Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)
2007-01-20 / 14. szám
Jegyzet Tévézni, vagy nem tévézni? Varga Péter Dénes ___ ___ N e m vagyok nagy tévénéző. Talán azért nem, mert a műsorok jelentős része egyszerűen idegesít. A fellelhető adók többsége ostoba sorozatokkal traktálja a képernyő megszállottjait, vagy akciófilmeket, sc-fit, pornót és horrort sugároz. Mindig megmosolygom a figyelmeztetést, hogy „A következő műsorszám megtekintése 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.” Mi történik akkor, ha az érintett „12 éven aluli” mondjuk az apukájával nézi meg azt a filmet, ami valóban nem neki való. Akkor kevésbé árt majd a lelki fejlődésének? Külön kategóriát képeznek az úgynevezett „valóság show-k”, vagy a sokak számára népszerű kész átverés show-k. Az előbbit illetően megfontolandó kísérletet végeztek Amerikában. Egy börtönkísérlettel arra a kérdésre keresték a választ: vajon mi történik, ha jó emberek rossz helyzetbe kerülnek. A Stanford egyetem alagsorában a valódihoz mindenben hasonló börtönt rendeztek be. A kísérletben résztvevő 24 börtönőrt és rabot újsághirdetés alapján, 70 egyetemistából választották ki. Gondosan ügyeltek arra, hogy a két tucat szerencsés minden szempontól átlagos legyen, tiszta előélettel. Véletlenszerűen dőlt el, ki lesz a rab és ki a börtönőr. A kísérleti személyek jól tudták, ez csak egy játék, véletlenül lett börtönőr vagy rab. A kísérlet „túl jól” sikerült, olyannyira, hogy a tervezett 14 nap helyett a hetedik napon félbe kellett szakítani. A rabok közül többen stresszes állapotba kerültek, a börtönőrök pedig kegyetlenkedtek, csúfolódtak, büntettek, pl. egy lázadás után megtorlásul csupasz kézzel kellett az elítélteknek vécét tisztítani. A kísérlet helyszíne egy pszichológusok által felügyelt börtönné vált. Igenis, képes rombolni egy-egy mesterségesen kialakított, „életszerű” helyzet vagy egy megdöbbentő képsor a képernyőn. Ne feledjük, már nyolc fiatalkorú áldozata van a Szaddam Husszein kivégzését bemutató képsoroknak. Természetesen nem állítom, hogy tilos volna tévét nézni és az is része az igazságnak, hogy Tolsztoj, Balzac vagy akár Jack London is megindítja az olvasó fantáziáját. Arról azonban még nem hallottam, hogy olvasmányai hatására valaki Marten Edent követve menekült volna az öngyilkosságba. Érdemes elolvasni Szendi Gábor „Depresszióipar” című könyvét, amely - áttételesen a telekommunikációnak is köszönhetően - a már-már népbetegségnek számító depresszió okait, tüneteit, szükséges és szükségtelen kezelési módjait taglalja. A depresszióipar a hatalmas hasznot termelő gyógyszeripar dinamikusan terjeszkedő ágazata. A gyógyítás szellemét felváltotta a piac logikája. A könyv bemutatja, hogyan hamisítja betegséggé az életproblémákat a gyógyszeripar és a vele szorosan összefonódó orvoslás, hogyan sulykolják az emberek fejébe, hogy gondjaikat csak az antidep- resszánsok gyógyítják. Szendi hatalmas tudományos tényanyagot felvonultatva tárja fel, hogy a gyógyszeripar tudomány- hamisítása és propagandája szakembert és beteget egyaránt félrevezet. A szerző részletesen foglalkozik a mellékhatásokkal is, amelyek bizonyítottan öngyilkossághoz, agresszív cselekedetekhez, súlyos szexuális zavarokhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, pánikhoz, stb. vezethetnek, s az antidepresszánsok elhagyása pedig súlyos megvonási tünetekkel jár. Márpedig - és ne tagadjuk - az egészségtelen életmód, a sportolás és kirándulás, a családi együtt-beszélgetések helyett szokássá vált folyamatos televíziózás bizony gyakorta vezet depresszióhoz, vagy arra utaló tünetek kialakulásához. Üljünk nyugodtan a képernyő elé, de válogassuk meg, hogy mit nézünk! Szent Sebestyén története ELReiiL Ma Szent Sebestyén napja van. A vértanúként tisztelt Sebestyén kétségtelenül a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más - embereket vagy állatokat pusztító - járvány idején. Számos kézműves-céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelően. Január 20-a, az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehető tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénről. Ü nnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévő katakombában ülték meg, amely az ő nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy először az apostolok tiszteletére, csak később lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetők föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az időpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés. Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénről. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekből az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetővé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyűjtése, ami abban az időben éppen nem kívánatos, nyerészkedő vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanúcsontokat árulva, és sokatmondóan fűzi hozzá: „bárcsak vértanúktól erednének!”. Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az isten- tisztelet rendjéről és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század első felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsőítő költeményt. Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez, és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréné, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanúlegenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevű római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. Természetesen könnyű az ilyesféle vértanúlegendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja „a szentet a maga korában”, de egy későbbi kor meggyőződését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekről és életszentségük helyes tiszteletéről. 2007. január 20., szombat A HÍDLAP hétvégi meiíékiete 3. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn •»«».«»Sí. ■