Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)
2007-01-27 / 19. szám
VIII HIDLAP • 2007. január 21., szombat hídlapmagazin Novella A MESÉRŐL Számadás A lapvetően vonzódott a múlthoz. Hitte, hogy csakis annak ismeretében tájékozódhatunk a mi kis világunkban, és bár úgy gondolta, hogy az átlagember túl nagy hatást nem gyakorol a világra, mégis szem a láncban. Általában az átlagembert, az „utca emberét” ki nem állhatta. Arctalan fajankónak tartotta, aki része az arc nélküli tömegnek, az meg olyan, mint a csorda. Valaki elé áll, kolomppal a nyakában, a csorda meg megy utána, ordít, fölszedi az utca kövezetét, meghajigálja a szembejövőket, épületeket gyújt föl, falakat rombol és leginkább könyveket éget. Ha egy történelmi eseményt igazán negatív módon akart jellemezni az iskolában, mindig elmesélte, hogy „azok könyveket égettek”. A betűt nagyon tisztelte és mindazokat, akik bánni tudtak a szavakkal, akik érdemesnek tartották a gondolataikat arra, hogy lejegyezzék és könyv formájában megőrizzék az örökkévalóságnak. „Kezdetben teremtette Isten.” Minden ezzel kezdődött, ez volt az alfa, és ez lesz az ómega is, minden ebben végződik majd. És Isten a szavával teremtett a semmiből, máig olvasható, kőbe vésett szavaival. A szónak teremtő ereje van! Mindenkinek van egy alfája, és ettől az alfától tántorog az ómega felé a maga kiszabott útján és kódolt ideje alatt. Ezen nincs mit gondolkodni, mert független az egyéntől, nem tehet róla, amint számtalan dologról nem tehet, ami körülötte és benne történik. így nem is kérhető számon. Némi megnyugvással töltötte el, amikor a felelősséget ílymódon hárította el magától. Nem úgy gondolta persze, hogy semmiért nem vagyunk felelősek, abban azonban biztos volt, hogy az elszívható cigaretták vagy az elfogyasztható alkohol mennyisége genetikailag kódolt, mint a szemünk színe vagy a testmagasságunk. Abban is biztos volt, hogy a szabadságunk is személyre szabott. Van, aki többet engedhet meg magának anélkül, hogy torzulna, és van, akiben egyetlen át nem gondolt felelőtlen cselekedet is maradandó nyomokat hagy. Az elmúlt hónapok minden tapasztalata, öröme, visszanyert szabadsága és fellelt keserűsége Szent Pál egy gondolatában kapott értelmet. „Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” Biztos, hogy Szent Pál a liberalizmus atyja! De hol vannak ettől a mai liberálisok, akik a nagy szabadság kán- tálása közben valójában szabadosságot hirdetnek, ami persze csak addig tart, amíg nem zavarja az ő érdekeiket. Meddig tart a meggyőződés, és hol kezdődik az önzés? Sokan elmeháborodottnak tartják, mert életében két forintból soha nem produkált hármat, csak mínusz kettőt. Ami körülötte megmaradt a családi ereklyék közül, pusztán esztétikai gyönyörűség, fokozza a konfortérzését. Az a kézi perzsa a nagyobbik szobában, az öreg intarziás komód, az a néhány festmény és főleg az íróasztal meg a könyvszekrény. Jó közöttük élni. Kevésbé érzi, hogy panelprolivá szegényedett, és ezek a tárgyak mindig emlékeztetik a gyökereire. A gyökerek nagyon fontosak! Egyre inkább félt ettől az érettségi találkozótól. Tudta, hogy nem kerülheti el a szembesülést régi önmagával. Játszani, játszani persze tud majd. Lazán fogja előadni a történteket, jelentéktelennek minősítve mindazt, ami fontos az életben, átlép majd egy-egy kellemetlen kérdésen, nem hall meg néhány célzott megjegyzést. Csak hát a többiek nem hülyék. Ha van bennük némi tapintat, nem sokat fogják nyaggatni. De hisz annyira elszakadtak egymástól! Semmi nem indokolná, hogy éppen vele viselkedjenek tapintatosan. Hiszen kivel tapintatos az ember? Akinek meghalt az apja, anyja, gyereke, felesége. Tamásnak élnek a szülei, azt meg úgysem érti meg senki, hogy a legfontosabb, aki már nincsen, a nagyanyja jobban fáj, mint akárhány apa, anya meg gyerek. Lesz persze olyan, aki erre is rákérdez, de csak úgy szőrmentén, illendőségből emlékezve a „nagyikára”. Előre utálta az egészet. Osztályfőnöki óra, mise a templomban, aztán becsődülnek az ebédlőbe, ahonnét úgyis hiányzik majd a Németh néni rikácsolása, meg a vén apácák sütötte bukta illata. Vén apácák! Talán nem voltak idősebbek, mint most ő. Igazából nem lehetett tudni, kortalanok voltak, időtlenek, de semmiképpen nem e világból valók. Amikor tekintetüket a kápolna giccses Mária-szobrára függesztették, vajon mit láttak? És a hajnali miséken az áldozáskor, vajon mit éreztek. Éreztek-e? Nagy kérdések ezek, és valószínűleg sosem érkezik rájuk válasz. Minden milyen relatív! Megint odalépett a tükörhöz. A szeme táskásabb a kelleténél, az orra mellett túlságosan elmélyült a két ránc, és az álla körül is kicsit petyhüdtebb a bőr, mint kellene. Egy apró műtéttel meg lehetne oldani az egészet! De kit csapjon be? Az agyát, az öröklött tulajdonságait, a kialakult pszichéjét úgysem tudja átoperáltatni. Amivé vált, az már régesrégen eldőlt, végérvényesen akkor, az érettségi banketten, amikor nem hallgatott a Tanár Úrra. „ Maradj köztünk, mert el fogsz zülleni, és soha nem viseled majd el, hogy elzüllöttél!” Honnan tudta a Tanár Úr? Milyen jeleket adhatott, mit sugározhatott már akkor magából, amitől ennyire nyitott könyvvé vált? Vagy csak a Tanár Úr volt megáldva valami különös karizmával? De akkor önmagát miért nem látta ilyen pontosan? Később miért hagyta el maga is a közösséget, hogy viszonylag idősen alapítson családot annyi hányattatás után, hátat fordítva a hivatásnak, Istennek, a testvéreknek, és kezdjen egészen új életet? Vagy lehet, hogy a Tanár Úr éppen olyan nagy önámító volt, mint ő? Hogy mintegy ötven évet ki tudott törölni az életéből egyetlen magának gyártott önigazolással? Hol szakad meg valójában az ember élete? És megszakad-e mindenkié? Vagy csak az öntörvé- nyűek esnek a saját csapdájukba? Meddig várhat tőlünk az Isten alázatot és béketűrést, és meddig vagyunk kötelesek eltűrni a sorscsapásokat? És mi a sorscsapás egyáltalán? Megkérdőjelezhetetlenül hitt abban, hogy nincsenek véletlenek, csak nagyon nehezen tudta megtanulni, hogy megvárja amíg kiderül, vajon mi mire is volt jó? Mire volt az jó, amikor beadta a jelentkezését a rendbe? Hihetetlenül fiatal volt, önámító és hiszékeny. Szabadulni akart otthonról is, a hívás pedig, amit érzett nem más volt, mint a félelem attól, ami következhet. A gimnázium négy esztendeje alatt megszokta a reverendák suhogását, a klauzura tömjénillatát, a középkori boltívek hűvösét, ahogy körülvették védelmezőén, bátorítva. És a Magister, akiért minden fönntartás nélkül lelkesedett, akinek miséire megtelt a templom, hogy egy-egy prédikácó után fiatalok és öregek árasszák el a sekrestyét, hogy tovább beszélgethessenek a szent emberrel. Mert az bizony megmondta nekik. A beszéd közben öklével megcsapdosta a szószéket, és mint valami lánglelkű középkori szent, valami Kapisztránói János azt mennydörögte, hogy „Menjetek haza! Ha csak karácsonykor jöttök ide, inkább menjetek haza!” És ez jólesett a jámbor híveknek, megnyugtatta azokat, akik nem csak karácsonykor voltak ott és gyorsan a gyóntatószék felé terelte azokat, akik elhatározták, hogy eztán nem csak karácsonykor... A Magister maximalista volt önmagával és másokkal szemben egyaránt. A diákok körében az a hír járta, hogy éjszakánként, ha kísértése van, megostorozza magát, a csuhája alatt pedig ciliciumot visel, mint a középkori szentek. Maximalista volt, és mint ilyen semmiféle hibát nem tűrt el. Mint nagyszerű lelki vezető, megadta a feloldozást, de a kispapokkal keményen bánt. A világ legrosszabb pedagógusa volt. Mindent elkövetett, hogy az úrifiú Tamásból embert faragjon, és főleg leválassza az otthoniakról, elszakítsa azokat a kötelékeket, amelyek nagyanyjához fűzték. Megmutatta, amikor egy alkalommal elfogyott a fogkrém, hogy szappannal is lehet fogat mosni, és valamilyen ötlettel rendszeresen elküldte Tamást egy másik kispappal a kúriába, de Tamás nem mehetett be. Hallotta a nagyi hangját, de el kellett bújnia a bejárat mellett, nem mehetett oda hozzá, hogy megölelje. Tamásban pedig gyülemlett a keserűség, hogy el kell veszítenie minden gyökerét, ami pedig áttételesen elvezette a kolostorba. Az utolsó csepp a pohárban talán az volt, amikor a Magister a Legjobb Baráttól is eltiltotta. Pedig Tamásnak kezdetben tetszett a szerzetesdi. Meg a Legjobb Barát, aki fiatal kora ellenére apja helyett apja volt, akinek cinizmusán annyiszor meg- botránkozott, ám aki a realitások felé irányította abból az otthoni közegből, ahol már semmi nem volt igaz és csak az hiányzott, hogy végleg legördüljön a függöny, hogy vége legyen az előadásnak. Folytatjuk... A farkas és a hét kecskegida PoJíl-ZQltán______________________________________ A nagy mesemondók sorában a legérdekesebb meséket, minden bizonnyal Jakob és Wilhelm Grimm írták. A híres Grimm mesék azonban különös jellemzőkkel bírnak, a fabulákba több esetben is rémisztő elemek vegyülnek, a mai szóval horrorisztikus leírásokról és fordulatokról már nem is beszélve. Kezdjük tehát a Grimm testvérek által írt „mese-thrillerek” egyik legenyhébbjénél, a farkas és a hét kecskegida történeténél. A mohó pusztítástól a bizarr műtétig „Volt egy öreg anyakecske, s annak hét gidácskája. Úgy szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. Egyszer eleségért készült az erdőbe. Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:- Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek.- Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! - mondták a gidák. - Elmehetsz nyugodtan. Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe. ” így kezdődik a Grimm testvérek egyik meséje, és ebből az indításból már kiviláglik, hogy két ténnyel kell számolni az elkövetkezendőkben. Az egyik, hogy a kisgidák élete veszélyben van, a másik, hogy senki, csak a tapasztalatra alapozott ravaszság küzdheti le a halált hozó ragadozót. Csak egy picit kell „párásnak” lennünk ahhoz, hogy belássuk, egyfajta egy prevenciós biztonság- technika, amit a kecskemama a kicsinyeire hagy. A Grimmek által felvázolt mesevilágnak amúgy is alapfelütése a félelem, némely szereplő létcélja eleve a többiek, vagy egyesek könyörtelen elpusztítása. Jakob és Wilhelm ez esetben az állatvilág lélektelen mészárszékszerű táplálékláncolatának logikáját építi fel újra, az erősek megeszik a gyengébbeket, ez mindig így volt, és így is lesz. Ugyanakkor ekkor a mesék szférájának törvényei már érvényesülnek, a rossz el kell, hogy nyerje büntetését, a jó pedig méltó jutalmát. Addig azonban még meg kell küzdeni a behatolóval, az agyafúrt ragadozóval. Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:- Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot! Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.- Nem nyitjuk ki! - kiabálták. - A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas! A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát. ” Ne ijedjünk meg (és persze ne is utánozzuk!) a kréta azért kellett, hogy vékonyabb legyen a farkas hangja. Talán van olyan olvasónk is, aki először hallja ezt a történetet, de ő is bizonyára úgy érzi, igen, a gidák számára biztonságot szavatoló ajtónak egyszer mégiscsak ki kell majd nyílnia. Ezt a kiskecskék megkapott de nem átélt tapasztalatai, valamint a ragadozó leleményességének kimeríthetetlensége felöli bizonyosság szavatolja. Mert a kisgidák ugyan másodszor már hittek a hamis hangnak, de nem hittek a farkas ablakpárkányba rakott nagy, fekete szőrös mancsának. Az ordas így újabb cselhez kénytelen folyamodni. „Nagy mérgesen elszaladt a pékhez.- Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát! A péktől meg loholt a molnárhoz.- Szórd be hamar liszttel a mancsomat!” Nos, így, a „tökéletes” álcában újra próbálkozott, hogy ismét kecskemamaként adja elő magát a farkas. Múlt héten már megosztottam olvasóinkkal az egyik kedvenc állatvilágbeli effektus leírását, nos a túlélő trükk, a kicsiket, a kölyköket védelmező praktika, ösztön e mesében annak ellenére lesz a történet vezérszála, hogy tulajdonképpen nem működik. A trükkös farkas már minden tekintetben megfelelt annak a képnek, mely alapján már beengedik a gidák a házba. A borzalom nem is várat magára. Ahányon voltak, annyifelé menekültek. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött. Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.” Ami pedig most következik a farkassal, az ma már csak a legádázabb fantáziával megáldott rémfilmek rajongóinak válik logikus folytatássá. A kecskemama hazaérve és látva a pusztítást, ugyancsak kíméletlen hóhérrá válik. Gyermekei gyilkosára lelve, kihasználva, hogy a lakomától bénultan alszik a farkas egy meglehetősen bizarr műtéttel menekítette meg a gidákat és bosszulta meg az ordas mohóságát. A kecskemama szaporán csattogtatta az ollót, metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit! Egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.” A rút gonoszt - bár valljuk be ezzel a furcsa műtéttel azért elég „jól bírta a kiképzést” - még csak ezután éri el a vég. „Késő délután a farkas fölébredt. Ásított egy nagyot, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok kő mind előrelódult a hasában. Fejest bukott a kútba, és szánalmasan belefulladt. A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, és örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat. ”
