Hídlap, 2007. április (5. évfolyam, 64–83. szám)

2007-04-21 / 78. szám

VIII

HÍDLAP • 2007. április 21., szombat

hídlapmagazin

Hárman, a környezetvédelem bástyáiról

Meséljünk a meséről

EÜZ.

____________________________________

N

emrég vehette át a Magyar Tudományos Akadémián Meggyes Tamás polgármester azt az oklevelet, melyben a Természetbúvár magazin szakember gárdája elismerte, hogy Esztergom közössége példaértékűen védi és szépíti környezetét. A város most, a Föld napja ünnep alkalmából három környezetvédő szakember kiemelkedő tevékenységét ismeri el, Kovács Éva, Szókéné Fekete Erzsébet és Szuhi Attila a szép esztergomi, illetve régiós környezetet hangsúlyozandó, egy Dunán úszó hajón veheti majd át a kitüntetést.

Április 22-én, vasárnap osztják ki a három környezetvédőnek a Dr. Jócsik Lajos-díjat, mely egy „Esztergom Tiszta, Zöld Környezetéért” tevékenységről szóló kitüntetés. Az átadási ceremónia, mely a Föld napjára esik, egy esztergomi kikötőből induló hajó fedélzetén történik majd. A díj rangját jelzi, hogy abból évente legfeljebb három adományozható. A Dr. Jócsik Lajos-díjat pedig azok kapják, akik Esztergomban a környezetvédelem, a környezettudatosság ismertetése, a környezeti problémák megoldása terén kiemelkedően sokat tettek. A természet és az abba beékelődő ember alkotta területek tisztaságának megőrzése, tisztelete szinte múlni nem akaró hiány, a felnövekvő generációknak így mindenképpen fontos, hogy megkapják azokat az irányelveket, melyek alapján a gyakorlatban megőrizhetik környezetük teljességét, egészségét. Álljon most itt példaként a Föld napján elismertek pályájának viszonylag rövid leírása.

Kovács Éva Nevéhez fűződik a Bogáncs Kisállat Otthon Kiemelten Közhasznú Alapítvány létrehozása. Orvoskollégáival 2003-ban ő szervezte meg, hogy Esztergomban létesüljön egy olyan telep, ahol a gazdátlan ebek rendezett körülmények közé kerülhetnek, ahol nemcsak alap- és egészségügyi ellátás, de gazdikeresés is folyik. Egyenes út vezetett idáig, hiszen Kovács Éva már ’97-es Esztergomban való költözését megelőzően is sokat foglalkozott állatokkal, gyakorlatilag már kisgyerek kora óta menti a beteg, gazdátlan állatokat. Buzgalmát már ott végzett munkája alapján a budapesti állatkert is elismerte, figyelemreméltó, hogy ekkor még csak gyerek volt. Az Esztergomban anaesthesiológiai szakemberként dolgozó hölgy, négy orvos munkatársával és a főállatorvossal karöltve alapította meg a Bogáncs Kisállat Otthont, illetve azt működtető alapítványt. Munkájuk eredményeként, a városi képviselőtestület hathatós segítségével európai színvonalú, komfortos kutyamenhelyet alakítottak ki a város határában. A kutyaotthon működésének fontos eleme az ismeretterjesztés, Kovács Éva munkatársaival megszervezte, hogy minden idelátogató, állatszerető gyerek vagy akár felnőtt, még többet tudjon meg a négylábúakról, azok világáról, tartásáról. Az egyre népszerűbb bogáncs otthonban közel 60 ebhez látogathatnak el az érdeklődő iskolások, itt a kutyasétáltatások alkalmával megtanulhatják az állatokkal való helyes közösség alapszabályait. Kovács Évának áldozatos, önzetlen munkájáért, a gazdátlan kutyák megmentéséért és az eb-kultúra fejlesztéséért javasolják a díj adományozói az elismerést.

Szókéné Fekete Erzsébet Nevéhez fűződik a Duna Múzeum több hazai és nemzetközi díjat nyert kiállításának elkészítése is. A tárlatok mellett a környezeti nevelési munka irányítójaként évente több tízezer diák környezet- tudatos gondolkodásának alakításához járult, járul így hozzá. A Duna Múzeum - profiljának és az intézményi hitvallásának megfelelően - alapvetően a környezettudatos, környezetvédő programok, összeállítások, előadások bemutatásában jeleskedik a családközpontú múzeumok élén járva tevékenységével. Szókéné Fekete Erzsébet a Debreceni Tanítóképző Intézetben, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett népművelő-könyvtáros és kulturális menedzser szakvégzettségére alapozva végzi Esztergomban tevékenységét 1976-tól. Az első tíz évet a Petőfi Sándor Művelődési Központban töltötte, majd ettől kezdve a Duna Múzeum munkatársaként, előbb közművelődési ügyintézőként, utána pedig könyvtárosként látja el magas színvonalon feladatait. A 2007-es Dr. Jócsik Lajos-díjra a számos nagysikerű kiállításhoz tartozó környezeti nevelési munka irányítójaként végzett tevékenységéért, évente több tízezer diák környezettudatos gondolkodásának alakításáért, valamint a múzeum fiatal munkatársainak és a látogatók minél magasabb szintű kiszolgálására, illetve annak ösztönzése okán javasolják őt a díj adományozói.

Szuhi Attila Esztergom és a térség, a régió egyik karakteres környezetvédője, aki már évek óta az e vidéken aktuális környezetvédelmi problémák megszűnésén dolgozik. Az ELTE geográfus szakának környezetföldrajz és hidrológia szakirányán végzett, idén 28 éves szakember több ökológiai vonatkozású továbbképzéssel, illetve tanulmányúnál a háta mögött vetette bele magát a munkába Esztergomban. 2003-tól két éven át az Esztergomi Környezetkultúra Egyesület környezeti tanácsadójaként és programfelelőseként a civil érdekérvényesítéssel és érdekképviselettel foglalkozott. A vízminőség-védelemmel kapcsolatosan projekteket vezetett, szakmai anyagokat írt, véleményezett, és tanácsadói szolgálat révén hozzájárult a környezettudatosság népszerűsítéséhez. Civil delegáltként tevékenykedett az Esztergom és Nyergesújfalu Többcélú Kistérségi Társulásban, Esztergom Város Önkormányzata Képviselő-testületének környezetvédelmi, köztisztasági és közrendi bizottságában, illetve városfejlesztési bizottságában. A környezeti kultúrával, a környezetvédelemmel kapcsolatos honlapot és kiadványokat szerkesztett, kiállításokat, előadásokat szervezett. A környéken élők számára kiemelten fontos tanulmányában a dorogi hulladékégető víz- szennyezésének Esztergom városára gyakorolt hatását vizsgálta. Ugyancsak ilyen komoly mélységben kutatta a Nyergesújfalu-Tát térségébe tervezett cementgyár környezetet érintő hatásait, ez ügyben Tát érdekképviseletét látta el. Szuhi Attila a Magyarországra tervezett hulladékégetők, mint a lakosságra és a környezetre kockázatot jelentő létesítmények elleni tiltakozásokban is aktívan részt vett.

Merénylet vagy mendemonda?

\LE______________________________________

1330. április 17-én a Záh nemzetségbe tartozó Felicián a visegrádi palotában merényletet követett el az éppen ebédelő királyi család ellen. Kardjával a királyt csak megsebesíteni tudta, ám Erzsébet királynénak négy ujját levágta, míg Lajos és András hercegeket nem érte komolyabb sérülés. A szolgálattevő személyzet gyors közbeavatkozással leterítette és megölte a merénylőt, s a felzúdult udvar indulatának azonnal áldozatául esett Felicián közelben tartózkodó fia is, és valószínű, hogy leányával, a palotában a királyné udvarhölgyei közé tartozó Klárával, szintén gyorshamarjában végeztek.

A magyar krónika elbeszéli Klára szörnyű büntetését: „... ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, hogy csak a fogai látszottak; a kezéről is nyolc ujját levágták, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd több város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a félhalott szerencsétlent, hogy ezeket a szavakat kiáltsa: így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” A bosszú azonban nem állt meg ennyiben. Az ország világi előkelői egy hónap elteltével törvényszéket ülve példátlan kegyetlen- ségű ítéletet hoztak az egész nemzetséggel szemben. Flarmadíziglen elrendelték a család kiirtását, a rokonság távolabbi tagjait pedig szolgaságra vetették és teljes jószágvesztéssel sújtották. A rendkívüli eset kapcsán hamarosan mendemondák kaptak lábra, amelyek középpontjában Záh Klára állott. A híresztelések szerint őt a királyné cselszövéssel kiszolgáltatta az udvarban időző fivére, Kázmér lengyel herceg kedvének, s miután Klára bevallotta szégyenét apjának, Felicián elégtételt keresve rontott a királyi családra.

A merénylet pontos okát illetően ma is nélkülöznünk kell a bizonyosságot, noha a századfordulón valamennyi számba vehető forrás vallatóra fogásával a kor igen neves történészei igyekeztek tisztázni a kérdést. A hazai kútfők háromféle híradásból állnak. Elolvasható a bűnténnyel egykorú ítéletlevél, az egyik részletében imént idézett krónikás híradás, valamint van néhány közeli korú oklevél, amelyekben elejtett utalások maradtak a merényletről. A száz évvel ezelőtt vitázó történészek közül Pór Antal és Mátyás Flórián súlyos kritikával illették a Záh Klára elbeszélés forrásainak hitelét, magát az elbeszélést pedig alaptalan, kitalált és értéktelen mendemondának tartották. A történtek rekonstruálásához a mérvadó kiindulópontot a hazai írott kútfőkben, elsősorban az ítélet szövegében keresték. A másik nézetet Marczali Henrik fogalmazta meg, ám döntően ő sem a külhoni szerzők állításaival támasztotta alá véleményét, hanem szintén az ítéletlevelet vetette elemzés alá, s a hallgatás érvével próbálta bizonyítani a maga igazát. A szöveg vizsgálata során rámutatott a vádak koholtságára, tendenciózus torzításaira, a tarthatatlan túlzásokra, továbbá a vérbírák pártos és elfogult voltára. Eközben meglehetősen negatív képet rajzolt I. Károly király zsarnokságáról, az ország rémuralom és rendőri felügyelet alá helyezéséről, illetve az igazság lábbal tiprásáról s a királyt kiszolgáló főembeiek képmutató diadaláról a Záh család fölött. Beállítása szerint Felicián befeketítése a merőben kitalált égbekiáltó bűnökkel egyrészt arra szolgált, hogy a valódi indíték leplezve maradjon, másrészt pedig megalapozza a nemzetséggel szembeni vérbosszút, egyszerre megsemmisítve, elhallgattatva és megfélemlítve mindenkit, aki másképpen tudta az igazságot. Marczali szerint ez a takargatott mozzanat mégsem maradt rejtve, mert a kiszivárgó igazság magvát - nyilván a maguk módján kiszínezve - külföldön lejegyezték, és a suttogva terjedő híreknek a néphitben is nyomuk maradt. Következtetése szerűit tehát a merénylet valódi indítéka az apai bosszú volt a Klárán esett sérelemért.

A tisztábban látáshoz ma sem hívható segítségül olyan forrás, amelyet a vitázó felek ne használtak volna fel. Ennek ellenére magának a vitának van olyan tanulsága, amelyet érdemes a kérdés árnyaltabb megközelítéséhez megfogalmazni. Feltétlenül ilyen az ítéletlevél forrásként való értelmezése. E dokumentum használatakor, ha az okokról, a megokolásról esik szó, két szempontot célszerű egymástól elválasztani. Egyrészt volt valamilyen oka Felicián tettének, másrészt pedig volt valamüyen oka az ítélet kegyetlenségének. A kettő akár igen távol is állhat egymástól, s egy-egy forrás nem egyformán alkalmas mindkét ok egyformán pontos megadására. Az ítéletlevél igen kevés megfogható indokát adja Felicián tettének. Voltaképpen egyetlen egyet említ, nevezetesen hogy a király megfosztotta őt tisztségeitől, s e sérelmén képtelen volt felülemelkedni. Mindazt, amit ezenkívül vérszomjasságról, veleszületett gonoszságról, tébolyu ltságról, eretnekségről, romlottságról, összeesküvésről olvasunk, aligha kezelhetők a merénylet feketén- fehéren bizonyított indító okaiként, kétségkívül túlzó kitalálások, koholmányok, ahogyan arra Marczali Henrik is rámutatott. Egészen más a helyzet az ítélet kegyetlenségének indoklásával. Önmagában az a tény, hogy valaki kezet emel a királyra és családjára, szinte érdektelenné teszi az ítélkezők számára a személyes indítékot. Ezt egyébként Felicián és gyermekeinek gyors megölése után nem is deríthették ki olyan könnyedén az országnagyok. A merénylet után a nyitott kérdés inkább az volt, hogy el lehet-e menni emellett további következmények nélkül, avagy feltétlenül példát kell statuálni. Mintha ehhez a dilemmához kötődnék a szentencia utolsó szakasza, amelyben a bírók azt ajánlják a királynak, hogy jobban válogassa meg, kiket enged közel magához, s hogy a kegyébe fogadott régi hűtleneket jobb távol tartania udvarától. Ha pedig már elhatározták a bosszút és annak mikéntjét, mindezt úgy kellett megokolniuk, hogy a bűnös vétke arányban álljon az ítélet kivételes súlyosságával.

Babszem Jankó

Pöltl Zoltán

_______________________

S bár való igaz, április 29-én, vasárnap a Szentgyörgymezői Olvasókörben lesz a II. Szentgyörgymezői Babfesztivál, aktuális történetünk e hasábokon való közreadásának nem szűkebb pátriánk, Esztergom eme programja adta az apropót. Legutóbbi mellékletszámunkban a kisgömböcről volt szó, s arra gondoltam, hogy maradva a magyar népmesék remekeinél, a hús után nézzük a köretet. íme!

„Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.

Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött- kopott girhes ökrön, az asszony meg azalatt ételt főzött neki.

Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: „O én Uram, Istenem - mormolja magában -, csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte!” Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kisfiú előtte a padkán, elkiáltotta magát:- No, édesanyám, itt vagyok! Hanem mármost nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne. ”

Látható, hogy az ételek, a tárgyak valamiféle metamorfózisának vagyunk ismét tanúi, s Babszem Jankó, miként a kisgömböcnél volt, szintén a megfilmesítésért kiált. Meg ne haragudjon a világ, de én még ez esetben is a hollywood-i rémfilmek klisékkel teli világán tépelődök, egy ilyen babszemből lett hőst csak vászonra álmodnék, annyi bőregér, pókmuki és miegyéb után. A kisgömböccel való kapcsolat annyiban is áll amúgy, hogy Babszem Jankó kis termete ellenére ugyanolyan falánksággal lett elsőként híressé, mint a disznósajt-horror főszereplője. Arra kérte az első falatozás után „édesanyját”, hogy főzzön neki még többet, mert az evés után valahogy még éhesebb lett. A történet valahol a „láthatatlan ember” sztori mezsgyéjén folytatódik tovább, ugyanis Jankó barátunk oly kicsiny, hogy senki nem veszi észre, így egyes csíny- és jótevéseit a korábban elfogyasztott hatalmas ételmennyiségtől megsegítve bátran viheti véghez. Elsőként egy hatökrös szekeret vesz el egy buta gazdától, aki nem érti, hogy miféle hangok jönnek az ökrök felől. Rögtön ezután maga Jankó apja rökönyödik meg, hogy miként érkezhet meg a tanyájuk elé egy hatökrös szekér, ráadásul úgy, hogy a bakon csak úgy csattog az ostor, melyhez nem tartozik ember, legalábbis látszólag nem. De ez az egész szekércsenés csak előjáték volt ahhoz képest, amit Babszem úrfi ezután végez. A terminátori akció első részében a fegyver alapanyagát szerzi be és egy kátyúba jutott vasszállítmányon segít, cserébe egy buzogányra való ércért. Ezután a mágikus nyersanyaggal egy kitartó kovácshoz igyekszik, akinél a kalapács és üllő között formálódó vasbuzogányt három alkalommal is próbára teszi.

„Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, azzal bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Míg a buzogány odafenn járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsolt a kovácsra, csinálja meg azt, de ha most is kettéreped, akkor jaj neki. Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, azzal bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.”

Babszem Jankó ezzel a dögerős buzogánnyal csinálta meg a maga szerencséjét, ezzel állt be egy rablóbandába, hogy ott azok vezérévé válva egy családi gazdaság kifosztásának teljes őrületébe vigye társait és önmagát, no meg a megszeppent háziakat. A balul sikerült rablás követő kalamajkában Jankót először egy tehén fogyasztja el, mivel a pöttöm létezés a korpa közé keveredett (s mint tudjuk ennek sosincs jó vége), majd a tehénből kijutva egy farkas falja be az aprócska hőst. A mesében ekkor már halmozottan jelennek meg a korábbról ismert elemek, mint például, hogy a szegény ember (szó szerint) legkisebb de bátor és eszes gyereke, a nép legegyszerűbb fia státusz ellenére valahol mégiscsak egyben a legfurfangosabb és legerősebb. Ugye nem csodálkozunk, hogy ez a babszemnél csak egy bolha bajszánál nagyobb emberke a mese végére mindent visz, és szüleivel nagy bőségben, gazdagságban és a babos ételek nagy kultuszának fejet hajtva él boldogan mindhalálig...