Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-18 / 228. szám
VIII HÍDLAP • 2006. november 18., szombat Mäh magazin Kocsis L. Mihály Szövedék (2.) (jaj, hogy milyen súlya van az igazságnak!?) 7. Állandóan magas labdákat adnak fel. Pedig egyáltalán nem akarnánk labdázni. Játszani. Játszadozni. Olyan jó volna nem tenni ilyet! Olyan jó volna nem gondolni semmit. Nem emlékezni semmire. Véglény életet élni. De hiszen úgy élünk! Pontosan úgy. Iszonyú, gyűlöletes módon visszaélnek maradék tisztességünkkel. Mert valakiknek az az eminens érdekük, hogy vakon, erkölcsi érzék nélkül tapogatózzunk. És hogy ki mindenkinek ez az érdeke! Meglepődnénk. 8. Van egy kép, nem most jut az eszembe. Most csak felidéződik. Valamikor a hetvenes évek közepén járunk, inkább talán a közepén túl. Székes- fehérváron megyek át egy szálloda bejáratán keresztül (Alba Regia), ősz van - vagy tavasz? esős, borongós idő -, két férfi áll a bejárat előtt. Én nem ismerem őket, ők nem ismernek engem, de én tudom, hogy kik ők. Úgy vélem, hogy tudom. Tiszteletet érzek irántuk. Ha nem volnék olyan, amilyen, talán odalépnék hozzájuk, és azt mondanám: „Uraim! Tudom, amit tudok. És minden elismerésem.” És biccentenék. Egyiküket úgy hívják, hogy Bódy Gábor, filmrendező, nagyon tehetséges. Másikukat úgy, hogy Vásárhelyi Miklós. Őt a Nagy Imre perben ítélték el, s ez... jelent valamit. Akkor még nem tudok ellenben sok mindent. Lényeges dolgokat. Róluk. Még nem láttam a Nagy Imre perről készített propagandafilmet (annak szánták, de mert visz- szájára sült - volna - el, sohasem mutatták be). Még nem láttam benne Vásárhelyi Miklós szánalmas szereplését (mert persze aztán látni lehetett; még javában a Kádár-korszak idejében!); jaj, azt az arckifejezést, azt a vénasszonyosan siránkozó hangot de jó volna elfelejteni! De már akkor sem gondoltam azt - amikor láttam -, hogy nem volt hozzá: joga. Hogy nem értem, miért tette, amit tett. Fiatal életéért küzdött. Élni akart! Bűn ez? Nem! Másokat halálra ítéltek abban a perben, ő öt évet kapott. És nem ismertem még azokat a cikkeit, amelyeket még fiatalabb korában írt, s amelyben kötélért, halálért, megtorlásért fenekedett. Mások haláláért! S amely kötelet aztán néha meg is kapták, mint például a pócspetri „rendőrgyilkosság” ügyében elítélt szerencsétlen „horthysta” zászlós. (Nyilván ő is ott ült aztán Vásárhelyi Miklós halálos ágyának szélén, és talán keserves dolog volt szembenézni vele. Talán.) De légióként nem tudtam azt, hogy a filmrendező Bódy Gábor - aki majd, valamikor már a nyolcvanas években öngyilkos lesz, hogy ez a nagyon tehetséges fiú - besúgó volt (ügynök, háromper- hány?). Hogy amikor ők ott, ketten, bizalmasan beszélgettek, akkor talán éppen egy jelentés körvonalazódott. In statu nascendi. (És azt is olvasom ezekben a napokban, hogy a zsidó származású Bódy Gábor azokban az időkben sorozatosan antiszemita megjegyzéseket tett barátai előtt, mondván, hogy „kezetekben van az egész filmgyár”, és valószínű, hogy ezt nem is a jelentésiek] kedvéért, hanem... nem tudom, miért. Istenem! Micsoda nyomorúságos indulatok szorultak itt meg, ebben a szerencsétlen sorsú Kárpát-medencében! És persze — csak mellesleg - antiszemita zsidónak lenni sem könnyű.) Vásárhelyi Miklós - akkoriban filmgyári dramaturg - talán meg is ütötte volna azt, aki felhívja figyelmét Bódy Gábor „elkötelezettségére”. Gábor!? Még gondolni is! De hát, ilyen idők voltak. A hatalom mindent akart tudni. Talán nem mindent büntetett. De mindent akart. Mert minden az övé volt. A gondolatod is. Járt neki! Vásárhelyi Miklós leánya, Mária, néhány éve cikket ír az Élet és Irodalomban (Köszönjük, távozzatok! - 2002. augusztus 9.). „K.-ék csaknem minden szombaton ebédidőben jelentek meg nálunk, és soha nem jöttek üres kézzel. Hol húst, hol zöldséget, máskor virágot vagy színes tollakat hoztak. Gyakran segítettek ügyes-bajos dolgaink elintézésében, szóval igazi »rendes emberek« voltak. Aztán a rendszerváltás után néhány évvel valakinek a kezébe akadt K. egyik jelentése, amelyben arról tájékoztatta megbízóit, hogy melyik időpont lenne a legalkalmasabb arra, hogy új lehallgató készüléket szereljenek be a lakásunkba.” Mária ezt borzongva írja, s meg kell értenünk. Rettenetes dolog utólag átértékelni emberi kapcsolatokat. Hogy bizonyos „rendes emberek” - mégsem voltak rendes emberek. Antall József miniszterelnök egyik hivatásos besúgója a legjobb barátja volt, akit megválasztása után a legbizalmasabb tanácsadói sorába emelt. Én is találkoztam vele, mosolygós, izgő- mozgó ember volt. Aztán egyszer csak eltűnt a miniszterelnök környezetéből. Mert valaki Antall József asztalára tett néhány jelentést a „legjobb baráttól”. Bizalmasan mesélték akkoriban, hogy a miniszterelnök néhány órára bezárkózott a szobájába, aztán csak annyit mondott, hogy az illetőt többé nem akarja látni. Azt is mesélik, hogy akkor az illető sírt. (Szerintem a miniszter- elnök is.) Miért nem akarta Antall József, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba? Vajon ez egy értelmes kérdés? Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, s mindenki szem a láncban? Meglepődne-e most, amikor majd kiderül (esetleg), hogy kormányában ki...? (Tetszettünk volna? De hát, könyör- gök, mit tetszettünk volna?!) És mégis, Mária azt írta le a frissen hivatalba lépő miniszterelnök, Medgyessy Péter - még frissebben napvilágra került - ügynökmúltjával kapcsolatosan, hogy - „A magyarországi demokrácia jövője szempontjából Medgyessy múltjánál fontosabb és alapvetőbb kérdés, hogy egy olyan helyzetben, amelyet éppen a politikai elit fosztott meg tudatosan mindenféle erkölcsi tartalmától, egyes emberekkel szemben felléphet-e a társadalom az erkölcs nevében.” Mintha igazat írna! De mégse. Mert ő is rela- tivizál. („Medgyessy múltjánál fontosabb...” Kinek fontosabb? És mi fontosabb? Mihez képest!) Miközben mégis csak vannak, akik akkortájt, az utolsó utáni pillanatban mintha ráébredtek volna saját felelősségükre. Mert nem az az érdekes, hogy a különféle közvélemény-kutatások miféle végeredményre jutottak akkor, illetvejut- nak azóta is a magyar populáció erkölcsi igényességének feltérképezésében. Az az érdekes, hogy mi magunk mire jutunk. Hogy átéljük-e: valójában mi a téti (Kis János, s az azóta elhunyt Eörsi István nevét kell említenünk.) 9. Ha a magyar katolikusság nevében az erkölcstan professzora ki meri nyilatkozni a következő mondatokat..., akkor a baj nagyobb, mint gondolnánk. Azt mondja Bolberitz Pál (a Hit Pajzsa kitüntetettje): „Tagadhatatlan, hogy voltak a katolikus kléruson belül is olyan püspökök és papok, továbbá hívek is, akik egyezkedni próbáltak a kommunista államhatalommal. Mindszenty hercegprímás bebörtönzése után a kommunista állam erre sokszor rákényszerítette az egyházat. Ekkor bizony az egyház és a vallás létéről vagy nemlétéről volt szó. Egyesek úgy gondolták, hogy bizonyos egyezkedésekkel az egyház intézményeit menteni tudják, mások úgy vélték, a kommunistákkal nem lehet egyezkedni, mert azok csak kapni akarnak, de nem adnak semmit. Voltak naiv békepapok, akik azt hitték, hogy ha egyezkednek, azzal mentik az egyházat. Akadtak köztük zsarolható és gyengébb jellemű papok és püspökök is, akik kifejezetten próbálták a kommunisták szekerét tolni. Le kell azonban szögeznem, hogy ez a beállítottság nem .volt általában jellemző a katolikus püspöki karra és a klérusra, a békepapok aránylag kevesen voltak, és nem övezte őket megbecsülés sem a papság, sem a hívek részéről. Őszintén kijelenthetem a hívők és a közvélemény megnyugtatására, hogy a rendszer- váltás óta ezek az érintett békepapok és püspökök vagy meghaltak, vagy csendben félreállították őket, ezért nézetem szerint nincs is szükség átvilágításra a katolikus egyházban.” (Mindezt éppen a Medgyessy-botrány kapcsán.) Ha egy pap nem mond igazat, ha egy pap nem a teljes igazságot mondja (és csakis az igazságot), akkor vethetünk keresztet az igazságra. Akkor az igazságnak annyi! Ha pedig Bolberitz Pál nem tudja, hogy mi történt az ötvenes években a magyar katolikus egyházzal, és mi utána, egészen a kilencvenes évekig, akkor miben és kiben bízhatunk? Bolberitz Pál (pápai prelátus és apostoli pro- tonótárius, mindenféle egyéb egyházi címek és rangok viselője) ezek szerint nem látta azt az 1951-es filmhíradót, amely a magyar püspöki kar „hűségesküjét” mutatja be a Parlament épületében a szedett- vedett kommunista bagázs előtt, s amely a megfélemlített klérust mint megvert, sarokba térdepelte- tett gyerekeket jeleníti meg. És nem látta a zsúfolásig megtelt sportcsarnokot a békepapok nagygyűlésein, nem hallotta szónokolni Horváth Richárd tisztelendő (?) urat, nem beszélt soha paptársaival, akik ezeknek a békepapoknak - és a klérusnak - köszönhetően börtönben sínylődtek azokban az években (bizony, kérem, még a hetvenes években is, ugye, milyen hihetetlen!? ha esetleg méltóztatna megkérdezni olyan papokat erről, mint Tabódy István esperes-plébános urat, igaz, ő már nem él, és egyre kevesebben élnek, ugye, így aztán „spongyát rá”), s nyilván, hogy rendjén valónak tartja azt az ömlengő köszönőlevelet is, amelyet Paskai bíboros úr intézett az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjéhez annak nyugdíjba vonulása és egyben a Hivatal - egyeseknek bizonyára sajnálatos - megszűnése alkalmából. Bolberitz Pál, a Hit Pajzsa mögött, talán nem érzékeli azt a rettenetes fájdalmat és elkeseredést, amit a kispapság és a hívek éreznek a magyar katolikus klérus bűnös önteltsége miatt, ami máig keseríti és nehezíti hitéletünket. Nincs szükség átvilágításra? Bűnbánatra? És ezt egy pap mondta?! Vajon mit szólnak ezek az egyházi személyek az általuk előszeretettel emlegetett - de minden tettükkel őt megtagadó - Mindszenty hercegprímás kérlelhetetlenségéhez?! (Ha ugyan hallottak róla.) Mindszenty József a Szentszék és a Magyar Népköztársaság közötti megállapodás értelmében 1971-ben elhagyhatta 1956 novembere utáni kényszerű menedékhelyét, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségét. S amikor távozott, akkor értesült csak róla, hogy a kommunista rezsim - úgymond - amnesztiába részesítette. Ezt írta a magyar kormány igazságügy miniszterének: „Pár nap múltán, hogy hazámat elhagytam, értesültem, hogy rendszerük amnesztiát küldött utánam. Ezt az amnesztiát, ahogy 15 év alatt nem kértem és nem fogadtam el, most is visszautasítom azzal, hogy a justizmord jóvátétele csak a rehabilitáció lehet és semmi más.” Mit lehet „kezdeni” egy ilyen antidiplomatá- val?! Ahelyett, hogy örülne. A magyar püspöki karban még a rendszerváltás után is ott ültek azok a főpapok, akik évtizedeken keresztül megbélyegezték ezt az „apoliti- kus” magatartást? Igaz, VI. Pál végül is elvette a prímási címet Mindszenty Józseftől, de azt talán ő sem akarhatta, hogy emlékét még a temetésével is meggyalázzák hazájában... Egy papnak „könnyű” dolga van, hiszen közvetlen összeköttetésben áll legfőbb Urunkkal - amint ezt egyik főpapunktól tudhatjuk, s éppen az átvilágítás hevesen ellenzett „ötlete” kapcsán -, nekik nincs szükségük e világi bírákra. Felettük nem ők ítélnek. De hát, felettünk sem! Felettünk sem a földön mondják ki a végső ítéletet. Felettünk, akik hiszünk benne. 10. Popieluszko atyát is lehetne említeni. A fiatal lengyel papot, akit 1984-ben a „hálózat” eltüntetett mint „zavaró tényezőt”. A lengyel társadalom ismeri gyilkosát (-sait). Tudjuk, hogy elítélték őket, de azt is, hogy ma már valameny- nyien szabadlábon vannak. De ha mindez Magyarországon történik, a gyilkosok biztosan nem kerültek volna börtönbe. Hiszen - csak „kötelességet” teljesítettek. Azt tették, ami akkor jónak és szükségesnek látszott. Ami benne volt a levegőben. Az az „ugráló papocska” zavarta a közmegegyezést a nép és a hatalom között. Dumált. Bűnről és büntetésről, igazságról és hamisságról, Jóról és Rosszról. Bahh! Ezek értelmetlen dolgok. Megölni valakit, nem éppen helyes dolog, de nem is olyan nagy baj (gondolják sokan, és sajnos, még ma is). Ha van „társadalmi megrendelés”. Elvárás! Popieluszko atya A gyilkosok megtették azt, amit mások esetleg csak gondoltak. „Átvilágítani” a tettüket? Ugyan! A rendszer rossz volt - mondják ma a tegnapi szt- tisztek -, de az egyének élhettek normális és boldog életet. „Ez két különböző dolog.” Milyen igaz! Teljesíteni „a” feladatot - ez is ok a boldogságra. (Vajon ott, az Alba Regia szálló előtt szegény Bódy Gábor is dolgozott? Egyáltalán: mikor magánember egy besúgó? Huszonnégy órás szolgálat.) Az egykori újságfotó: Mindszenty a főtárgyaláson 1949-ben
