Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-25 / 233. szám
magazin VIII HIDLAP • 2006. november 25., szombat Kocsis L. Mihály Szövedék (3.) (kinek az országa a mi országunk, ha nem a mi országunk?) 11. Néha azon gondolkozunk, hogy mennyire vagyunk itthon. Itthon vagyunk-e egyáltalán? Illetve hol vagyunk? Ha vagyunk. Jó dolog, ha az embernek van hazája, mert az azt jelenti, hogy tartozik valahova. A világban otthon kell lennünk valahol, mondta Tamási Áron. A magyar nyelv ebben is nagyon pontos: ház - haza. Otthon. Ott hon. Vagy: itt hon. Attól függ, hogy honnan nézzük. A családunkat is azért szeretjük, mert biztonságban érezzük magunkat, ha van. Ember a családját maga választja, annyiban tudniillik, hogy párt választ magának, s családot alapít. Családból megy - át egy másik családba. Az övéből - az övébe. A legsajátabb sajátjába. S abban a pillanatban, hogy megvan neki, már az az övé. Sokkal övébb, mint az, amelyikből jött. Mivelhogy nagyobb felelősséggel tartozik érte, nem utolsósorban a saját választása miatt. Az ő (saját) döntése volt, viselnie kell érte a felelősséget! Ezek csak bemelegítő gondolatok, amikor azt szeretném megfejteni, hogy mi nekem a haza, s mi vagyok én a hazának. Hazám-e a hazám, s én mennyiben és mennyire vagyok a hazámé. Átfedés van-e köztünk? Azonosak vagyunk-e? Vál- lalhatók-e egymás számára, kölcsönösen? 12. Amikor én megszülettem, ez a haza - Magyarország - sokaknak nem volt jó hazája. Háborúban állt. Más nemzetekkel (a fél világgal), és bizonyos értelemben önmagával is. Ettől a helyzettől ugyan majd’ mindenki szenvedett, de‘ a dolgok természeténél fogva nem egyforma mértékben. Én - csecsemő - erről mit sem tudtam, de annyit le kell szögezni, hogy: semmilyen értelemben nem tartoztam a veszélyeztetettek közé. Szüleim azok a kispolgárok - biztos egzisztenciával, s (akkor úgy tűnt fel) biztos jövővel - akik magabiztosan belül tudhatták magukat a „haza” fogalmán. Magyarország az ő hazájuk volt, ennél fogva az enyém is; nem rajtuk múlott, hogy később aztán módosult ez a helyzet. Magyarország - az ő hazájuk és az én hazám - elvesztette a háborút, s ez egyben azt jelentette, hogy elvesztett mindent. Mindent, ami addig volt. Szüleim vesztesége azonos volt a hazájukéval. Otthonuk megsemmisült, földönfutók lettek, s akik addig kenyeret adtak nekik - szintén. Gyanakvással néztek az új világ elé, s gyanújuk jogossága hamar beigazolódott. Ha örültek is annak, hogy vége a háborúnak, nem örültek egyértelműen annak, hogy úgy lett vége, ahogy lett. Nem hazájuk szövetségeseit siratták, hanem „a” hazájukat. Tudták, hogy sok hibát követtek el azok, akik ezt a hazát vezették, talán bűnöket is. De a hétköznapi embereknek megvannak a maguk hétköznapi erkölcseik, s ezek nem azonosak a mindenkori hatalmon levőkével. De ők(!) szenvedtek vereséget a vezetők hibái (bűnei) miatt; felelni majd nekik kell mindenért. Meg nekem. A gyereküknek. így, hetedíziglen. Ami ezután következett, az megtörte az ő fiatal életüket. Mert egy olyan társdalom integráns részei voltak, amely társadalom órák alatt (lélekben percek alatt) megsemmisült. Ok egyek voltak ezzel a társadalommal, még akkor is, ha nem. Ami új jött és alakult, azzal nem. Talán nem voltak elég rugalmasak, talán ragaszkodtak... eszméhez, erkölcshöz, ideológiához, életmódhoz, s nem azért, mintha annyira kivételezettjei lettek volna annak, hanem azért, mert - úgy vélték - az övék volt. Az volt az övék, s nem az, ami következett. Az újban valahogy idegenek maradtak, pedig nem voltak kimondottan és eleve elrendelten az üldözöttjei. Csak annyira, mint mindenki más, aki igényt tart bizonyos szellemi-érzelmi (emberi) függetlenségre. Anyagit nem említek; az anyagi lét... más dimenziókat kapott. A „polgári” biztonság, mint olyan, megszűnt. Én ebben az idegenségben nőttem föl. Nőttem bele! Ezt nehéz megmagyarázni. Szüleim nem „uszítottak” az új világ ellen engem, de egy gyereket nem is kell. Elég, ha lát. Látja, amit lát. Faluhelyen nőttem fel - mert az utolsó, de sajnos elvetélt kísérletük, hogy elmentsék magukat az „új világ” elől, nem sikerült. El kell mondanom, hogy apámnak volt autója - Topolino márkájú -, abba pakolták bele a betyárbútort, s indultak a nyugati határ felé. Annak aztán már nincs igazi jelentősége, hogy egy éjszaka a kocsiból SS- katonák rugdosták ki benne alvó apámat. Minthogy a Balaton térségében akkoriban ide-oda hullámzott s front, rugdoshatták volna más nemzetiségűek is, s akár rosszabbul is végződhetett volna a kaland. így ragadtunk azonban tíz évre egy adott faluban. (Nem családtörténetet írok, mellőzöm a részleteket.) Félig üdülőfalu volt a mienk, szokva az úgynevezett „nadrágos” emberekhez, de mi sose nőttünk bele a közösségébe. Apám „tanár úr” volt mindenkinek - amikor Pestről hazajárva köszöntötték őt -, anyám „nagyságos asszony”, miközben koszos melegítőnadrágban kapált a kiskertünkben. Mulatságos idők, mulatságos helyzetek. A meghatározó bennük egyetlen érzés: nem voltunk otthon, nem voltam otthon. A hazámban éltem, szerettem, úgy, ahogy bizonyos dolgokról nem jut eszébe az embernek gondolkodni, hogy miért. Vagy hogyan. Az ember a szüleit is szereti, a hazáját is szereti. (Még akkor is, ha esetleg nem.) De a haza nem volt az enyém! A haza nem volt a mienk. 13. A haza: a kommunistáké volt. A szovjeteké. A párttitkáré, a tanácselnöké, a „Berlin eleste” filmeké, azoké, akik mindig, mindent megtehettek velünk. Akik elvehették azt a pici darab földünket is, amit - ha jól emlékszem - azért a kétezer forintért vett apám, amit a szocialista Magyarország „legsikeresebb olimpiai szerepléséért” (az előkészületekben végzett kiemelkedő szervező munkájáért) kapott London után (1948). Apám szakmájának sikeres és - tulajdonképpen - elismert szereplője volt, de ez is kevés volt ahhoz, hogy nyugdíjas éveiig akár egy futó pillanatra is biztonságba érezhesse magát. Nem volt biztonságban, mindig mások (pártemberek) kényének-kedvének volt kitéve, s ez a „kény” és „kedv” sokszor garázdálkodott az ő egyetlen életével. Meg az anyáméval. Meg a húgoméval. Meg az enyémmel. Mi így nőttünk fel, így éhünk! Hogy tudtuk: nem mi döntünk az életünkről, hanem mások. És elég egy félreértés vagy rosszindulat, kicsinyes féltékenység, bosszú, vagy akármi, és az a pici kis jó is eltűnik az életünkből, ami volt. És gyakran el is tűnt. Apám - a „jó” szakember - használati eszköz volt; ezt mondania sem kellett. Láttam. Nagyon beleégetődik ez egy fiatal lélekbe. Amikor megváltozott, amikor változni kezdett a politikai helyzet Magyarországon, volt egy rövid időszak, amikor úgy gondoltam - feltételeztem! -, hogy ennek lesz majd most vége. Ez megváltozik. Nem úgy, hogy az utolsókból lesznek az elsők, de úgy azért igen, hogy az „utolsók” és az „elsők” között megindul valamiféle közlekedés. Szabad áramlás. Nehéz ezt pontosan elmagyarázni, s aki nem élt benne huzamosan, talán nem is értheti. Mert a társadalom ketté volt osztva. A társadalom kettéosztottsága sokkal erőteljesebb volt, mint akár a háború előtt, akár évszázaddal korábban. Talán a jobbágykorszakhoz lehetne a leginkább hasonlítani, ha lelki hatásait próbálnánk megérteni. A mi családi és személyes sérelmeink nem voltak megrendítők vagy - egyenként - elviselhetetlenek. Hiszen apám végül is sportiskolái igazgatóként vonult nyugalomba (igaz, hogy nevetséges pénzzel), én, a fia szintén „nem panaszkodhattam”, előrehaladtam a pályámon, diplomákat szerezhettem, középvezetői posztokat tölthettem be, ráadásul egy ideológiailag olyan „kényes” területen, mint az újságírás. Ez volt a felszín. A „mélyben” azonban volt egy minden ízében torz gondolatok és rend mentén szerveződött társadalom. Volt nyolcszázezer párttag az országban, akik „egyenlőbbek voltak az egyenlők között” (Orwell Állatfarmja!). A beosztottam beült a párttaggyűlésre, és megtárgyalta, kiértékelte párttársaival, hogy én milyen főnök(e) vagyok. Értem-e a párt politikáját, helyesen viszonyulok-e hozzá, netán ellenséges megnyilvánulásaim vannak. Ha akartak, minősítettek, kritizálhattak, s meg is tették. Egyrészt, mert ki az, aki nem érdemel kritikát, másrészt, hol az az emelkedett szellem, aki nem él vissza helyzetével, ha van „helyzete”?! Legemlékezetesebb élményem a „pulóver ügy” ■ volt akkori szerkesztőségemben. Egy francia nagyvárosból tudósítottam lapomat 1976-ban, az Amerikai Egyesült Államok jubileumi esztendejében (200. évforduló); minden bazár ezzel volt teli, s én is megpillantottam egy elérhető árú pulóvert az amerikai sasos címerrel és a 200th Anniversary hímzéssel. Megvettem. S nem csak megvettem, hanem fel is vettem; a főszerkesztőm rácsodálkozott a pulóverre az egyik „lapindító értekezleten”. „Szép pulóvered van. Mi ez, kubai címer?” - kérdezte. „Nem. Amerikai” - feleltem. Hónapokkal később a részeg párttitkár (úgy értve, hogy momentán volt részeg, s nem azért, mintha lett volna egy, józan párttitkár” is; vélhetően ezért járt el a szája) jóindulatúan elmondta nekem, hogy máskor ne csináljak ilyet, s hogy most az egyszer megúsztam egy enyhébb pártbüntetéssel. Hogyhogy pártbüntetéssel - tört ki belőlem -, hiszen nem is vagyok párttag?! „Mindegy az, öcsi, a büntetés a lényeg! Vagy úgy gondolod, nekünk nincs jogunk téged megbüntetni?” Nem gondoltam úgy. Joguk volt megbüntetni. S ha megtették, „félreálltam, letöröltem”. Nem pöröl- tem? Tulajdonképpen még magamban is alig. Ezek az érzések - tények. Nincs mit szépíteni rajta. És nincs mit magyarázni. Ez: volt. Belénk ivódott. A sejtjeinkig. S ettől valamiféleképpen mindig tudtuk, hogy „hol a helyünk”. Úgy értve, ív PRO PATRIA mA\ M >/! !' f! yr,N VÉGZF.TE& NÉPPH1 MYANAmK TUDNI MAGUNKAT.*» Templombejárat valahol Magyarországon "Be szép..." Ady szerint. De mit mondjunk mi? Ma? hogy „volt” helyünk, de ez a hely meglehetősen szűkre volt szabva. Ha nem mondták is örökösen, mégis tudtuk: hogy mikor, mennyire - tiltva, tűrve, (netán) támogatva. 14. Utólag sem szerettem soha nyilvánosan vakargatni ezeket a sebeket. Pedig voltak sebek, s ezek frissen nagyon-nagyon tudtak fájni, s később - amikor látszólag behegedtek, akkor - is itt volt a nyomuk, s ha más nem: időnként „viszkettek”. Mondd, mi bajod volt neked a kommunistákkal?! - ezt azonban joggal kérdezhették volna tőlem a rendszerváltásnak nevezett fordulat után. Nekem? Semmi. Illetve: minden. Nem voltam szabad. A szabadságnak abban az értelmében, ahogy az ember természeténél fogva vágyik a szabadságra. Hogy a „magam felelőssége” szerint élhessek. A saját gondolataimat gondolhassam, írhassam, s álljak értük jót. Ha tévedek - márpedig tévedek, mert ki az, aki nem?; legfeljebb a „Párt”, ugye? -, majd végiggondolom, s mérlegelem: igen, vagy mégse. S ha ennek a „tévedésnek” vannak következményei, hát, vállalom. Mert vállalni kell, mert az úgy van rendjén. De nem! Nem lehetett - „tévedni”. Hiszen a Párt mindig megmondta nekünk, hogy hány a mennyi. Ennek megértéséhez igazán nem kellett túl nagy ész. S hogy mennyire nem, azt jól mutatja, hogy milyen sokan meg is értették. És itt nem csak a nyolcszázezerre gondolok. Valójában az egész magyar társadalom értette. Ezért nem a társadalom „csinálta” a rendszerváltást. Bizonyos értelemben a rendszerváltás - csinálódott. Folyamatában legalábbis úgy festett. Valójában persze (a háttérben) folyt a nagypolitikai egyeztetés. És még ,,valójábban”(!) a politika (igazi) kommunista élcsapata egészen pontosan felmérte a lehetséges és a szükséges lépéseket. És megtette, amit tennie lehetett és tennie kellett. A maga jól felfogott érdekében. A politika: érdek. És ostoba, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy ez az érdek nem egy csoport, egy réteg (osztály, ugye, eny- nyit csak megtanultunk a marxizmusból!), nem egy jól körülhatárolható néhány tucat, néhány száz - és csak nagyon ritkán néhány ezer - ember személyes érdeke. Az utólag is szívesen (és tudatosan) élhetőnek festett „magyar szocializmus” (Kádár-korszak; legvidámabb barakk stb.) teljes és visszavonhatatlan csődjét senki sem ismeri el. Hogy az érintettek nem, az érthető. Hogy a „semlegesség” álorcájában tetszelgő „tudományosság” (politológia, szociológia, ideoda-lógia) sem, az szomorú és a reménytelenség érzetével tölthet el bennünket. Ugyanis a szocializmus megbukott, tönkrement, becsődölt. Ezt elkerülni - és ezt mindenki előtt egyértelműen nem láthatónak engedni! - eminens érdeke volt azoknak, akik nem egyszerűen túl akarták élni (elmosva benne saját vitathatatlan felelősségüket), hanem profitálni belőle. Akik addig naponta átélhették, hogy mennyivel jobb a mások kárára élni, azok nem akartak ezen a helyzeten változtatni a jövőben sem. Ehhez a „lelki-szellemi” közmegegyezéshez sokféle úton juthattak el az egyének, de hogy eljutottak és ott egymásra találtak, az most már senki előtt nem lehet kétséges. A válságot immár nem lehetett a „saját eszközökkel” kezelni, egy fél lépést hátrább kellett lépni, úgymond: átengedni a terepet a - mit is akarok mondani -, a „demokráciának”. Jövel piacgazdaság, jövel „új” társadalmi berendezkedés! Az „okos” ember tanul a történelemből - és mások hibáiból, illetve jó megoldásaiból. Ismét az történt, amit a Lampedusa-regény öreg hercege megfogalmazott (A Párduc): mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden változatlan maradjon. Egy pillanatig azt hittük: a „változások” új leosztást feltételeznek - vagy legalább tesznek lehetővé -, s sokunknak késő volt, amire rájöttünk, hogy nem. Nem feltételeznek, és nem tesznek lehetővé. Képletesen és szó szerint: a „bank” diktálja a feltételeket. A bank - mindent visz! Akik „benne” vannak, azok vannak benne továbbra is. Akik nem voltak, azok továbbra sincsenek. És soha nem is lesznek. Ez azonban csak azoknak keserű felismerés, akik vágynak arra, hogy saját sorsuk kovácsolói legyenek. Alakítói, formálói. Akik végre szerettek volna kitörni a kiszolgáltatottság kalodájából. Lehet, hogy nem voltak sokan („elegen” semmiképpen!), s ez volt a baj. De a „másik” oldal sem a sokaságával tüntetett. íme, a lukácsi (Lukács György, ha emlékeznek még rá; s nem csak katonákat tizedelő népbiztosként!) minőségelmélet tévedése. Nem a mennyiség csapott át minőségbe. Hanem a „minőség” csapta be a mennyiséget. 15. A kommunizmus azt mondta (ötvenes évek): tied az ország, magadnak építed. Később (Kádár János) azt: mienk az ország, s ha eléggé okos vagy, te is lehetsz „mi”. És aki nem volt az, tényleg ki is maradt belőle. (Elsősorban a nagyon kevés valóban független - annak bűvkörében élő-álmodozó - értelmiség.) A mai politikai filozófia a legegyszerűbb: nincs ország, ne is keresd! Mondhatom, ez a legkeservesebb. Amire mostanában kell sokunknak végleg rádöbbennünk: kicsúsztunk a saját országunkból. Nincs benne helyünk. Aki az ország vagyonának újrafelosztásából (spontán és „spongyás” privatizáció) ügyetlenségből vagy tudatosan kimaradt - mert az életét nem az anyagiakkal akarta- akarja lemérni -, elvesztette még azt a pici függetlenségét is, ami a kádárizmus utolsó két évtizedében jutott neki. Kiszolgáltatottja lett a külföldi és a hazai tőkének, s mert az értékek (főként, ha szellemiek) egyre kevésbé konvertálhatók az új társadalmi valutában (érvényesülés) - pusztulásra ítéltetett. Kereskedj, hogy kereshess! Különben kereshetsz. De nem találsz! Ilyen egyszerű. Ember embernek farkasa - így ijesztgették a kapitalizmussal a „szocialista embertípust”, noha ez igazából a szocialista (politikai) viszonyokat jellemezte. Most kiderült: a farkas alapvetően szelíd állat. A tulajdonos kapitalistává (bankárrá, menedzserré, politikussá) lett kommunista a legveszélyesebb. Nem azért, mert „kommunista”! Talán sokkal inkább azért, mert saját kommunistasá- gát sem vette soha komolyan. Mások ellen, mások megszerzett javaiból (államosítás, rekvirálás, tée- szesítés - „társadalmi” tulajdon!), mások tehetségéből, szorgalmából, munkájából élni: ez a legegyszerűbb és a legjobb dolog. S ami egyszer már bevált, azon nem szabad változtatni. Másodosztályú állampolgárból harmadosztályú lettél. Vagy negyed? Osztályon aluli? Velünk mi lesz?
