Hídlap, 2007. március (5. évfolyam, 42–63. szám)
2007-03-17 / 53. szám
Akik érted éltek, haltak... ESZTEr<SOM^/II>EKE____________________ ii 2007. március 17., szombat Februártól márciusig - 1947. Emlékezünk, de nem felejtünk! F ebruári cudar idő volt. Süvöltött a szél, talán hordta a havat, a reggeli álmomból már semmi sem maradt. Mindig koránkelő gyerek voltam, ezt már édesapámtól megtanultam. Arra ébredtem, hogy egy katonai teherautó berreg az udvaron. Majd kopogtatás, enyhe dübörgés, ajtónyitás „dobré ráno” köszönés. Épp a kezeslábast rángattam magamra, mire elhangzott a parancs, hogy felöltözni és összepakolni, mert elköltözünk - felsőbb parancsra. El - innen - hová? Édesapám a hozzá megszokott lelki nyugalommal nyugtázta - vette tudomásul - a katonai parancsot, majd a kialvó parázsra tett pár darab torsokot, két darab fát a még kellő fényt sugárzó csikósspolhertra. Közben hellyel kínálta a félig didergő két kiskatonát. Majd régi jó szokása szerint a megszokott fazékban melengetni kezdte a hajnali forraltbort, amely kellemes illatával kezdte elárasztani a két kisablakos hálószobát, amit akkoriban „hátsóháznak” hívtak. Utána a „csikós” sütőjében megmelegítette az estéről megmaradt kukoricamáiét, majd fehér tányéron a két kiskatona elé tolta, persze három bögre forralt bor kíséretében. Közben megemlítette, hogy ő is volt katona, mégpedig Zsolnán, ahol barátságba került egy kellemes családdal, kikkel még több évig megmaradtak a baráti kapcsolataik, mert emlékül egy nagyméretű Petőfi kötetet kapott tőlük, amit én később, mint kisgyerek sokszor megcsodáltam, mert képekkel volt illusztrálva, és sokat tanultam belőle. Édesapám nem tudhatta, honnan van a két kiskatona, talán cseh vagy morva, mert azokat szlovák területre vonultatták, a mieinket - nasich - pedig amoda, de nem a határszélekre. Ahogy később megtudtam, erre maradtunk mi a kitelepítéssel. A két kiskatona kicsit félve, de elfogadta az emberi fogadtatást és félig dermedt kézzel melengetve-szorongatva forgatták a zománcos bögrét, amelyből a forraltbor kellemes illata már teljesen bejárta a hátsóházat. Közben már felöltözve, húgocskámmal - Annuskával - vártuk a napi sorsunkat, hogy megyünk iskolába. Erre a mi „kiskatonánk” - mert a másik valami zaj hallatára kiment az udvarra - közölte velünk, hogy ma nincs tanítás és apámmal tudatta, hogy a gyerekeket tüntesse el valahová. Én fürgén megbújtam egy üresen maradt disznóólban, a húgocs- kám pedig a nagyanyánkról maradt fekete nagykendőbe bebugyolázva meghúzódott a „kacedra” zugában, ahol a hasított fa és a kemencébe elkészített kévékbe kötött rőzse ölelte át. Édesanyám továbbra is az ágyban feküdt, gondoltam betegséget észlelve akarja a kellemetlen helyzetet megmenteni, de édesapám tudatta a kiskatonával, hogy más is van a dologban. így az én kiskatonám a hír hallatára megnyugodott, leült, jobb kezével újabb bögre fülébe kapaszkodott, balkezét pedig melengette a még párolgó téli bájitalon. Nem telt bele sok idő, visszajött a másik kiskatona is egy jól megtermett „ranglissal”, majd nagy hangon: „hogy képzelik itt melegszenek, a többiek kinn fagyoskodnak, azonnal rakodni, ez parancs!” „Már pedig innen nem rakodunk - mondta a kiskatona - mert innen nem mozgatható senki. A „mamicka” ágyban - beteg - a gyerekek meg rémületükben úgy eltűntek, hogy nem is tudjuk hol vannak.” „No jó, megvárjuk az orvost” - mondta és elment. A kiskatonánk újra apám elé somfordáit és tájékoztatásul any- nyit mondott neki, hogy keresse meg a gyerekeket és hívja be őket, hogy meg ne fázzanak. Mikor bejöttünk megsímogatott bennünket, nekünk is töltött egy kisebb csészébe a téli bájitalból vízzel hígítva és kukoricamáiéval körítve. Az orvosi vizit után megveregette apám vállát, búcsút intett a még ágyban fekvő „mamickának” és a katonai teherautó dübörgése mellett kivonultak az udvarból. így menekültünk meg a kitelepítéstől. Ebed határa is körül volt zárva azon a bizonyos februári hajnalon, tudatta velünk a párkányi állomásról egy gyalogosan hazaballagó vasutas, mert senkit se ki- se be nem engedtek. Ő is csak nagyobb huzavona után jöhetett haza, mert nem volt rajta a listán. Az ebedi krónika szerint és néhai Rutay Feri bácsi precíz adatai alapján 1947- ben Ebedről 34 családot hurcoltak el, és telepítettek ki Csehországba, valamint 18 fehérlapos család került át Magyarországra. Többnyire Ágfal- vára, Sopronbánfalvára, Felsőrákosra, Tátra és Esztergomba. Voltak olyan személyek is, akik nem várták meg a Fehérlapot, hanem magánúton jutottak át a Duna túlsó partjára. Többek között Brigán József, Hajdú József, a Porubszky család, Bogdányi család a Tóvégről és Gora Márton (Tejfölös), aki kétlovas fogatával három ízben kerekedett át a befagyott Dunán, Ebedről Tátra, mentve a menthetőt. Továbbá Fábián László, Janzó József, Kotta Dezső, Potfay Sándor, akik az Esztergomi Szent Imre Gimnázium utolsó éveit taposva szerették volna befejezni tanulmányaikat. (Mellékesen jegyzem meg, itt kezdtem én is a tanulmányaimat 1944-ben, de a híd fel- robbantása után minden abbamaradt.) Átjutott a túlsó oldalra Halasi András nagybátyám is, aki megfelelő időben átúszta a Dunát egy fekvő kocsideszkán, hogy találkozhasson hőn áhított szerelmével - Becse Irénké- vel -, aki már Esztergomban tartózkodott, és végül ott is telepedtek le. Volt aki később hazatért, többsége azonban sikeresen érvényesült az államigazgatás, a kultúra, az iskolaügy vagy a gazdasági élet más szakaszán. Sajnos nem láthatta meg a Fehérlapot Piski József nagybátyám - lovashuszár -, akit hónapokig, évekig vissszavártunk a Don-kanyarból. Sajnos soha nem érkezett meg, és levél sem jött. Helyette jött a Fehérlap, és tőlünk távol Ágfalván várták Józsi bátyám visszatértét, de hiába. Juli nénémék később visszatelepdtek, de nem a saját otthonukba - mert az már rég foglalt volt -, hanem a papiak mellett egy kis házikóban húzódtak meg haláluk napjáig. Ilyenek voltak az emberi sorsok... Sokat gondoltam az elhurcolt barátaimra, hogy kinek és kiknek vannak kiszolgáltatva, hogy mi lett a további sorsuk. De nekünk sem volt könnyű a dolgunk. Az itthagyott ugart, kántorföldeket meg kellett művelni. Az aratás alatt fél háromkor keltünk, mert marokszedő lettem, este kilenckor pedig az udvari itató vályúban felhevült vízben mosakodtunk. Örömmel csináltuk, mert az itthon sült kenyérből édesebb volt a falat, és a mi kenyerünket ettük. Tudjuk kiket telepítettek ki ide vagy amoda. A Csehországba telepítettek lassan, visszaszivárogtak saját otthonaikba. Várt rájuk egy újabb meglepetés a „kollektivizáció”. Tudjuk, hogy mivel járt! Azt viszont sosem tudjuk meg, hogy kik döntötték el ezeknek a családoknak a sorsát, hogy el kellett hagyniuk saját otthonaikat. Emberek, mindig az emberek! Vagy emberséggel, vagy embertelenséggel - kegyetlenül! Ezen gondolatok közepette, 60 év távlatából megjelenik előttem a kiskatona, aki nem jött pónilovon rövid görbe lábakkal, nem volt Jánosík, nem csúszott el a rosszindulattól szétszórt száraz borsón, sem a februári jeges udvaron, nem verte be a fejét a falusi hátsóház alacsony gerendájába, de lélekben felnőtt mindfelett. Jött a küldetését teljesítem, de a parancsok mellett igyekezett idegenben is embernek lenni. Egy kis ember, egy kiskatona nagyra nőtt előttem, mert emberségből jelesre vizsgázott. De mi ezeket oly szépen ki tudjuk fejezni még zenében is, hogy „...sokszor oly nehéz, de mégis milyen jó embernek lenni!” E sorok írása közben Édesapámra gondolok. A kiskatona mellett mégis ő volt a legnagyobb ember. Munkássága, munkabírása, testvérek, rokonok és barátok iránti odaadó szeretete határtalan volt. Talán tudatosan időzítette a família és családfenntartó akaratát, hogy épp március 15-én lásson napvilágot a mi kitelepítési megváltónk - megmentünk - a Józsika. 1947. március 15. Ez volt életem legszebb március tizenötödikéje. Gora Dezső Az emberi lélek titokzatos mélyén megbúvó ösztönök, a velünk született és szerzett reflexek zegzugos útjai, mint a hazaszeretet, az óhatatlan szabadságvágy olykor különös forrásokon tör fel. 1848 márciusának szent szelleméhez nem kiskapukat keresünk. Csupán bepillantani igyekszünk az elvont eszmék, a történelmi kort megtestesítő emberek különös, olykor bizarr sorsába. Petőfi magasztos felkiáltásához „Kik érted, haltak szent világszabadság” tegyünk hozzá írásunkat igazoló apropót: túléltek, hogy folytassák harcukat. F arkas Adolf 1848 honvédje, majd százados, később a török hadsereg őrnagya, alezredese, az 1853-as orosz-török háború krími csatanyerő hadvezére, Oszan pasa hadsegédje, a Konstantinápolyi Katonai Akadémia tanára esetében nehéz megállni a felbugyogó anekdotizáló kedvet. Mindezek ellenére szigorúan a távirati rö- vidségű tényekről szólunk: Farkas Adolf a hajdani Esztergom vármegye Morvaország felé eső csücskében 1823-ban született. Különös nyelvtehetség volt. Természetesen morvául, magyarul, németül, csehül, szlovákul és törökül anyanyelvi szinten beszélt. 1848 márciusában Bem hadtestébe állt honvédnek. Bem megkedvelte, hadsegédnek maga mellé emelte a fiatal magyar fiút. A vöröstoronyi és szamosújvári csaták után századossá léptette elő a hős bakáját Bem. A világosi összeomlás után a menekülni kényszerülő Bem és Kossuth hívei Törökországba igyekvő csapatának tolmácsa lett. Törökországba érve áttért a mohamedán hitte és Oszmán pasa néven Mahmud szultán és Omer pasa seregének századosa, majd az 1853-as krími győzelem után alezredese lett. Előtör az anekdotizáló kedv: Farkas Adolf nagyon hasonlított Napóleonhoz. Az oroszok azt hitték, hogy a „Nagy Napóleon” áll a törökök élén. Az, aki ismeri az ő hadviselési szokásaikat. Megijedtek és elszaladtak Farkas Adolf elől. Mindennyi elegendő poén lenne. Ám az igazival még hátra vagyunk: Farkas Adolf lánya (török feleségtől) Nigjar (a török korabeli névviselet szerint hozzá kellett tenni a családi státuszt, a „kisasszonyt” is - Nigjar hanim) az európai kultúrához csatlakozó török „újtörök mozgalom” irodalmának jeles lírikusa volt. Több kötete jelent meg. Első volt, aki az eddig titkolt emberi érzelmeket, a család, a szerelem, a haza, versben megörökítette. Az „Afsus” - Lélek 2 kötetben 1882-ben francia fordításban Párizsban is megjelent. Nigjarról sokat nem tudunk. Nagyon korán férjhez ment, boldogtalan házasságot kötött. Még tragikusabb élete volt apjának, Farkas Adolfnak. 1890-ben a mai Isztanbul közelében lévő Prinkipo szigeténél séta közben, máig tisztázatlanul, átlőtt koponyával találtak rá a tengerpart fövenyén. Még nehezebb csínján bánni a mesélhetnékkel a Budán, 1829-ben született zsidó rőfös textilkereskedő fia, Bauer Bemát esetében. A viharosan szabad, zaklatott életet élt fiatal Bemát 1848-ban beállt honvédnek. Mint katona festő és nótaszerző az éppen aktuális honvéd tábornokokat járta „vigalmi ügyekben”. A világosi fegyverletétel után M ár 8. árverésére készül a Laskai Osvát antikvárium, mely ezt az országos rendezvényét is a decemberihez hasonlón a Szent Adalbert Központban tartja 2007. március 25-én (vasárnap) 10 órakor. A régi szeminárium felújított műemléki épületében a december 3-ai árverés minden előzőt túlszárnyalva sikerült. Az ország minden tájáról érkezett közel négyszáz érdeklődő a kikiáltásra került 379 műalkotást ott a helyszínen a leütés után 95 százalékban megvásárolta. Ez a siker indította most is Mezei Attila tulajdonost és néhány hónap alatt újabb értékes műtárgyakat kínál. Megtalálható köztük a helytörténet elsősorban Esztergomról és Budapestről, irodalmi könyvek, katalógusok, kéziratok, numizmatika tudományáról, az orvostudományról alkotások, történelmi témájúak, útikönyvek, de található a kínálatban vadászati és vallási témájú is. Legértékesebbek most is a metszetek és térképek, atlaszok. Közülük néhányat kedvcsinálóként ajánljuk az érdeklődő olvasóinknak. így: Buda metszete Bauer Párizsba emigrált. Itt katolizált és Bauer Mária néven karmelita szerzetes lett a volt honvéd. Mint karmelita hitszónok elnyerte III. Napóleon éppen aktuális (és éppen szabadlábon lévő) francia császár tetszését, in. Napóleon megtette Bauer Máriát felesége, Eugénia császámő gyón- tatójának. Mint gyóntató, elkísérte Eugénia csá- számőt Havannába is. A kis hajókázó csapat vendége volt Eugénia énektanára (elég tapintatosan adtuk a beosztást) Sebastian Iradier spanyol gitáros is. Ekkor született a „Midőn Havannában hajóra szálltam én...” ma is népszerű dal. Eugénia francia és Sissi osztrák császárné-magyar királyné énekelte először. Még hátra van a fekete leves: 1869-ben III. Napóleon éppen börtönben Volt. A jórészt francia segítséggel elkészült szuezi csatornát fel kellett szentelni. Nosza, a császár igazoltan távol volt, ment a feleség, Eugénia. És Bauer. Szuezt Bauer Mária - emlékezzünk, Bemát - zsidó rőfös szentelte fel. Bauer Mária 1871-ben kiugrott a karmelita rendből, mert szerelmes lett egy 18 éves táncosnőbe. 70 évesen, 1899-ben feleségül is vette. Szuez bosszúja.... Ne feledkezzünk meg egy megyénkbeli különös emberről, az 1848-as szabadságharc honvéd orvosáról: Gruby Dávid 1809-ben Kisbéren született. Gimnáziumot Budán, orvosi egyetemet Pesten, majd Bécsben végzett, később Párizsban honosította és kezdte életét. 1836-ban már Párizsban a legnépszerűbb orvos volt. A Dumas család, Gambetta miniszterelnök, Chopin és Heine orvosa volt. Különösen Heine felesége, Mirat Matild (1851-1883) ápolásában hősiesen dolgozott. Heine így írt Matildáról: „A matracsírba bilincselt” - lévén Matildának súlyos ge- rincbántalma. Gruby Dávid a hipnózis híve volt. Ezt tanította a párizsi egyetemen is. 1848-ban a szabadságharc kitörésének hírére hazasietett. Katona orvosként szolgált. Párizsban különös életet élt: minden héten egyszer ingyen rendelt a szegényeknek. Hetente egyszer nagy ebédet adott, amelyre a párizsi művész- és politikai világ prominensei voltak hivatalosak. Gruby Dávid 1898-ban Párizsban hunyt el. Szelleme, valahol az égben váija sírhantjaira a kisbériek koszorúját. Vidámabb muzsikával fejezzük be kalandozásunkat. Mondjuk Sárközi Ferenc 8 éves korában bandát alapító cigányprímással. Ferkó - nem mi lebecézzük, önmaga kedvelte ezt a nevet - 1848-ban Kossuth, majd Görgey tábori zenésze, katona karmestere lett. Világos tragédiája után Doppler Ferenc zeneszerző mentette meg a prímást a börtöntől. Doppler 1849 októberére készült el az első magyar vígoperájával, az Ilka-val. Ennek egyik felvonásába kellett egy hegedülni jól tudó cigányzenekar, prímással. Sárközi Ferenc pedig tudott hegedülni. Bécsben végzett konzervatóriumot. .. A tenor főszerepet Kirchener Szeráf Ferenc német énekes alakította. A primadonna Doppler Vanda és a prímás Sárközi Ferenc biztatta a német Szeráfot, „Franz’Ikám, ezentúl Bellínit és Verdit paprikával meghintve énekeld!” így is lett. Evégre vette el Császár György zeneszerző a lányát feleségül. A „Kunok” operában már nem is paprika - cseresznyepaprika izzóit Szeráf ajkán. Cs. Nagy Lajos (1550), Buda metszete (1598), Buda metszete (1602), Esztergom metszete (1595), Esztergom metszete (1896), Esztergom metszete (1840), Gran metszet (1860), Győr metszetei (1594, 1598, 1625), Komárom metszete (1594), Nyitra metszete (1663), Pozsony metszete (1663), Tata metszete (1617), Visegrád-Nagymaros metszete (1595). Térképek: Transzilvánia-Erdély (1544, 1566), Esztergom városképe (1866), Magyarország (1607, 1651, 1661, 1663, 1706, 1733, 1749, 1784, 1836, 1851), Magyarország és az Oszmán Birodalom Európában, Magyarország és Európa török hódoltsági része (1735). Az árverésre összegyűjtött 275 műalkotás már megtekinthető az Laskai Osvát antikváriumban Esztergomban, a IV. Béla király u. 6. szám alatt. Az árverés (március 25.) napjáig hétfőtől péntekig 10-17 óra között, és szombatokon 9-12 óráig Mezei Attila tulajdonos várja az érdeklődőket. (Pálos) Antikváriumi árverés
