Hídlap, 2007. április (5. évfolyam, 64–83. szám)

2007-04-14 / 73. szám

VIII 2007. április 14., szombat A kötelező „kötelező” A Költészet Napja után (hárommal) Április 11-én üljük a líra - és egy jó ideje általá­ban véve: a magyar irodalom - ünnepét. 1964 óta kiváló költőnk, a tragikusan fiatalon (mindössze 32 évesen) elhunyt József Attila születésnapján emlé­kezünk meg a költeményekről és alkotóikról. Szá­mos rendezvény és kiadvány kapcsolódik mindeh­hez, bár mi tagadás, a jeles nap fénye egyre halvá­nyul. Miközben a bulvárosodó, a felszínes csacso­gástól elbódult szűkebb, pláne tágabb környeze­tünk könnyedén dobja el magától azokat a múlha­tatlan értékeket, amiket egy-egy vers, alkotás hor­doz, szerzője megfogalmaz, az Esztergom és Vidé­ke arra törekszik, hogy a maga szerény módján mentse, ami menthető. Használjunk nagy szavakat: József Attila: Elégia Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett, úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt! Itt. hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tűzfalak magányán a nyomor egykedvű csendje fenyegetően és esengve föloldja lassan a tömény bánatot a tűnődők szivén s elkeveri milliókéval. Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron. Töredezett, apró ablakok fakó lépesein szállnak a napok alá, a nyirkos homályba. Felelj - innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás? őrizze a tüzet. Ugyan az egyik internetes újság sze­rint, ahol az olvasók önma­guk értékelhették líra-isme­retüket, azzal kecsegtetett, hogy a szavazók többsége (közel hatvan százaléka) kapásból recitálni képes minimum tíz verset, mi erősen kételkedünk ebben. Persze, tudjuk, hogy az iskolapadban még ,jók voltunk” az elsajátítandó szövegek tekintetében, de úgy gondoljuk, a jó dolgokat nem árt (elégszer) is­mételni, ezért az ünnep alkalmából nagybecsű köl­tőnk egyik örökérvényű versével tisztelgünk. (a szerk.) Itt pihensz, itt, hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja. Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel. A buckákról néha gyüszünyi homok pereg alá... s olykor átcikkan, donog, egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy, rakottabb tájakról idevont. A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fű virít. Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám. Kicsi irodalom „Kezdőknek”...: A tizenkét kövérek Egyszer a tizenkét kövérek, Digi, Dagi, Duci, Hájas, Májas, Pufi, Lufi, Vaskos, Markos, Kap­ros, Gurulék és Dagadék arra ébredtek, hogy portájukon egy fia betevő falat sincsen. Iszonyta­tó, eget-földet rázó gyomorkorgásuktól rengett az erdő, a rét. Mit volt mit tenni, vállukra kapták batyujukat, kezükbe vándorbotot fogtak, pörge kiskalapjukat szemükbe húzták, s felkerekedtek ennivaló után nézni. Hét nap, hét éjen barangol­tak, átgyalogolták az egész világot, de egy akko­ra morzsát sem találtak, ami az egér fél fogára elég volna. Nagy fáradtságukban leheveredtek egy mezőre. Amint ott nézték a ragyogó eget, egyszer csak felkiált az egyik:- Testvérek! Gyertek, együk meg a Napot! Szép hatalmas és a belseje csupa méz! Megörültek a tizenkét kövérek, és már álltak is halomba, hogy a Napba harapjanak. Ám az olyan forró volt, hogy megégette szájuk - csak úgy füstölt.- Sebaj! - kiáltott föl a másik. - Lám, itt úsz­nak a felhők, a belsejük csupa tejszín! Gyertek, testvérek, lakjunk jól! De mindhiába. Hasztalan habzsolták a felhő­ket, sehogy sem telt meg a bendőjük. Már leették az égről mindet, de csak még éhesebbek lettek. Vigasztalanságukban letanyáztak a mezőre. így jött el az este. Ahogy ott feküsznek horpadt has­sal, hallják, valaki pityereg. Néznek balra: senki. Néznek jobbra: senki. Néznek felfelé: hát a Hold sír! Akkora volt, mint egy óriási kelesztett cipó.- Hát te mit sírsz? - faggatták. A Hold hüppög­ve mesélte, annyi édes csillagtejet ivott, hogy sar­lókarcsúsága odalett. Meghízott, és attól fél, le fog pottyanni az égről.- Ne szomorkodj, Hold Asszonyság - felelték a tizenkét kövérek -, majd mi igazítunk rajtad! - azzal fogták, és szép vékonnyá ették. Úgy jóllak­tak, mint a duda! A Hold megköszönte a segítséget, és boldogan gyönyörködött karcsúságán a tenger tükrében. Azóta, mikor a Hold meghízik, elmennek, és su­dár sarlóvá faragják a tizenkét kövérek: Digi, Da­gi, Duci, Hájas, Májas, Pufi, Lufi, Vaskos, Mar­kos, Kapros, Gurulék és Dagadék. Guy La Vistan „Haladóknak”...: a kövérség és a zsenialitás szerettem zseniális és kövér költő lenni mára már csak kövér vagyok mert a zsenialitás hizlal szerettem zseniális és kövér költő lenni mára már csak zseniális vagyok mert a kövérség egészségtelen szerettem zseniális és kövér költő lenni mára már csak zseniális és kövér költő vagyok Dicső Zsolt Érdekes, hogy míg óvodás korában az ember (a palánta) alig várja, hogy olvasni kezdjen, s vég­re értelmezni tudja az őt körülvevő hieroglifá­kat, addig az iskola - sok más dologgal egye­temben - például az olvasást is sikerrel utáltat( hat)ja meg a gyerekekkel. Olvasni ugyanis kötelező az iskolában. Ám ahogyan azt Tom Sawyer és Huckleberry Finn is lényeglátó- an megfogalmazta Mark Twain remekművében (Tom Sawyer), az embert - húsz év alatt leg­alábbis - minden tiltott dolog vonzza, ezzel szemben minden mások által előírt dolog alap­vetően taszítja, vagy legalábbis ellenérzéseket vált ki belőle. Nincs ez másként a kötelezően előírt irodalmi olvasmányok esetében sem. Már az elnevezés zavarba ejtő: „kötelező olvas­mány”. Eszerint vannak mindenki számára előírt ol­vasmányok, amelyek elolvasása alapfeltétel az alap- műveltség (és az érettségi vizsga) megszerzéséhez. Ezt a listát kiegészítik a.mindenki számára „aján­lott” olvasmányok, amelyek szükségesek mondjuk egy főiskolai vagy egyetemi felvételihez, ha magyar a felvételi tantárgy, de nagy segítséget adhatnak egy műveltségi kvízjátékban is, ahol az ajánlott tudás birtokosaiként lazán vesszük a nyolcszázezres kér­dést. Mindehhez csatlakozik - mintegy a háttérbe szorulva! - a többi, „privát” olvasmány, amelynek olvasása magánügy. Mindannyian emlékszünk még általános iskolás korunkból a nyári szünetek édes semmittevését „megkeserítő” kötelező olvasmányokra, melyekről - a bliccelés elhárítása végett - még olvasónaplót is kellett vezetni. Ezeket a könyveket még akkor is el­lenérzés vette körül a gyerekek részéről, ha adott esetben szórakoztató olvasmánynak bizonyultak. Olvasni pedig öröm, szórakozás, kellemes időtöl­tés, sokunk hobbija (amit például beírunk a felsőfo­kú intézményekbe beadott klasszikus önéletraj­zunkba), de akkor miért kell kötelezni bárkit arra, hogy olvasson? Jogos-e a felnőttek (főként magyar­tanárok!) által harsogott: „A mai kor gyerekei egy­általán nem olvasnak, csak a tévé és az internet töl­ti ki a világukat!” védekező álláspont? S ha ez tény­leg így van, azaz a XXI. század tizenévesei valóban nem szeretnek olvasni, akkor mennyiben oka ennek az, amit irodalomtanításnak nevezünk? Nézzük meg, többnyire hogyan zajlik egy iroda­lomóra! A legtöbb iskolában az irodalomórán a diákok be­biflázhatják az aktuálisan tanult életrajzokat, majd mindezt összekapcsolják a történelemórákon tanul­takkal, majd a kötelezően tanult műveket mintegy beillesztik ebbe az adathalmazba. Az, hogy a gyere­kek szeretik-e (olvassák-e egyáltalán) a műveket, örömet okoz-e nekik az olvasásuk, intéz-e hozzájuk kérdéseket, ebben a megközelítésben nem játszik szerepet. Mint ahogyan a kémiatanárt a legkevésbé sem zökkenti ki a szervetlen kémia tudományköré­ből, hogy a gyerekek mit éreznek a molekulák iránt, az irodalomtanár maximum barbarizmusnak nyilvá­nítja, ha egy gyerek szemüveget rajzol Shakespeare- nek, és többnyire eszébe sem jut, hogy a gyerek csu­pán passzív ellenállását fejezi ki egy számára teljes­séggel érdektelen „személy” ellen, akiről többet kell tudnia, mint saját magáról. Az irodalomtanításnak nem az lenne a feladata, hogy műelemzés ürügyén a tanár által megfogalma­zott(!) választ adjon a „miről szól a mű?” egyébként is megválaszolhatatlan kérdésére, hanem éppen el­lenkezőleg: a művek értelmezésekor a diákok aktivi­tására és véleményére kellene odafigyelni és építeni. A nyitott mű elmélete szerint a műalkotások tu­lajdonképpen nincsenek „befejezve” a szerző által, azokat el kell olvasni, s az olvasóban „érnek véget”. Nyilván ez azt is jelenti, hogy egy versnek, drámá­nak, novellának vagy regénynek nem létezik csu­pán egyféle értelmezése, pláne nem csak a magyar­tanár által megfogalmazott magyarázata! Jól em­lékszem még a saját magyaróráimra, amikor egy Ady-vers elemzésekor elhangzott a kérdés „Miről szól a második versszak? - s a lelkes válaszadási kísérletre csupán annyi volt az irodalomtanárunk felelete, hogy: „nem.” Mellesleg magyar szakos let­tem, de sejteni lehet, az útravalót nem ettől a „mes- ter”-től kaptam. Kinek van kedve megtanulni ötven évszámhoz kötve megtanulni ötven eseményt, majd verselem­zésként bemagolni az óravázlatot, amit a tanár mon­dott, vagy - a másik kedvencem - leltározni a meta­Egy emberrel kevesebben Április 12-én értesülhetett a világ olvasni sze­rető közönsége, hogy nyolcvannégy éves korában - egy háztartási baleset miatti szö­vődményben - manhattani otthonában el­hunyt az egyik legnépszerűbb és korunkra legnagyobb hatást gyakorolt amerikai író, Kurt Vonnegut jr. Az író ősei a vesztfáliai Münsterből származnak, a XIX. század köze­pén érkeztek az Újvilágba. Szatirikus művei­ben a háború abszurditását fogalmazta meg, és megkérdőjelezte a technikai haladást. Műveit televízióban, rádióban és színházban egyaránt játsszák. Három regényét (Ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije, Éj anyánk) megfilmesítették. További fontosabb művei: Börleszk, Mesterlövész, Galápagos, Hókusz-pókusz, Időrengés. Utolsó - befeje­zett - műve: A hazátlan ember. Egyik, reá jel­lemző gondolata: „Avégből születtünk a vi­lágra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” - mondta egy egyetemis­táknak tartott előadáson. (bi) forákat, hasonlatokat és megszemélyesítéseket, mint egy piaci kofa? Mi lenne, ha főként olvasni kellene egy órára, ami még örömet is okozhat? S ha ráadásul olyan könyvek is bekerülnének a tananyag­ba, melyeket mellesleg a diákok maguktól is elol­vasnak? Csak úgy magánügyként, természetesen. Az irodalmi szöveg - legyen ez regény, dráma, novella, vers -, amely megnyílik a gyerekek számá­ra, amellyel kommunikálni tud, már nem kötelező (azaz ellenséges) a diákok számára, hanem a gon­dolkodás és véleményalkotás egyik lehetséges szín­tere. Ehhez azonban az is szükséges lenne, hogy a tanár maga állítsa össze , azt az olvasmánylistát, amely szerinte kérdéseket fog intézni a diákokhoz, és ebben például építhet a diákok véleményére és igényeire is. A gyakorlati irodalomtanítás sokszor éppen a leg­nagyobb ütőkártyáját hagyja veszni akkor, amikor nem használja ki, hogy a gyerekek életkori sajátossá­gaikból adódóan reagálnak nagyon érzékenyen a vi­lágra, fogékonyak minden olyan lehetőségre, amikor érzéseiket és gondolataikat megoszthatják másokkal. Az irodalomnak, amely a legkevésbé szemléle­tes tantárgy, nem lehet más az anyaga, mint maga a műalkotás, amelyet csak akkor tud értelmezni, elemezni egy gyerek, ha befogadja, azaz elolvassa azt, ehhez azonban motiválttá kell tenni őt, még­hozzá úgy, hogy partnernek, gondolkodó lénynek tekintjük őket. Nem arról kell vitázni, hogy a Harry Potter... jobb regény-e, mint a Kincskereső kisködmön, hanem azt kell belátni, a Harry Poífer-könyveket ma minden gyerek ismeri és ol­vassa, azaz érdekli őket, van számukra azonosulá­si lehetőség az olvasásakor. Az irodalmat az olvasással tudjuk megszerettetni a diákokkal, de ez megfordítva még inkább igaz lehet(ne): az olvasást az irodalommal lehet megsze­rettetni. így a „kötelező” olvasás optimális esetben nem ér véget az érettségi vizsgával, hanem a felnö­vekvő generációnak is egész életében jelen marad. Nem fogadhatjuk el sem kiinduló-, sem pedig vég­pontként a sokak által hangoztatott „a mai generáció nem olvas” kijelentést, vagy ha ezt tesszük, érdemes elgondolkodnunk a jeles amerikai író, Kurt Vonnegut jr. szavain: Mondja, doktor úr, hogy hal meg az az ember, akitől megvonják az irodalom vigasztalását? - Vagy szívrothadásban - mondta -, vagy az idegrend­szer elsorvadásában. - Egyik sem lehet kellemes - véltem. - Nem - mondta idősebb Castle. - Az isten szerelmére, csak újatok tovább, gyerekek!” Szilva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents