Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-04 / 218. szám
VIII HÍDLAP • 2006. november 4., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Mutasd meg idézeteidet, megmondom, ki vagy w&m Egy képeslap Zsuzsi hagyatékából (Vankóné Dudás Juli: Halottsiratás) Z suzsi unokanővérem egy éve halott, decemberben temettük, de csak mostanában jutottam hozzá, hogy alaposabban belemélyedjek az utána maradt iratokba, ilyen-olyan dokumentumokba. Hogy az ember mit őriz meg, fontos üzenet egyéniségéről, egyáltalán, hogy meg- őriz-e valamit, képet, írást, emléket. Zsuzsi volt a legidősebb unokatestvér a szőkébb családban, mikor húgom megszületett (akinek a keresztanyaságát vállalta), már huszonkét éves volt. A háború után érettségizett, fiatal lánykora meglehetősen zűrös történelmi időszakra esett. Különösen úgy, hogy osztályidegenként kellett beilleszkednie egy „új” (más) világba. Édesapja táblabíró volt, a vitézi cím tulajdonosa, első világháborús hős, kisgyerekként visszaemlékszem kis zsebbiliájára, amelyben megakadt egy .„muszka” golyó, utána máshogy néztem Pista bácsira (akit mellesleg soha nem engedtek vissza a jogi pályára). Zsuzsiék hárman voltak testvérek, két élő húgával. Illetve. Talán éppen ezt kell megemlíteni halála okaként: hogy az élő húgok is lassan kihaltak mellőle, utoljára Márti, aki 1956-ban férjével, kicsiny lányával meg sem állt Amerikáig. 2001 szeptemberében jött volna utoljára haza, 11-ére szólt a repülőjegye, de az a repülőgép már nem indulhatott útnak. Zsuzsi mesélte, hogy Márti nagyon félt az úttól, azt mondogatta neki a telefonba: érzi, hogy meg fog halni, talán lezuhan a gép, de a gép nem zuhant le, viszont egy hónap múlva halott volt. Zsuzsinak valójában akkor ért véget az élete, de még elhúzta négy esztendeig. Zsuzsi beteg, fáradt öregasszony volt, vénlány, idős korára nagyon elhagyta magát; hihetetlen (és szomorú) volt végigkísérni az egykor életteli, kultúrát habzsoló (hetven-, majd százdolláros) „világutazót”. A végén már nem lehetett kimozdítani egyre kopottabb otthonából. Amikor utolsó kórházi útjára kísértem és hozzáhajolva elbúcsúztam tőle, halkan azt suttogta: „Lefelé ballagunk már kéz kézbe csöndesen, s együtt alszunk majd ott lent...” A végét alig hallottam („John Anderson, szívfem.”) Szíven üt, amikor az egyik hátrahagyott dosz- sziéjában ez az első (Robert Burns) vers, amit megpillantok: „John Anderson, szívem John, / kezdetben, valaha, / hajad koromsötét volt / s a homlokod sima; / ráncos ma homlokod, John, / hajad leng deresen, / de áldás ősz fejedre, John Anderson, szívem.” Géppel másolt szövegek, később is csak alig néhány kézzel írt darab. Az első köteg félbe- és egymásba hajtott A4-es papírokból áll. „Oh, lelkem, mennyi bánat ért / egy asszonyért, egy asszonyért!”; „A vén patakban didereg a magány / s két árny ment, épp most, át az éjszakán.” (Mindhettő Paul Verlain) „Mint egy virág olyan vagy / Oly tiszta, szép, szelíd, / Elnézlek és szívemhez / a bánat közelít.” (Heinrich Heine) „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem többé nem ég, / nem bántja újabb szenvedély.” (Vajda János). Aztán soijáznak, vegyesen. Tóth Árpád és Charles Baudelaire; P. B. Shelly és Goethe; Stefan George és Dsida Jenő; Robert Browning és Babits Mihály... Puskin, Juhász Gyula stb. A legvégén egy kézzel írott, angolul: „I have a house, where I go / When there’s too many people...” A ház, az örök otthon - solitudo, magány. Ahová megyünk, onnan nem tért meg utazó. Meglep ez a kis gyűjtemény, kétszeresen is. Egyrészt: miért őrizte gépírásban, mikor legtöbbje kötetben is megvolt neki (valóban, szép kis könyvtára gyűlt össze, benne rengeteg vers); másrészt: a tematika - az irány. A halál (elmúlás) és a szerelem. Mutasd meg kedvenc idézeteidet és megmondom, ki vagy! Zsuzsi fiatal(abb) korában - látszólag legalábbis - nem tartozott az érzelgős emberek táborába. A férfiakkal keményen bánt és erősen válogatott. Nem a külseje, sokkal inkább a habitusa tartotta „pártában”, s e magatartásba-gondolkodásba sokkal több ridegséget és önzést képzelt bele az ember, mindenesetre ezeknél a verseknél... többet. És miért őrizte vajon Karinthy Frigyes klasz- szikus novellájának gépiratát? (A cirkusz) Gyökösssy Endre tiszteletes úr tanulmányát? (Az öregedés mint kihívás...) Hogy B. Ferenc úr két versét miért, az legalábbis sejthető. („Kedves Zsuzsika! Ezt a két versemet emlékül küldöm Magának, az érettségi előtt; a »nagy tanulások« idején bizony többet gondoltam Magára, mint szabad lett volna. - Nem baj! - Magába még szerelmesnek lenni se’ szégyen. Baráti szeretettel”) „Én nem tudom mi bújhatott belém: / ábrándos lettem mint egy kisdiák / és verset írok Thales tételén...” A másik vers a Légvédelmi árok címet viseli - „Honvéd koromban írtam az Orosz fronton. Megjelent a Katona Újságban, 1943-ban” -, a dátum alattuk: 1948. július 29. (Zsuzsinak tizenhat évesen volt egy főhadnagy vőlegénye, már-már frontházasság lett belőle, de a „nyugati gyepűn” a férjjelöltről kiderült, hogy egy büntetőszakasz parancsnoka, s katonaszökevényekre vadászik, kezéhez nem hogy vér tapad, de saját bajtársainak vére. A menyasszony soha többé nem tudott egy asztalhoz ülni vele. „Hullaszaga volt” - mesélte Zsuzsi, nem sokkal halála előtt, amikor megmutatta saját „háborús” naplóját.) Mi minden gyűlt össze ebbe a dossziéba! Egy darab „szerelmes aranykalendárium”. És a fájdalmas elmúlás kapcsoskönyve. (Amikor pedig gyűjtője oly messze volt még tőle.) De van sok egyéb is. Mosolygó sírfeliratok („Vala nevem Dobó Ferke, / Elnézésből vertek fejbe. / Mert hát, akik nekem estek, / Tóth Pestára leselkedtek. / S engöm ütének le végül: / így hóttam meg szívességbül.”) A „diplomáciai testület tagjai” - az ötvenes évek egyik humoros szamizdatja; a két legenyhébbet talán idézhetjük is. A porosz követ - Ritter von Tripper, a horvát - Teleszarovics Gatyo. (Mennyit nevettünk, emlékszem, gyerekként...) És megint versek, a legváratlanabb összeállításban. Heltai Jenőtől (A másik) Reviczky Gyuláig (Imakönyvem). Prózák (Virágszál Kodály Zoltán sírjára; két Kosztolányi novella - Tea, Mécs -; hosszú idézetek az olasz Papinitől). Aztán teljesen váratlanul egy vékony másolópapíron (sokadik kópia) a műszaki egyetemisták 14 pontja, 1956. október 22-éről: „1. MDP kongresz- szus összehívása, alulról választott vezetőség, az új központi vezetőség megalakítása. 2. A kormány alakuljon át Nagy Imre et. vezetésével... 4. Az összes szovjet csapatok kivonása Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében... 13. A zsarnokság és önkény jelképét, a Sztálin-szobrot azonnal eltávolítani! 14. Egymásért teljes szolidaritás vállalása.” Zsuzsi és a tizennégy pont! És mindjárt utána megint egy vers: Ének a pesti hős fiúkról (hősnek gépelve), Segesdy László költeménye. „Pesti fiúk, ti drága gyerekek, / Nem is tudom, hogy mi a nevetek, / Azt sem tudom, hogy honnan jöttetek, / Csak azt tudom, hogy amit tettetek: / Dicsővé tette korunk századát...” A verset valószínűleg hiába keressük a hét évszázad magyar verseinek antológiájában. Mint ahogy a Nyugathoz! címűt is (s nem csak azért, mert Zsuzsinál anonim). „Nem ismeritek ezt a nemzetet, / Ti hűvös Svédek, gőgös Németek, / lobogó vérű Olasz, Francia, / semleges Svéd és kalmár Anglia.” Az ismeretlen szerző, bizony, nem túl elnéző, huszonhárom versszakon át ilyen konklúzióhoz jut el: „Öljék halomra népeid javát, / Rombolják földig váraid falát, / Örök rabságra hurcoljanak téged, / Ki veszni hagytad e titáni népet!” (Mai szemmel nézve talán nem is eléggé Eurokonform!) De ekkor valóban megdobban szívem! Mert egy, a többihez hasonlóan szétrongyoló- dott, ámde a hajtásnál összeragasztott papír kerül a kezembe. „Üzenem haza...” (Utólag, ceruzával írta valaki rá a szerző nevét, hibásan - Vass Albert; nem Zsuzsi kézírása. Mint ahogy a cím is pontatlan, Wass Albert üzenetet írt.) íme, most valóban láthatom, hogyan teijedt ez a klasszikus vers, ez a tápláló búvópatak, amely évtizedekig a legtitkosabb és tiltottabb irodalom közé tartozott az akkori Magyarországon. Névtelen emberek dugdosták ezt a névtelen verset, hogy más névtelenek majd erőt merítsenek belőle. „Üzenem az otthoni hegyeknek: / a csillagok járása változó. / És törvényei vannak a szeleknek, / esőnek, hónak, fellegeknek / és nincs ború, örökkévaló. / A víz szalad, a kő marad, / a kő marad...” Ezt a verset 1989 júniusában egy nagymarosi templomban hallottam egy ünnepi prédikációban, kérdeztem utána a plébános atyát, ki írta, honnan van ez a vers. Nem tudta. Csak azt, hogy ez a remény és bizakodás verse, akárki írta, áldassék érte a neve, örökre... H ónapokig nyomoztam utána én is, akkori lapom segítségével, s végül Új-Zélandból érkezett a hiteles,.megfejtés”: egy verseskötet, az akkor még szinte „ismeretlen” Wass Albert nevével a borítóján. Nem tudtam, hogy ez a vers pedig milyen közel volt hozzám, évtizedekig. S hogy ilyen élő bizonyítékaként a költészet hatalmának. A szó - az igaz, becsületes szó hatalmának. „...Jól gondolják meg, ki mit cselekszik! // Likasszák már az égben fönt a rostát / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint, / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vet, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” * 1956 október-novembere halottak napjai voltak. Emlékszem, szinte egybeért akkor: gyász és a reménykedés. Gyerekként sok mindent nem értettem még, de ezt a verset - talán? - értettem volna már akkor is. Csakhogy! Nem tudtam róla. És bizonyára Zsuzsi sem gondolt rá, hogy egyszer ebből is síron túli üzenet lesz majd. Haza. A hazáé?
