Hídlap, 2007. május (5. évfolyam, 84–105. szám)
2007-05-05 / 87. szám
II HÍDLAP • 2007. május 5., szombat hídlapmagazin Körséta a föld alatt D. Rajner ________ Né pünk talán legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy ezeresztendős történelme során sokkal több nagyszerű, zseniális és jó szándékú szentje, tudósa, szakembere vagy politikusa akadt, mint ahány gazember született itt, a Kárpát-medencében. Hogy kinek melyikükből jutott - nos, ez más kérdés. Történt például, hogy 1870-ben az Országgyűlés jóváhagyta egy sugárút létrehozását Budapesten az Andrássy út vonalán, viszont a kezdetektől ellenezték a felszíni kötöttpályás tömegközlekedés kialakítását. Aztán jött Balázs Mór, akinek egy föld alatt lévő vasútról szóló terveit elfogadták. Egy feltételt azonban szabtak, mégpedig azt, hogy az építkezést 1896-ig, a millennium évéig be kell fejezni. Érdekes módon: befejezték! A vonalat 1896. május 2-án adták át a nagy- közönségnek, és 1973-ig minden probléma nélkül működött. Hozzá tartozik a dolog szépségéhez, hogy a kontinensen nálunk épült meg először ez a közlekedési eszköz. A vonal hossza akkoriban háromezer-hétszáz méter volt. Ezen a távolságon kilenc földalatti és két felszíni megálló épült. A szerelvények olyan gyorsan közlekedtek, hogy az egyes járatok két perc különbséggel indultak. A harmincöt- ezer fős legnagyobb napi utaslétszám pedig azt bizonyította, jó kis közlekedési eszközt alkottak meg a nagyok. A következő állomásunk kicsit kanyargós lesz, úgyhogy nem árt egy kicsit kapaszkodni. Ugyanis a kéregvasútra térünk át, aminek a mai vonalát 1973- ban alakították ki. Megszüntették a két felszíni megállót, új járműtelepet építettek, és így a járat már a Városligetig közlekedett. Új Ganz-kocsikat állították forgalomba, amelyekkel áttértek a balmenetes közlekedésről a jobbmenetesre. Ma a járművek a Mexikói útról indulnak, és a Vörösmarty tér a végállomás. Egy újabb rázós szakasz és megálló következik, amely kicsit hasonlít a vasút történelmében lévő eseményekhez. Sajnos, a nyolcvanas években a földalatti életében szükség volt egy nagyobb mértékű felújításra, amelyben nemcsak a teljes vasúti pálya felújítása került terítékre, hanem az alagút födémszerkezetére is ráfért egy kiadós tatarozás. 1987-re csak töredéke valósult meg a munkáknak. Változnak az idők, főként a határidők... S mivel még mindig nem érkeztünk meg a végállomáshoz, maradjunk még egy kicsit ülve. 1992-ben már odáig jutott a helyzet, hogy egyáltalán nem tudták szavatolni az utasok biztonságát, éppen ezért a felújítást nagy ütemben kellett tovább folytatni. A célt a pályaépítés és a szerkezet megerősítése képezte. Az Oktogon megállónál szakaszolták a vonalat, amely lehetővé tette a szerelvény visszafordulását. Szép lassan már készülődhetünk, de azért még maradt egy megálló. A földalatti tizenegy állomása közül nyolc eredeti, három pedig a rekonstrukciót követően jött létre. A műemléki állomások felújítása a korabeli állapotoknak megfelelően történt. Ezért mindent megtettek a szakemberek. így a padlózat, a faablakok, a világítás, mind-mind a millenniumi időket idézi. Nemcsak a vasútvonalak, a megállók újultak meg, hanem a járművek is. Új padlóburkolatot, vandál-biztos borítást, bőrből készült kapaszkodót kaptak a szerelvények. Érdemes az utazást egyes állomásoknál megszakítani, mert minden megállónál egy kisebbfajta múzeumban gyönyörködhetnek az arra utazók. Végállomás következik. Megkérjük kedves utasainkat, hogy a megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot. További jó utat kívánunk! Diskurzus Tiszteld a hangszered, és az is tisztelni fog téged Pöltl „Qxi” Zoltán Nem kaptuk fel a fejünket az 1990-es évek elején, amikor Esztergomban az ő vezetésével rendszeresen jártak le a fővárosi „jazz-konzisok” muzsikálni, hanem egyenesen a mennyországban éreztük magunkat. Te jó ég! Ez volt a minden, a Take Five-féle standar- dektől egészen a legelvontabb improvizációkkal teli dzsesszig. Aztán Európába és távoli országokba ment, hogy ott is ugyanazt tegye, a színpadon állva szaxofonjából, klarinétjából a világ legszebb melódiáit ontsa a publikumra. Később vissza-visszatért a szülővárosba, miként most is, bár, mint mondja, immár végleg. A mai Esztergom és annak kulturális élete nem lehetne teljes Szegő Csaba nélkül. A zenészt, a zeneoktatót, a világjárót, eddigi pályájáról és terveiről kérdeztem.-A nagyközönség legelőször, itt Esztergomban, a legendás Molothow Ligetben láthatott-hallhatott Téged jazzt játszani. Mindez egy olyan korszakban volt - a kilencvenes évek elején - amikor még a helyi művészek és értelmiségiek is látogatták a klub csütörtöki jazzestéit. Mi volt annak a koncertsorozatnak a háttértörténete?- Bár az eltelt időben több alkalommal koncerteztem a városban, valóban, az általad említett időszak jelentette az „őskort” számomra, mert a Molothow Liget volt az a hely, amely lehetőséget adott nekünk, fiatal jazzmuzsikusoknak, illetve törekvéseinknek. Hetente szerveztük itt a fellépéseket, és emlékszem, ezeken az alkalmakon fehér térítők és gyertyák kerültek az asztalokra, ahová a közönség leült. Igazi ünnepszámba ment minden ilyen fellépés, és nemcsak a publikumnak, de nekünk, dzsessz-zenészeknek szintúgy. Azokat a koncerteket azzal a céllal rendeztük, hogy a lehető legmagasabb színvonalon bemutassuk a műfaj különböző stílusait. Schreck Ferenc, Lattmann Béla, Fekete Kovács Kornél, Tisza Bea, Berdisz Tamás, Juhász Gábor - csak néhány név a sok közül, akik akkor megörvendeztették a klub tagságát. Rajtuk kívül még számos remek muzsikus lépett fel, ezek a művészek azóta mjr többszörös lemeztulajdonosok. Arra is emlékszem, igen nagy energiát igényelt ez a koncertsorozat, de még fiatal jazz- tanszakos voltam, és jól bírtam. Ha jól rémlik, két-három évig ment ez a széria, és úgy hiszem, megérte. Való igaz, hogy sokan az orvosok, ügyvédek, tanárok és művészek közül szintúgy látogatták ezeket a sokszor maratoni hosszúságú jazz-bulikat. A koncertek lényegét az improvizáció gyakorlása jelentette.- Egy rövid áttekintésben összegezd, kérlek, a kilencvenes évekig tartó pályakezdésedet! Gyerekkoromban a szüleim beírattak az esztergomi zeneiskolába. Ez hétévesen, másodikos koromban történt, és ettől kezdve, ahogy megkaptam az első klarinétomat, nagyon kötődtem hozzá. Úgy éreztem, minden problémára gyógyír a klarinétozás - és vele járó kisebb-nagyobb siker. Bármit kezdünk el tanulni, meghatározó az első tanár. Nekem nagy szerencsém volt. Első tanárom, Király Márton adta kezembe a klarinétot, majd nagy szeretettel és törődéssel foglalkozott velem hét esztendőn keresztül. Marci bácsi sokszor elmondta: „szeresd a hangszered, és az is szeretni fog téged, és minden nehéz helyzetben ki fog segíteni”. Elmondta, amikor orosz hadifogságba esett, idővel bekerülhetett egy tiszteket szórakoztató zenekarba, ami egyértelműen az ő túlélését jelentette. Később az Operaház klarinétosaként bejárhatta a világot, majd nyugdíjas éveiben nagy szerencsémre leutazott Budapestről Esztergomba tanítani. Legmagasabb szintű pedagógiájának titka: atyai szeretet minden diákja iránt. Érte érzett tiszteletem jeléül kapta elsőszülött fiam a Marci nevet. Ahogy most visszatekintek eddig életemre, azt kell, hogy mondjam, igaza volt Marci bácsinak, mert tényleg rengeteg alkalommal segített a klarinét és nemcsak a fiatalkori diáksikerek - például második lettem egyszer a zeneiskolások országos fafúvós versenyén -, de a katonaságnál is igen jól alakult a helyzetem, átkerülhettem a fehérvári katonazenekarba, ahol sokkal jobban éreztem magam persze, mint előtte a kanizsai laktanyában. Ezután felvételiztem az egri tanárképző főiskola matematika-ének-zene tagozatára, és talán a klarinétnak köszönhetően sikerült olyan könnyen a felvételi. Három Egerben töltött év után bejutottam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz-tanszakára, sza- xofon-klarinétszakra. Ez esetben is növelte esélyeimet az a tény, hogy kevés felvételizőnek számított szívügynek a klarinét. Aztán később az összes állás, amit megkaptam, ugyancsak a klarinéttal hozható szoros összefüggésbe. A másik hangszer, amit kedvelek és művelek, a szaxofon. És tényleg igaz, hogy egy idő után a hangszer a zenésszel eggyé válik, ha nagyon belemélyed annak világába.- Milyen formációkban játszottál ebben az első periódusban?- Azt hiszem, szép sorban mentem végig a műfaj lépcsőfokain. Talán a free jazzig nem merészkedtem el, de a többi ágat mind bejártam. Érdekelt a blues, a dixieland és általában véve: a jazzmuzsika gyökerei. Tizennyolc éven keresztül tanultam klasszikus zenét is, de már a gimnáziumi évek alatt megalakítottam a Dobó Dixieland Bandet, amiben a város művészeti életében ma is aktívan résztvevő társakkal játszottam,mint például Vereckei Attla, Sárosi Attila, Jászberényi Károly, Oroszlán Zsolt, Pataki László. Később hasonló elánnal, de már profi világban játszottam más dixieland bandekben. Ilyen volt az Old’s Mobil, amelyikkel aztán hosszabb-rövidebb európai turnéra indultunk, két alkalommal játszottunk még a Kanári-szigeteken is. Ez a dixielandes korszak nagyon nagy segítségemnek bizonyult a későbbiekben, sokat tanultam belőle.-A muzsikusság mellett azt hiszem, a te esetedben igen fontos megemlíteni a szervezést, a zenei menedzserséget. Nemcsak a színpadon vagy aktív, de az egyes fellépések, koncertsorozatok, turnék létrehozásában is vezető szereppel bírsz.- A pályám során meg kellett tanulnom, hogy senki sem húzza a másik szekerét. Hihetetlen energiákat kellett abba fektetnem, hogy az adott jazzkoncertek létrejöhessenek. így esett ez akár az említett Molothowos fellépésekkel, vagy néhány évvel ezelőtt a Zöldház Art Caféjában létrehozott jazzkoncert-sorozattal és a vár lovagtermében előadott nagyszabású jazzesttel. Nagyon sokat kell törődni a próbák, a fellépések helyszínével, a gázsival, a szállítással, az utazással. Ez és a muzsika rengeteg erőmet és energiámat felemésztette. Annyit elsajátítottam ezekből a dolgokból - hiszen az egész életem akkoriban arról szólt -, ha valamit akartam, akkor nagyon-nagyon keményen, lépésről lépesre kellett megküzdenem érte. A tapasztalat azt mutatja, minden lehetséges, ha az ember nem adja fel.-A világnak már jó pár szegletét végigjártad hangszereiddel, melyek is voltak ezek a helyek?- Kilenc évig játszottam egy német show-zenekarban. Ez volt a világhírű Circus Roncalli együttese. Igaz, hogy nálunk a cirkusznak nincs olyan kultusza, mint Németországban, ahol kiemelt revüműfajként él a mai napig. Mindenféle stílust játszva, nagyon magasan képzett zenészekkel dolgoztam együtt. Ez alatt a kilenc esztendő alatt ugyancsak sokat tanultam, és a munka mellett végre lehetőségem nyílott, hogy belemerülhessek a fotózás világába. Düsseldorfban egy kiállítást is bemutattam. A fotózás olyan, mint a zene, ha elmerül benne az ember, nemigen lehet abbahagyni. Azóta is gyűjtöm az ebbéli tapasztalatokat és a kamerákat, technikai megoldásokat. De visszatérve a színpadok világához: a pályám egyik jelentős szakasza volt, amikor találkoztam egy vüághírű komikussal, Andrey Jigalov-val, akivel pantomim jellegű, produkciókat adtunk elő. A vele való munka eredményeként többek között a nemzetközi Monte Carlo-i Fesztiválon a műfaj történetében először a rendezvény Silver Clown díjat (ezüst) vehettük át a monacói hercegnőtől 2003-ban. Műsorszámainkkal bejártuk Nyugat-Európa szinte minden országának revüszínházait, varietéit, televíziós show műsorait.- Ha jól tudom, más földrészeken szintén megfordultál, ahol szintúgy muzsikáltál, dolgoztál.- Igen, Dél-Amerikában, Columbiában (Bogota, Armenia) hasonlóképpen jártam egy alkalommal, egy zenészbarátom meghívására. Swing-kurzust tartottam a helyieknek, cserébe ők bevezettek engem a salsa világába. A közös zárókoncert életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta nagyon szeretem ezt a stílust, maradandó nyomot hagyott bennem. A latin jazz közel áll hozzám.- Milyen szerepet tölt be az életedben a zeneoktatás?- Fontos helyet foglal el. Pedagógus családból származom, és talán nagyképűség nélkül mondhatom, a pedagógia, a zeneoktatás, a gyerekekkel való foglalkozás a véremben van. A szüleim negyven éven keresztül tanítottak Esztergom két középiskolájában, példát mutatva hivatástudatból. Én is szeretném tovább adni azt a sok jót, amit tanáraimtól kaptam a következő generációknak.- Jelenleg milyen formációban muzsikálsz, és mikor láthat-hallhat a közönség a színpadon?- A fő formáció a családom, három gyermek boldog apja vagyok. Marci tizenhat éves, Domokos tizenöt és a kis hercegnő, Kinga másfél esztendős. Már nem szeretnék máshol dolgozni és élni, csakis itthon, Esztergomban. Legközelebb május 12-én a Központi Kávéház belső udvarán szervezünk egy nagyszabású kulturális műsort, Szegő Csaba és Barátai címmel, ahol a különböző stílusok és műfajok békésen megférnek majd egymással. Mindenkit szeretettel várunk!
