Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)
2006-12-23 / 253. szám
VIII HÍDLAP • 2006. december 23., szombat ___________ itTlClgClZÍtT' K ocsis L. Mihály Az elnémíthatatlan csend A mártír Brenner János atya a boldogság útján) A szentekről írja Pilinszky János: „Az életszentséget még a zsenialitásnál is nehezebb fölismerni. A Szent földelt antenna, s szinte tökéletes észrevétlenséggel hat környezetére. Hasonló a csillagokhoz, miknek hálója fönntartja földünket, de ugyanakkor ők maguk szerényen és szinte erőtlenül pislognak égboltunkon, a távolság jóvoltából. A Szenteknél egyedül a rejtezkedő Isten tűnik szelí- debbnek látszólagos névtelenségében és véghetetlen gyöngédségében.” Szentnek lenni: nem rang. „Sose »személyes súlyúkkal« kívánnak hatni - folytatja Pilinszky hanem az igazság és a szeretet jótékony és személyüktől lényegében független közvetítésével.” Az ő észrevétlenségük: „a legfőbb erő és legáldásosabb realitás közöttünk egy olyan korban, ami a publikálást a fölülkerekedés, az erőtöbblet és önmutogatás meddő káprázatában él”. A szentek az Úristen körül sereglenek, de nem rangjuk szerint, hanem merj ők voltak az isteni szándék legjobb tanítványai. Tiszteletükben sajátosan keveredik az arra a vágyott világra (a vágyott világ egyetlen igaz-ságára!) való rádöbbenés a földi hierarchiák hagyományos tiszteletével. Ezért mondta a költő abban az 1977. június 12-én publikált (Új Ember) rövid jegyzetében azt, hogy a megváltást (itt a földön) egyedül a szentek „publikálatlan életétől, észrevétlen erejétől, elnémíthatatlan csendjétől és igazságtól csendes jelenlététől” várhatjuk. Észrevétlen erő és elnémíthatatlan csend. De a szenteknek is földi módszerekkel ítélik meg e világi cselekedeit. Vajon Isten választja-e tehát szentjeit, netán az ember hajol meg kiválasztott embertársainak életszentsége előtt? Advent harmadik szombatján ünnepi szentmisével nyitotta meg Veres András püspök a szombathelyi egyházmegye Brenner János Emlékévét. A huszonhat éves korában, 1957. december 15-ére virradó éjjel a nyugati határszélen, Rábakethely és Zsida között (ma mindkettő Szentgotthárdhoz tartozik) meggyilkolt János atya haláláról évtizedekig nem lehetett beszélni, fényképét még a győri szeminárium faláról is levétette a hittől és Istentől rettegő (egyházügyi) hatalom. Az 1957-ben alig másfél éve szolgáló fiatal káplánt - miután merénylői gonosz szándékkal kicsalták, hogy egy arra rászorulónak kérjék a betegek szentségének kiszolgálását - harminckét késszúrás érte. Egy évtizeden belül ketten is elismerték a magányos gyilkosságot, de a gyilkosság környezetében azóta sem hisz senki a földi igazságszolgáltatás ítéleteiben. A gyilkosságok különben is - jól tudjuk - idővel elévülnek. Csak az áldozat elévülhetetlen. Már évekkel ezelőtt megkezdődött János atya boldoggá avatásának hivatalos eljárása. December 27.: János napja a naptárban. 1931. december 27.: a szombathelyi Brenner József gépészmérnök családjában világra jön a második fiúgyermek, a Jézus születését követő harmadik napon, amikor a keresztény emberek még lelkűkben őrzik talán legszebb ünnepüknek tiszta fényeit. Az újszülöttnek, néhány nap híján, huszonhat év jut majd a földi életből. Huszonhat boldog év; boldog, mert hivatást talál Isten szolgálatában. (Ugyanúgy, ahogy - előbb - idősebb, majd - később - ifjabb pap testvére.) „Boldog életet élni”: ez földi fogalom. Boldognak lenni (egyházi értelemben véve) a szentek „előszobája”? Nem! Valószínűleg tévedünk, ha holmi képzeletbeli parolira rajzolt csillagokkal gondoljuk őket sorba állítani. Hiszen ők maguk a csillagok! Akik egymásba kapcsolódó hálójukkal „fönntartják földünket” (Pilinszky). Valóban szükségünk van némi szakszerű eligazításra, ha a szentek és a boldogok kanonizációs eljárásában tisztán akarunk látni. Ugyanis a szentek nagy családjában mindenkit a boldog jelzővel illettek évszázadokon keresztül, a megújított processzus azonban a szerint különbözteti meg a „boldogokat” a „szentektől”, hogy az előbbiek közé a helyi, egy-egy ország vagy szerzet érdemeseit sorolja, míg az utóbbiak között az egész világ valamennyi keresztényének tiszteletére érdemeseket tartja számon. Magyarországnak az 1945 Húsvétján orosz katonák által halálra sebzett Apor Vilmos püspök (1997), illetve a „szegények orvosa” Batthyány-Strattman László (2003) és az üldözötteket mentő Salkaházi (Schalkházi) Sára (2006) az utolsó boldogja, hivatalos szentje pedig Árpádházi Szent Margit (1942). Árpádházi Margit szentté avatása, ezt tudnunk kell, nem életszentségének esetleBrenner János a szombathelyi székesegyházban (Kisléghi Nagy Ádám festménye, 2006) ges bizonytalansága, hanem a „történelmi körülmények” ziláltsága miatt húzódott el hétszáz évig, s amikor végre hivatalosan is szentté nyilvánították, a pápa csupán a „tényt” rögzítette. (De magyarként is tisztelhetjük az azóta szentté avatott kassai vértanúkat, illetve Hedviget és Kingát!) És szent életű honfitársaink egész sora vár „bebocsátásra” napjainkban is - Kaszap Istvánnal kezdve, Marcell atyán (Marton Boldizsár), Bódi Magdin és Bogner Mária Margiton keresztül Brenner Jánosig (És nem szabad megfeledkeznünk Mindszenty Józsefről sem, bár politikai okokból róla nyilván sokan szívesen megfeledkeznének!) Szigorú processzus a boldoggá, illetve a szentté avatás folyamata. Az úgynevezett actor kérheti az eljárás megindítását (ez Brenner János esetében a szombat- helyi káptalan: a kanonokok testületé, amelynek János atya testvéröccse, Brenner József plébános, püspöki helynök is tagja). Az actor nevezi ki a postulatort, vagyis azt a személyt, aki - úgymond - „viszi az ügyet”. A postulator tesz javaslatot a bíróság személyi összetételére, amelynek ő maga is tagja; mellette szerepet kap a procurator iustitiae (az ügyvéd), valamint két-két jegyző és teológiai szakértő. (Természetesen a Szentszéknél is kell egy megnevezett postulator.) Ha az iratok tanulmányozása után Rómától megérkezik a nihil obstat („semmi akadálya”), megkezdődhetnek az úgynevezett tanúkihallgatások és a különféle dokumentumok, a „jelöltről” szóló, illetve az általa papírra vetett írások összegyűjtése és tanulmányozása; vagyis a pozíciók (akták) elkészítése. Isten malmai - szoktuk volt mondani - lassan őrölnek. Ebben az esetben ez a lassúság nagyon is indokolt, hiszen a döntés örök időkre szól. ítélet azonban nem születik, csak a tényeket összegzi a bíróság, és terjeszti föl Rómába a szentté avatási kongregáció elé. Hosszú - általában véve több évtizedes vizsgálódás (de mint láttuk, voltak az egyháznak évszázados „ügyei” is) - után kerül az „összegzés” a Szentatya elé, aki aztán dönt, és döntésével a boldogok, illetve a szentek sorába iktatja az arra érdemeseket, akik hitükben bizonyságot tettek a „hősies erényről” (nem azonos a vértanúsággal, noha az önmagában is döntő mozzanat!); morális és / vagy valóságos csoda fűződik nevükhöz. Úgymond: birtokolják „Isten pecsétjét”. Isten pecsétjére gondolt Pilinszky János is, amikor a megváltást tőlük is várja. És Simone Weil, amikor azt mondja, hogy a lélek silányabb fele „undorral fordul el a szentségtől, gyűlöli, és jobban fél tőle, mint a pusztulás elől iramló vad”. „Mert mindenki, aki gonoszát tesz, gyűlöli a világosságot...” (János 3, 20) Akik 1957 decemberében, tizenkét nappal huszonhatodik születésnapja (János napja!) előtt kezet emeltek János atyára ott, a zsidai erdőszélen - gyűlölték a világosságot. A Sötétség erői évtizedekig valami kétségbeesett igyekezettel próbálták eltitkolni előlünk, hogy van Világosság, amely - s ez nem a hívő emberek kérkedése! - Isten világossága. Fiat lux! János atya az utolsó éjszakáján is láthatta azt a fényességet. s Árpád vezér Nemrégiben ünnepelhettük Árpád napját. Hosszú idő óta foglalkoztatja a történészeket, hogy valójában ki is volt ő? Legjobb tudomásunk szerint a Kárpát-medencéig valójában Árpád apja, Almos vezette el a népet, csak keleti szokás szerint nem léphetett be az új hazába, hanem egy rituális gyilkosság áldozata lett azzal a céllal, hogy szelleme majd az új hazában őrizze a népet. Története ebből a szempontból hasonlít Mózes históriájához, bár neki Isten - hűsége jutalmául - egy látomásban megmutatta Kánaánt. A z Árpádról megmaradt források meglehetősen gyérek, igen kevés írásos emlék maradt meg róla. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy tőle származik az a királyi ház, amely 1301-ig uralkodni fog Magyarországon. A forrásokból azt is megtudjuk, hogy Árpádot „egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, minden tekintetben rátermett volt a fejedelmi méltóságra.” Mindenesetre figyelemre méltó az, amit a szlávok apostolának, Metód püspöknek életrajzában olvashatunk. Eszerint 882-ben, tehát abban az időben, amikor a magyarság már nem csak bizánci, hanem frank-német szövetségben is harcolt, s éppen az előző évben a kabarokkal együtt vettek részt egy Bécs környéki hadjáratban - Metód püspök állítólag a magyarok „királyával” találkozott. Az esemény akkor történt, amikor Cirill püspök bátyja, Metód Konstantinápolyba utazott. De hogy is szól a forrás? „Midőn pedig a magyar (ugor) király a dunai részekre érkezett, látni akarta Metódot. És midőn némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, mégis elment hozzá. Ő, a király, pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván, és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván neki: emlékezzél meg mindig rólam szent imáidban tisztelendő atya.!” A keresztény püspöknek mindenesetre nem esett bántódása, sőt, nagy megbecsülésben részesült. Metóddal a szöveg szerint valóban egy bölcs, megfontolt uralkodó találkozott, aki előtt nyilván nem volt már egészen ismeretlen a keresztény vallás, hiszen népe hosszú ideig Bizánc szomszédságában élt. Külföldi írók előtt talányosnak tűnhetett a jelenet, hiszen megszokták, hogy a hunokról is, magyarokról is, csak mint barbár kegyetlenkedőkről emlékezzenek meg, Európára zúduló hadaik pusztításai nyomán. A honfoglalást követően Árpád szállást ütött a dunai síkságon. Hun szokás szerint az ő szálláshelyét is Fehérvárnak nevezték. A hely, ahol megtelepedett különlegessé vált, majd a keresztény korban, mikor jelentőségét egy keresztény értelemben „szent” Árpád-ivadék, István fokozta, királyi törvénylátó és temetkező hellyé vált. Miután az új haza határait megszilárdította és a letelepedést véglegessé tette - amint Anonymus írja - „Urunk születésének 907. esztendejében Árpád elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába...” • Petrov Akit nem szántak uralkodónak 1863. december 18-án született az a Habsburg herceg, aki a családban szokásos öröklődési rend értelmében nem volt a Monarchia trónjának várományosa. Rudolf trónörökös tragikus öngyilkossága után Ferenc József öccse, Károly Lajos lett a trón örököse, röviddel Rudolf után azonban ő is elhalálozott. Három fia volt: a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd, a magyarkedvelő és nyelvünket beszélő Ottó főherceg és Ferdinánd, akit rangon aluli házasságáért kitagadtak a családból és az Aranygyapjas rendből, megfosztották vezérőrnagyi rangjától és megtiltották neki a család nevének a használatát. Igaz, ugyan, hogy Ferenc Ferdinánd megítélésekor mindig elhangzik: nem szerette a magyarokat, az azonban elvitathatatlan, hogy ambiciózus, céltudatos politikus volt, aki át akarta alakítani a Monarchia dualista, azaz kétközpontú rendszerét. Ferenc József rendszerével kezdettől fogva nem értett egyet. Megrendülni látta a Monarchia nagyhatalmi helyzetét és felismerte azokat a belső, bomlasztó erőket, amelyeket elsősorban Ferenc József „gyengekezű” uralkodásának eredményeként értékelt. Sérelmezte, hogy bár a hadseregnek az uralkodó volt a főparancsnoka, annak fejlesztését csak az osztrák és a magyar parlament hozzájárulásával tehette meg, sőt az uralkodó és családjának ellátására szolgáló költségeket is a két parlament szavazta meg. Természetesen megvoltak a tervei a változtatásokra. Elsőként föl akarta számolni az öreg császárt körülvevő, úgynevezett „múmiakabinetet”. Rendkívül ellenszenvesnek tartotta a Monarchián belül egyre erősödő nemzeti mozgalmakat, elsősorban a magyart. 1895-ben a Magyar Hírlap egyik ellene irányuló cikkére a következőképpen reagált: „Tudom, hogy nem vagyok Magyarországon népszerű, és bizonyos fokig büszke is vagyok erre, minthogy nincs szükségem ilyen nemzet megbecsülésére...” Terve - trónralépése esetén - ismét a „Gesammtmonarchie”, az egységes birodalom visszaállítása volt. Elképzelése valójában nemcsak konzervatívnak minősíthető, hanemegyenesen túlhaladott volt. Tervei megfogalmazásában igen jelentősnek mondható kiterjedt tanácsadói köre. Több csoportra oszthatjuk őket. Voltak közöttük birodalmi arisztokraták - jobbára mind csekehországiak -, birodalmi tisztviselők, de polgári szakemberek is, bankárok, történészek, jogászok, na és persze hivatásos politikusok. Ez a tanácsadói kör a trónörökös katonai irodája körül szerveződött és úgy fogható fel, mint egy, a császáréval szembenálló ámyékkabinet. Ami a tanácsadókat egyöntetűen jellemzi: olyanokból verbuválódtak, akik kiszorultak a Ferenc József irányította hatalomból. A nemzetiségi kérdések „speciális” megoldásán túl - vagyis, hogy egymás ellen úszította volna őket - természetesen pártolt volna bizonyos társadalmi reformtörekvéseket is, ám hogy mik lettek volna ezek, arról komoly elképzeléseket nem fogalmazott meg. Mindazonáltal első hallásra figyelmet érdemel, hogy pártfogolta például az általános választójog bevezetését. Jellemző azonban, hogy ezt elsőként Magyarországon kívánta bevezetni, hogy így törje meg a hazai arisztokrácia hatalmát. Véleménye a magyarokról az esztendők során semmit nem változott, sőt inkább romlott. Egy alkalommal így nyilatkozott: „Minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, akár polgár, paraszt, zsellér vagy háziszolga, mind forradalmár, mind csőcselék. A bíboros nem csőcselék, de azért republikánus az is.” A trónörökös „nagyszabású” terveinek 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb diák vetett véget, aki Szarajevóban egy katonai dísszemlén agyonlőtte őt és feleségét. Ez a merénylet lett az első világháború közvetlen kiváltó oka, amely számunkra Trianonba torkollott. Kérdés, mennyivel jártunk volna jobban, ha valóban elfoglalhatta volna Ferenc József uralkodói székét. V. P. D.
