a tanulmányaival egyetemben - ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+431) tanácsát kö­vette: „Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor mene­külnie kell Rómából.” Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, min­dentől szabaddá vált. Fokozatosan szakított környezetével, és megismer­kedett a monasztikus (szemlélődő) élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú út vezetett. Megszerezte az önmaga fölöt­ti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és ben­ne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös „szent szabály” szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, eb­ben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében él­tek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva (óra et labora: imád­kozzál és dolgozzál - a bencések jelmondata) törekedtek minden nap új­ra „tökéletes szerzetessé” válni. Az európai ember természetének meg­felelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet. Benedek re­gulája - rendi szabályzata - annyi életbölcsességről, Istennel való tölte- kezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy ezer­négyszáz esztendő folyamán - a szerzeteseken kívül is - megszámlálha­tatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: nagysá­ga és regulájának jelentősége nem az „eredetiségben”, hanem a nyitott­ságban rejlik. Nem megkötözni akart, hanem fölszabadítani. 547. március 21-én véget ért Monte Cassino pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint „a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádság­gal a lelkét”. A IX. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a Vili. század végén megjelenik július 11, mint „Szent Benedek születésnapja”, de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re. Európa története, műveltsége, kultúrája és tudós gondolkodóinak név­sora sokkal-sokkal szegényebb lenne Szent Benedek követői nélkül. Ha­zánk egyháztörténete hasonlóképpen szorosan összefonódik a bencések történetével, gondoljunk csak a Szent István alapította főapátságra Pan­nonhalmán, vagy I. Endre csodálatos Tihanyi apátságára. És ezek csak az első lépések a rend magyarországi históriájában. Néhány híressé vált magyar bencést azonban illik megemlítenünk. Jed­lik Ányos vagy Czuczor Gergely neve azok számára is ismerősen cseng, akik nem állnak szorosabb kapcsolatban a bencés iskolákkal. Az évszá­zadok rengeteg híres tanítót-nevelőt adtak az országnak a bencés rend­ből. Na de kik azok, akiket nem említ a történelemkönyv? Nemcsak hí­res tanítókat, hanem híres diákokat is adtak ezek az iskolák. Lámfalussy Sándornak, az euro szülőatyjának nevére bizonyára sokan felkapják fejü­ket - a soproni gimnázium diákja volt. Vagy dr. Áment Ferenc Lukács or­gonaművész, aki a pannonhalmié. A köztük és a pannonhalmi alapítóle­vél között eltelt ezer esztendő névsora kötetekre rúgna. Varga Péter Dénes Kicsiknek... A medve és a hód Az Erdőháti Hegykereki Ficsor Fekete Nagy Er­dő zöld tisztásán egy kopasz tönkön trónolt a med­ve, és hangosan kiáltozott:- Ki a legerősebb az erdőben? Bizony senki más, csak én! Hamarjában fölegyenesedett, hatalmasat csapott mancsával mellére, és azt gondolta, ezt az egész er­dőnek meg kell tudnia! Fel is kerekedett, hogy vi­lággá kürtölje, nála nagyobb úr nem terem széles e világon. Legelőször a nyúl toppant ijedten elébe.- Nyuszika, mondd csak gyorsan, ki a legerősebb az erdőben, mert ha nem, négyfelé szaggatlak, és az Erdőháti Hegykereki Ficsor Fekete Nagy Erdő négy sarkába szögezlek! Szegény nyuszi! Alig tudott elbújni remegő fülei mögé. • - Jaj, jaj, te vagy medve a legerősebb, csak szé­pen kérlek, ne bánts! -, s azzal tüstént a nyaka kö­zé kapta lábait, és elinalt. A medve roppant büszke volt magára. Ment is rögvest az erdei tóhoz gyö­nyörködni hatalmában. Amint ott nézdegélte lon- csos lábát, vaskos karját, szőrös mellét, nagy vakkogásra, nyiffogásra, szuszomyékolásra lett fi­gyelmes.- Mi ez a nagy vakkogás, nyiffogás, szu- szornyékolás?! - bömbölte mérgesen.- Csak én - suttogta a hód a medve lábainál.- Akkor, gyere bírókra, tegyünk próbát, ki az úr az erdőben!- Nem bánom - válaszolt a hód. - Látod ott azt a két fát? Aki abból a maga fáját hamarább a vízbe dönti, az az erősebb. A medve kacagva ráállt a do­logra. Hisz a hód olyan aprócska, ő meg nagy és ret­tenetes. Borzasztó rángatásba, cibálásba, csavarás­ba fogott a medve. Ám hallja, nagy robajjal csobban a másik fa. A hód éles fogaival átrágta a törzset.- Na, medve - nevetett a hód -, ki az erősebb? A medve elszégyellte magát, és elbujdosott egy barlangba. Azóta is ott lakik, onnan hallatszik pana­szos brummogása, hogyan tette csúffá a kis hód. Guy La Vistan

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents