Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)

2006-12-16 / 248. szám

VIII HÍDLAP • 2006. december 16., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Szövedék (6.) Szembenézés múlttal (...de visszanéz-e ez a múlt?) (családi örökségekről 22. A nem kívánt hagyaték. Ez egy könyv­eim. Szerzője Koós Anna, nemrég még New York-i háziasszony, aki hazatelepülvén értesült arról, hogy szülei milyen fontos részei voltak a magyar történelem félmúltjának (ötvenes évek). A friss tudás megrázza, kutatni kezd, a felfej­tett múlt szálaiból új anyagot sző - könyvet ír. Érdekes és fontos könyvet. De mindenekelőtt elgondolkoztató könyvet. Azt hinnénk, ilyen könyvet könnyű írni, ha az ember ötven körül hirtelen megtudja, hogy szülei az Államvédelmi Hatóság tagjai voltak a magyarországi kommunista diktatúra legkemé­nyebb éveiben. Ha „könnyűn” a téma nehézsé­gét értjük, vagyis a súlyát, hiszen (tudjuk) „teher alatt nő a pálma”, s lehet-e nagyobb teher, mint mikor valaki érett fejjel szembesül szülei titkolt és ma már nehezen vállalható múltjával. Persze, mennyire nehezen vállalható egy ilyen múlt a mai Magyarországon? Talán mindjárt ezzel kéne kezdenünk. Hiszen ma már teljesen világos, hogy a múlt ezernyi szállal szövődik bele jelenünkbe, s nemcsak az emberek által, hanem ezeknek az embereknek egyéni sorsa, múltja, gondolkodása, családi öröksége által is. Főként utóbbi általi Mert hiszen elképzelhetetlen, hogy valaki levetkőzze a saját múltját, eldobja, túllépjen rajta - ilyesmit csak a kommunisták gondoltak, vagyis hogy át lehet nevelni az embereket, átprogramozni, újraklónozni, és akkor talán még a tegnapi burzsoák leszármazottja is jó szocia­lista „embertípus” lehet. A múlt azonban fog és kötöz. El lehet számolni vele, ha valaki nagyon igyekszik, de teljesen eltartani magunktól nem. Koós Anna erre tesz kísérletet említett könyvében. Szándéka szerint talán megtagadni akar, valójában azonban sokkal inkább - megért. És ezért nem tehetünk neki szemrehányást, hiszen a szüleiről, a saját életéről van szó. 23. Kik voltak ezek a szülők. A háború után kez­dődő „új világ” emberei. A (későbbi) apa üldözött kommunista ifjúmunkás (aki épp annyit dolgozott, mint a másik virtigli munkáskáder, a kifutófiú Kádár János) - már zsenge legényemberként hiva­tásos mozgalmár, akinek egész későbbi életét ez a munkásmozgalmi múlt határozza meg. MADISZ, majd az ÁVH. (Igaz, alezredesi rangban „csupán” párttitkár, de azért vannak - mint megtudjuk - „feladatai” is. Érdekes fordulat: 1951-ben ő Kádár első kihallgatója, de aztán leváltják.) Az anya (eredeti nevén Weiss Veronika) végigbujkálja a háború utolsó időszakát, így elkerüli a legrosszabbat, de lelkében mély nyo­mokkal kezdi az új életet - családi jó tanácsként és segítséggel (a későbbi dél-amerikai „Doktor Sorge”, vagyis szovjet rezidens Tömpe András atyai szárnyai alatt) a rendőrségen, ahonnan először) hamarosan az osztályharc legfontosabb helyére kerül, az államvédelemhez. Predesztinált élet volt az övék (a szülőké). És a gyermeké? 24. A nyolcvankilences-kilencvenes „átalaku­lás” (demokratikus, persze) előtt nem sokkal mesélte nekem egy ismerősöm, hogy náluk a NOSZF, vagyis november hetedike volt „a” csa­ládi ünnep. Nem Karácsony, nem Húsvét, nem augusztus húszadika (ha nem is Szent István, de legalább az Új Kenyér ünnepeként). És nem volt születés- és névnap sem. Csak november hetedike volt! (Csupa nagybetűvel.) Mert nekik a nemzetközi kommunizmus - és hadd ne egyszerűsítsem le a kérdést a személyes boldogulásukra! - ügye fontosabb volt minden másnál. Haza - ez a szó feltehetően nem jelentett semmit a fogalomrendszerükben; és a szabadság­ról is máshogy gondolkoztak. Lehet-e valaha is megértés közöttük és miközöttünk? (Ez a „mi” ebben az esetben nagyon tágan van körülkari- kázva; szinte azt mondanám:.azokat értem rajta, akik nem a bolsevik „forradalom” napját tartják - tartották - legnagyobb ünnepüknek.) óvatosan szeretnék fogalmazni, s nem a „gyű­löletbeszéd” ellen készülő jogi paragrafusok miatt, s nem is egyszerűen „méltányosságból” (s talán - még? - nem is félelemből). De mert megérteni a dolgok igazi mélységét nem lehet­séges indulattal. És az iróniánkat is fogjuk vissza, már csak azért is, mert amikor ez (az egykor) kedves ismerősöm megtisztelt azzal, hogy beavasson a családi titok­ba, kicsit már megmosolyogta egykori önmagukat, azt sejtetve, hogy mára (nyolcvanas évek) kezde­nek kinőni ebből a „kedves hagyományból”. Ami hihető is volt, hiszen az új szelek akkor már javá­ban kezdték „nyögetni” (Ady Endre) a szocializ­mus tölgy- (szilva-? alma-?) fáját, s ha október 23. megünneplése még nem is fordult meg bizonyos fejekben, azzal talán kezdtek már megbarátkozni, hogy március 15. egyszer (majd!; nem kell elsiet­ni, persze) akár munkaszüneti nap is lehet. Az az akkor fiatal ember mosolygott magukon, de azt azért nem mertem megkérdezni tőle, hogy ha ő már nem vitte is át családi gyakorlatába ezt az ünnepi szokást, a szülők vajon ünneplik-e még a NOSZF-ot. (Nem akartam zavarba hozni.) Mivel jól tudjuk, hogy személyiségi jogok is vannak a világon (a demokráciában igen, a szocializmusban nem annyira), éppen csak körülírom fenti csa­lád társadalmi elhelyezkedését. Az apa született párttitkár volt, aki a kádári konszolidációt (1957) egy verőbrigád tagjaként kezdte, majd a sajtóvi­lág jeleseként folytatta. A fiú (a mesélő) szintén kulturális területen dolgozott, majd a rendszervál­tozás őt is a sajtóba dobta, felesége tanárnő, aki a rendszerváltozás(?) után egy budai gimnázium igazgatója lett. Nem is lehet két­séges, hogy vajon miképpen ido­multak az új, immár demokratikus (parlamentáris) körülményekhez. Életüket, pozíciójukat ismerve úgy gondolom: látszólag - tehát a felszínen - nagyon jól. Karrierjük nemhogy megzökkent volna, de kiteljesedett. Időközben gyerekeik is felnőttek, valószínűleg ameri­kai egyetemen végeztek, s vala­melyik hazai multicégnél vagy nagybankban dolgoznak (már, ha megelégszenek a szűkös hazai lehetőségekkel). 25. Koós Anna is kádergyerek volt. Még nagyon kicsi, amikor szülei már nem a Hatóságnál dol­goznak, s még akkor is, amikor a mama 1953-ban egy évre moszk­vai „kiküldetésbe” megy (valójá­ban börtönben van), mert annak a Szűcs Ernő áv.ezredesnek volt bizalmas beosztottja, akit „igen sajnálatosan” agyonvertek kollé­gái, amikor mint „angol kémet” vallatták. Sós (vagy Soós) Vera 1968 őszén önkezével vetett véget életének, talán ez is befo­lyásolta Anna életének alaku­lását. De még inkább az, hogy tagja volt annak a szubkulturá­lis (utca-, illetve szobaszínház) mozgalomnak, amely - a nem­rég elhunyt - Halász Péter nevéhez fűződött, s amelyet (enyhén szólva) nem nézett jó szemmel az aczéli kultúrpolitika. Ennek egyenes követ­kezménye volt, hogy a társulat legillusztrisabb tagjai kivándorló útlevelet kaptak 1976-ban. Anna számára ez - még utólag is - természetes, mi azonban tudjuk, hogy a kádári Magyarország nem igazán útlevelekkel szokta „jutalmazni” a neki nem tetsző embereket. De talán éppen ezért annyira érdekes ez a (könyv)kísérlet, amelynek révén megpróbál szembesülni családi (szülei) múltjával, s ekként a magyar félmúlt mindmáig jobbára elhazu­dott évtizedeivel. Ha nem is osztjuk a kiadó lelkendező fülszövegét („Ez nem egyszerűen egy család története, hanem maga a 20. szá­zad. A magyar olvasóközönségnek ugyanolyan elementáris szükséglete ez a könyv, mint volt egykor a világ számára névrokona, Anna Frank naplója.”), mégis olyan könyv, amellyel érde­mes lesz majd - ezeken a hasábokon - részlete­sebben is megismerkedni. És addig ne is kérdezzük... Ne kérdezzünk semmit! 26. Hiszen (jól tudjuk) minden, a kommunista múltat faggató kérdésünk sértő, tele van elő­ítélettel. („Kommunistázunk” vagy mi.) Ugye, mindig a múlt! Hát tényleg képtelenek volnánk megérteni, hogy a múlt az, ami elmúlt, amivel nem kell törődni, ami felesleges, nyűg, kölönc; visszahúzó erő - de mi nem hagyjuk magunkat, hiszen nekünk a jövő a tét, azt kell formálnunk, meghódítani és legyőzni (mint a természetet). Hagyjuk a múltat! „Az embereket nem a múlt érdekli, hanem az, hogy hogyan élnek.” Mit vesznek, esznek, tesznek - ma! A szocializmus pedig marad, mi volt: a „nagy modernizációs kísérlet”, amely ugyan nem sikerült egészé­ben..., de részleteiben nagyon is. Hiszen itt vannak ők, és holnap is itt lesznek, és holnapután is. Mi pedig - akik a kudarcot kudarcként éljük át és úgy is véleményezzük- nem értjük a dialektikus materializmust. (A történelmit sem.) Hiszen az „eszme” végül is- lássuk be - diadalmaskodott. Nézz körül, és merj mást mondani! Az esz­me emberekben testesül meg, ők a hordozói; a sejtmagjukig azonosak vele. Akkor mi válto­zik? Csakis *a körülmények. A politikai hely­zet („fokozódik” - mármint a nemzetközi -, ahogy Virág elvtárs mondta a Tanúban). Vajon „eszmét” is lehet ugyanúgy váltani, ahogy alsó­neműt? Rendszert igen, eszmét nem. Tegnap embertársaid megfigyelésével (besúgásával - vö. „államvédelem”!) kerested kenyered (kalácsod), ma bankelnök vagy, holnap másmilyen elnök. Hétévenként állítólag kicserélődnek az ember sejtjei. Vajon a sejtjeibe ivódott eszméi is? „A szocializmus elhibázott volt.” Elhibázott- micsoda finom eufémizmus! És tessék monda­ni, ki hibázta el. Agyárimunkás, a téeszdolgozó, a beosztott mérnök, a villamoskalauz, a pincér, a mozdonyvezető, a balett-táncos (vagy kőfara­gó)? Ki? A rendszer tehát „elhibázódott”. Már Murphy (egyik) törvénye is megmondta: ami elromolhat, az el is fog romolni. Mi, kérem, nem tehetünk róla. Hozzá se nyúltunk. Ott se voltunk. Akkor ki? Kicsoda „nyúlt” hozzá? Ki volt a „rendszer”? Én (te, ő, mi...)? Vagy a Központi Bizottság? A kormány? A Párt (nagy pével)? A titkár elvtárs? A szakszervezet? KISZ? Ugye, a szak­értelem megvolt, csak a végeredmény hibá- dzott. Nem baj. Majd kijavítjuk. „Kiigazítjuk”. (Észrevette valaki, hogy ez a jól ismert szó megint a kormánypolitika alapvetése?) Kádár elvtárs (vö. apánk) is megmondta: aki elrontotta, kötelessége ki is javítani. Már ha az illető „hala­dó” (munkásparaszti élcsapat), ha a mi kutyánk kölke. Ha tudja, hogy az embernek mindig a vörös csillag volt a reménye (amíg önkény­uralmi jelvény nem lett belőle; sebaj, ettől még lehet szobor Salgótarjánban); hogy a nemzetkö­zi proletariátus győzelme elkerülhetetlen; hogy harcunkat a Szovjetunió vezeti (ha meg nem, jön majd egy másik unió). 27. November hetedike „tegnap” még ünnep volt. Nagy, nemzetközi. És országos. Sőt - mint korábban említettük - egyeseknek családi. Családi ünnepet nem lehet hazudni. Családi ünnep - a szív ünnepe. Nem tételezem fel hőseinkről (ez csak egy szófordulat; no persze, az ünnep is hősies hétköznapokból épül!), nem tételezem fel tehát, hogy megjátszották érzel­meiket. Hogy csak „kifelé” (az elvtársaknak, a pártbizottságnak) ünnepeltek november hetedi­kén. Az még mindig a jobbik megoldás lenne (az emberi képmutatásból kaptunk már éppen elég leckét); a rosszabbik az, hogy őszinte volt az ünneplés. Apa, anya, gyerekek (nagyszülők, unokák) idegrendszerük legapróbb rezdülésével is ezt tartották a legnagyobb dolognak a világon, a legméltóbbnak, szent ünnepnek - hogy azon az októberi téli napon Szentpéterváron eldördült az Auróra ágyúja (nóta bene nem dördült el), s néhány tucat felhecceit martalóc „elfoglalta” a Téli Palotát. Megnyitva a kaput a „nagy Lenin” eszméi és (ijesztő) erkölcsisége előtt. Azt mondják: ez a nap százmillió ember halálá­ba torkollott. Hogy pontosan mekkora ez a szám, sose fogjuk megtudni. De azt igen, hogy - sok, nagyon sok. Egérből is sok lenne ennyi egy elve­télt kísérlethez. (Egy sikeres kísérlethez is!) Megünnepelni ezt a napot?! Önként?! Családi körben?! Igen, néha tényleg szomorú határozottsággal belátja az ember: a világban vannak össze nem békíthető értékek. Majd ha Koós Anna könyvét tovább olvassuk (együtt), jobban meg fogjuk érteni. Kép a családi albumból (Kislány, nagy fekete autó - ötvenes évek)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents