Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)
2006-12-09 / 243. szám
VIII HÍDLAP • 2006. december 9., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Szövedék (5.) (ügynyög-törvény 2; avagy ma is mindent befed a Kreml árnyéka?) 19. Ion Mihai Pacepa neve nálunk is a Vörös horizontok című könyvével vált közismetté, mely egyszerre volt politikai krimi és pszichodráma. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Kémfőnöknek, aki élete derekán és pályafutása csúcsán, 1978- ban, hátat fordít hazájának és addigi urának (az Elvtársnak, Nicolai Ceausescunak); menedékjogot kér az ellenségnél, az Amerikai Egyesült Államoknál, ráadásul abban az időben, amikor főnöke csillaga a legmagasabban ragyog a nyugati demokráciák vezetői szemében. Mint írja: kezdetben érzett is némi gyanakvást maga iránt, hogy leleplezései vajon mennyire állják ki a tények kritikáját, de aztán - szerencséjére? - maga Ceausescu gondoskodott arról, hogy rádöbbentse a világot: vele kapcsolatban nincsenek-nem lehetnek olyan „túlzások”, amelyeken ne tenne túl a valóság. Pacepa a kilencvenes évek első felében adta közre második könyvét (A Kreml öröksége - A hírszerzés szerepe a kommunista kormányzási rendszerben), amely nem is kis késéssel Magyarországra is eljutott (habár nem túl nagy hírveréssel). A könyv forgalmazási adatairól nincsenek információink, s a fogadtatásáról is csak annyit lehetett tudni, hogy nagyjában-egéFeliksz Edmundovics Dzerzsinszkij, a Cseka megalapítója (Talán hihetetlen, de igaz: idén júniusban a minszki katonai akadémián avatták fel legújabb szobrát) szében - visszhangtalan maradt. Kritikát, elemzést nem olvashattunk róla mértékadó lapokban, még azt követően sem, hogy a téma (a keleti blokk hírszerzési gyakorlata és a Cég hálózati emberei) nálunk ennyire az „érdeklődés homlokterébe” került. Vajon azért-e, mert Pacepa információi ma már nem szolgálnak meglepetésekkel, avagy mert amit elmond, amiről fellebbenti a fátylat, mindaz ma is túlzottan veszélyes gyúanyag, s a belőlük kihüvelyezhető összefüggések „veszélyeztet(het)ik” honi helyzetünket; mármint a „rosszul vezetett ügynökök országát”? (Lásd erről a Szövedék előző folytatását, 16-18. részt!) A Kreml öröksége több mint tanulságos olvasmány! S hogy mennyire az, bevezetőként álljon itt egyetlen idézet a könyvből: „Ki fog majd utánunk jönni? Utánunk azok jönnek, akiknek jönniük kell, mivel posztkommunizmus nem létezik.” Hogy ki tette ezt a profetikus megállapítást? Az illetőt úgy hívják, hogy Valter Roman, könyvének címe, amelyben szerepel: A XX. század a nagy forradalmak százada. 20. Nézzük hát a genealógiai összefüggéseket! Valter Roman annak a Petre Románnak az apja, akinek piros pulóverére olyan jól emlékezhetünk a „romániai forradalom” tévéközve- téseiből, s aki aztán a „szabad” Románia első „demokratikus” kormányfője lett (később külügyminiszter, majd az uralomra került koalíció egyik pártelnöke). Valter Roman spanyolos volt, hivatalosan a Vörös Hadsereg őrnagya, fedetten az NKVD tisztje, akinek igen jelentős szerepe volt Nagy Imre 1956-os (snagovi) „vendéglátásában”. „Azokban az években, amikor a Varsói Szerződés külföldi hírszerző szervei piramisának csúcsán voltam - írja Pacepa (idézett mű, 199. oldal) -, alkalmam nyílt megtudni, hogy a Szovjetuniónak volt egy-egy »Dnyeszter-művelet«-e valamennyi csatlós ország számára, és ezek közül párat közvetlenül is megismertem. [Dnyeszter annak a műveletnek a fedőneve volt, amely a Moszkva számára kényelmetlenné vált pártvezetők lecserélésére irányult, mint például egy idő után - a túlzó „nacionalizmusa” és önálló külpolitikája miatt — a román Conducator. (A szerző' megjegyzése)] Az 1956-os magyar forradalom idején például a DIE-t vették igénybe a PGU akciójában, amelynek célja Nagy Imre elrablása volt. Tizenhárom évvel később viszonylag részletes adatokat tudtam meg Dubcek letartóztatásáról. 1961-ben, a kubai válság idején jól megtanulhattam, melyek azok a PGU-tervek, melyek révén a szervezet igyekezett megszilárdítani a szovjet befolyást Kubában. Tíz évvel később, amikor a DIE szoros együttműködést épített ki a DGI-vel (a kubai külföldi hírszerző szervezettel), több PGU-DGI akció jutott tudomásomra dél-amerikai vezetők kiiktatására, valamint kommunistabarát kormányok létrejöttééit a világnak azon a részén. Tudom, hogy a PGU a Kreml külpolitikájának legfontosabb eszköze. Semmi kétségem sincs az iránt, hogy ezeket a terveket folytonosan kiegészítették-átalakították, és az éppen uralmon lévő szovjet diktátor személyes doktrínáját tükrözték.” A Dnyeszter-művelet Romániában 1969-ben kezdődött, egy évvel a prágai bevonulás után (amelyből Románia „kimaradt”) akkor, amikor a román diktátor látogatásra hívta meg Richard Nixont, az Egyesült Államok elnökét. Az elkövetkező húsz év ennek jegyében telt el, pontosabban Ceausescu kétségbeesett igyekezetének jegyében, hogy a művelet sikerét megakadályozza. Külön erre a célra egy különleges „kémelhárító egységet” (UM 0920/A) hozott létre, amely aztán szisztematikusan derítette föl azokat a pártfunkcionáriusokat, katonákat, akik a diktátor környezetében - szovjet kapcsolataik alapján - alkalmasak lehettek egy ellene kirobbantott katonai puccs vezetésére, illetve támogatására. Ilyen értelemben tehát azt kell mondanunk, hogy a szocialista országokban igenis létezett „szovjetellenes” (KGB ellenes!) tevékenység! Ennek hazafiasságát azonban nyilvánvalóan megkérdőjelezi az a tény, hogy- minek-kinek az érdekében történt mindez. A rendszeren belül csak belharcok folytak; diktátor védte saját diktatúráját a közös nagy diktatúra ellen - egy új (lehetséges) diktátor ellen. Ceausescu „elhárítói” a potenciális riválisok ellen küzdöttek, s Pacepa ismeretei szerint nem is volt könnyű dolguk, hiszen a dolog természeténél fogva Románia is tele volt Moszkából jött (küldött) vagy Moszkvában végzett „szakemberekkel” (csak a hadsereg vezetésében hét olyan tábornokkal, akik korábban a Kominternben dolgoztak), s a „szent cél” érdekében attól sem riadtak volna vissza, hogy nemzetiségi forrongást szítsanak például Erdélyben. (Állítólag a magyar hírszerző szervek segítségével, erdélyi „magyar” politikusok segítségével; vagyis: egy diktatúrában minden „máshogy” van! A „jól vezetett ügynökök” birodalmában nem könnyű a dolgok valódi természetét felismerni. Egy „hazafias” tett is szolgálhat nemtelen célokat, s például egy lelkes tüntető - életét kockáztatva- nem is tudhatja, ki mindenki dörzsöli éppen a kezét a háttérben.) „Az UM 0920/A legmagasabb rangú áldozata Ion Iliescu volt, a Központi Bizottság titkára közül az egyik. [Ismét egy ismerős név bukkan fel Pacepa könyvében! (A szerző megjegyzése)] Számottevő intelligenciával megáldott profi marxistaként Ceausescu egyik kedvencének számított. Röviddel uralomra jutása után bevette Iliescut legbensőbb munkatársai körébe, rábízta a párt óriási agitációs és propagandagépezetét; neki kellett összehangolnia nemzeti szinten a dezinformá- ciós műveleteket. Három év múlva Iliescu már a Politikai Végrehajtó Bizottság póttagja lett, és mindenki a párt új csillagát látta benne. Röviddel az UM 0920/A létrejötte után viszont Ceausescu eltávolította a hatalom központjából, előbb Temes megye titkárává nevezte ki, majd Iasi megye első titkárává. Nem elég, hogy Moszkvában végezte tanulmányait, Iliescunak további három fő bűne volt Ceausescu szemében: az Iljics nevet is viselte - ezt az apjának köszönhette, aki fanatikus kommunista volt, és istenítette a szovjet állam megalapítóját, Vlagyimir Iljics Lenint; sokkal alaposabb marxista felkészültséggel rendelkezett, mint Ceausescu; és annyira átitatta a feltörekvés becsvágya, hogy »elfelejtette« jelenteni gondviselőjének azokat az »ártatlan« célozgatásokat, amelyeket egy szovjet »ideológiai« küldöttség egyik tagja mondott neki, hogy tudniillik Moszkva sokkal »boldogabb« lenne, ha Iliescut látná a Román Kommunista Párt élén. Nagyon közeli kapcsolatuk miatt Ceausescu nem nyúlt a politikus végrehajtó bizottsági póttagságához. Ezzel együtt önmagáért beszél az UM 0920/A-nak adott egyértelmű parancsa: »Azt akarom, hogy még a cipőjében is mikrofonok legyenek!« ” (I. m 194-195. oldal) De nem csak Iliescunak voltak mikrofonok „még a cipőjében is”. Valter Roman és családja sem úszta meg kevesebbel (így derült ki aztán a diktátor számára az is, hogy Zoe nevű lánya [béke poraira! (A szerző megjegyzése)!] micsoda szexpartikat rendez a Roman-fiúval, Petrével, egy bukaresti lakásban). Pacepa számára tehát nem szolgált meglepetéssel mindaz, ami 1989 decemberében történt: a „kétfrontos harc” felőrölte a kommunista diktátor erejét és lehetőségeit. Örökös „védekezése” saját nómenklatúrája ellen a forrpontig hevítette ezeknek az embereknek a becsvágyát a hatalomátvételre. „Ezzel - írja Pacepa; mármint hogy „beleütötte orrát” amazok legbensőbb magánéletébe, s megsértette hatalmi ambícióikat! - a diktátor Moszkvának segített, hogy megvalósítsa mindazt, amit az UM 0920/A-nak kellett volna megakadályozni: hogy megdöntsék az uralmát. Az életével fizetett ezért.” (I. m. 198. oldal.) S hogy miért kellett olyan sietve kivégezni? Túl sokat és túl veszélyes tényeket tudott volna Románia új urainak a szemébe vágni; ezért nem merték vállalni még azt sem, hogy kivégző osztag elé állítsák. (Független nyugati szakértők a rendelkezésre álló - pedig manipulált! - videofelvételek alapján is meg tudták állapítani, hogy Ceausescut és boszorkány feleségét valójában tarkón lőtték, igazi NKVD-s hagyományok szerint.) Amikor mi itt, Magyarországon - és mások, másutt a nagyvilágban - könnyes szemmel ünnepeltük a romániai fordulatot, nem tudtuk, hogy mindez egy hosszú-hosszú évtizedek „gondos munkájával” (titkosszolgálati munkával!) előkészített akció. S hogy akik ott ülnek- állnak fénylő homlokkal a tévékamerák előtt, Gorbacsov főtitkár egykori iskolatársával-barát- jával, Ion Iliescuval az élen, a változatlan ideológia változó figurái, benne Petre Románnál, Ion Pacepa: a kém, akit nem tudtak hidegre tenni (...de forróvá tette a talajt volt gazdái fába alatt) Militaru, Chitac, Stanculescu tábornokokkal és mind a többiekkel együtt. 21. Ion Mihai Pacepának nincsenek illúziói. S nekünk is egyre kevesebb maradt, miután könyvét elolvastuk. Nehéz lenne vitatnia bárkinek, hogy pontos és hiteles látlelet a Szovjetunió „vezette” (uralta) szocialista tábor titkosszolgálatáról, a hivatalos, a tudományos-kulturális és civil életet átszövő ügynök-rendszeréről. (Szisztyéma!) íme, egy politikai rendszer, amely arra alapozta létét s teljes jövőjét, hogy az ellenségtől „megszerzi” mindazt, amire szüksége van. (Megszerzi = ellopja!) Tudományos eredmény, know-howt; atombombát, chipet, hibrid- kukoricát, mindent. S akik ezt tették, azok mindmind... „szakemberek”. A feddhetetlen „fedett tisztek”. Aki bújt, aki nem - mind itt vannak, s igen, még a tiszteletünkre is igényt tartanak. No persze, Romániában! (Csakis.) ,A Tineretul liber című újságban 1991. február 8-án és 9-én megjelent interjúban Mihai Stan táborVörös Horizontok (4 könyv, amelyet először nyugaton is gyanakvással olvastak...) nők, a SRI vezetőjének első helyettese megpróbált magyarázatot adni rá, miért is van tele az SRI volt Securitate-tisztekkel: »Ha más szervezetekhez tartoztak is, ezek az emberek nem tettek mást, mint hogy a kötelességüket teljesítették, hozzáértéssel és becsülettel. És ezt teszik ma is.«” (I. m. 307. oldal.) Tehát: hozzáértéssel (mert ők voltak a szakemberek, és ők azok ma is!) és becsülettel (mert, ugyebár, a „becsület” állandó fogalom, csak a körülmények változnak időről időre, amelyekhez viszonyítanunk kell!); mi sem természetesebb. [Honnan is olyan ismerősek ezek a szavak?! (A szerző megjegyzése)] „Pontosan így akarták tisztázni magukat a volt Gestapo-tisztek is a II. világháború után megrendezett perekben - folytatja Pecepa -, de nekik nem sikerült.” [Érdekes, nemde!] Milyen „ügyesen” szervezték ezek a tisztek (szt?) az életünket!? Milyen gördülékenyen folyt minden! Valutaügylet, ipari kémkedés, nemzetközi terrorizmus.,. [Emlékezzünk csak a jó nevű Carlosra, az Ismerd meg Magyarországot! vetélkedő egyik nyertesére. (A szerző megjegyzése)] A könyv szerzője felidézi, hogy a román és a külföldi sajtó „keményen bírálta [igeeen?], hogy Romániában fenntartják a Ceausescutól örökölt politikai rendőrséget, valamint a hírszerző és kémelhárító szervezeteket. A bukaresti kriptokommunista kormány egy szlogennel verte vissza ezeket a támadásokat: »minden országnak szüksége van hírszerző és kémelhárító szervezetekre«.” (I. m. 313. oldal.) No ja, tényleg! Minden országnak szüksége van. Ez a vélemény nálunk, Magyarországon is jogfolytonos, Boross Pétertől Medgyessy Péterig. Pecepa tábornok egy speciálisan és csakis román relációban helytállói?) megállapítással zárja ezt a gondolatmenetet (i. m. 313. oldal): „A KGB egyetlen zsarnoki kézben egyesítette a hírszerzést és a politikai rendőrséget, és egy fanatikus rögeszmének engedelmeskedve hazugságokat terjesztett világszerte. Mindezt finoman dezinformációnak nevezték. Az a tény, hogy az »új« román titkosszolgálatok a kommunista politikai rendőrség alig álcázott új változatai, hogy személyi állományukban több ezer volt Securitate-tiszt is jelen van, azt bizonyítja, hogy az ország mai kriptokommunista vezetősége nem vetette el annak a lehetőségét, hogy e szervezetekre támaszkodva visszaállíthassa a diktatúrát.” Ezt írta Ion Mihai Pacepa volt kémfőnök és tábornok, tizenöt évvel ezelőtt. Sapienti sat. A bölcsnek ennyi elég. (Más szavakkal: kevés szóból is ért az okos. Kiegészítő kérdés: aki kevésbé okos, az vajon mennyiből?) Ma a világlapok a volt szovjet (orosz) titkosügynökök és politikusok rejtélyes halálá- val-mérgezésével vannak tele. A „játéknak” nincs vége.
