Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)

2006-11-18 / 228. szám

hídlapmagazin 2006. november 18., szombat • HÍDLAP Magyar jelképek alkotója Számos munkájával vált részévé a régióban és Kárpát-medence-szerte. Nem festményeket, rajzokat vagy szobrokat készít, mégis az örökkéva­lóságnak és a magyar múlt ismerete alapján dolgozik. A címertan rendsze­rét és szabályait használva készíti cí­mereit, a legkülönbözőbb megrende­léseknek eleget téve. Települések, in­tézmények, valamint egyházi és világi közösségek kérik, hogy az egyetlen magyar címerkészítő és jelképtervező egy csak rájuk jellemző és őket jelké­pező egyedit alkosson. Pécsi L. Dáni­el küzdelmei a munka mellett a ma­gyarság teljes Kárpát-medencei törté­netének ismerője, az összetett önazo­nosság tudat harcosa, akivel a kisebb- nagyobb közösségek csak az igazság fényében nyernek békét.- Hány ember él jelenleg Magyarországon, aki ugyanazt csinálja, mint Pécsi L. Dániel?- Legjobb tudomásom szerint így, ahogy én ezt a foglalatosságot elneveztem jelképter­vezőnek, egyedül vagyok. Amúgy ez a tevé­kenység egy csapatmunka.- Mi a története pályája indulásának?- Dorogon születtem 1951 -ben. Itt jártam álta­lános iskolába, aztán mindkét szülőm, főleg édesapám, úgy gondolta, hogy akkor leszek jó ember és jó szakmát választó ember, hogyha én Budapestre megyek valamilyen jeles műszaki szakközépiskolába tanulni. így kerültem 1965-ben a fővárosi villamosenergia ipari tech­nikumba. Igaz, itt már az első évben rájöttem, hogy ez nem az én világom, de azért még becsü­lettel elvégeztem ezt az iskolát is. Közben kollé­gista voltam, és a kollégiumban volt egy festő­művész nevelőtanár, aki szinte fölfedezte ben­nem, hogy nem a legjobb választás volt ez a szakma. Aztán, hogy ne vigyenek el katonának elmentem a Kandó Kálmán főiskolára, de ekkor már behatóan foglalkoztam képzőművészettel, zenével, irodalommal. Már egy másik munkahe­lyen, az Aluterv-nél dolgoztam, amikor 1975- ben mai lakhelyemre, Óbudára költöztünk. Itt a Zichy kastélyban létrehoztunk a barátaimmal egy közművelődési hanglemez klubot, amiből aztán egy országos hálózat is kialakult később. Miként az esztergomi Balassa Bálint Hanglemez Klub is, melynek ugyancsak alapítója voltam 1978 végén. 1979-ben Pintér Józseffel, Koditek Pállal, Horváth Istvánnal és Nagyfalusi Tiborral megrendeztük Esztergomban az első Balassi- fesztivált. Esztergomhoz családi kapcsolataim révén is kötődöm, hiszen, dr. Bartl Lőrinc, aki Lékai László bíborosnak volt őrkanonoka, nagy­bátyám volt. Ót látogattam sűrűn, és ő is nagyon sokat segített ennek a Balassi fesztiválnak. '75-ben az említett óbudai közművelődési körbe, olyan előadókat hívtam meg, mint László Gyula professzor, Benda Kálmán vagy Nemeskürty Ist­ván, illetve járt ott többek között a Kecskés együttes is, de az akkor egyre aktívabb régi zene- és népzenei mozgalom legjelentősebb képvise­lőivel jó kapcsolatba kerültem. Ezek az előadók, művészek azt erősítették meg az emberben, hogy milyen gazdag kulturális múltunk van ne­künk magyaroknak zenében, irodalomban, kép­zőművészetben. Amikor ezen előadók számára kiderült, hogy én, mint villamos üzemmérnök foglalkozom olyan dolgokkal, amelyekkel a népművelőknek kellett volna, akkor például a Kecskés együttes egyik tagja elhívott az akkori munkahelyére, a Múzeumi Restaurátor- és Mód-, szertani Központba. Itt a múzeumi műtárgyak védelmével és környezetével kellett foglalkoz­nom. Ebben az intézményben dolgoztam 1978- tól, amikor arra kaptam egy felkérést, hogy szer­vezzek egy munkacsoportot a Nemzeti Múzeum dísztermében, sebtében összetákolt korona kiál­lítás körülményeinek megvizsgálására, hogy azok megfelelnek-e a műtárgyvédelmi, műtárgy- kömyezeti követelményeknek. Ez volt az az idő­szak, amikor többek között Jankovich Marcell, Papp Gábor, Ferenc Csaba, Kátai Mihály, Csömör Lajos elkezdtek foglalkozni a koronaku­tatással. Miután én is részt vettem a kutatásban a műszeres mérések okán, abban a megtisztelte­tésben lett részem ,hogy saját kezembe fogtam a Szent Koronát és a többi koronázási jelvényt is. Jankovich Marcellékkal voltam tehát minden szombaton, amikor is a korona jelkép világával, a jelképek világával foglalkoztunk. Nagyon érde­kelt a dolog, és mivel apai ágról címerrel rendel­kező székely-magyar családból származom, gyakorlatilag a rendszerváltás idejére címertan­ból eléggé felkészült voltam. 1991-ben lettem a Budapesti Elektromos Műveknél a PR vezető, majd ennek folytatásaként én vezényeltem le a cég arculatváltását. Ennek kapcsán hoztam az Elektromos Művekhez olyan közéleti embere­ket, akik a vállalat „szakbarbár” vezetését egy kissé más irányba lendítették. Többek között meghívtam Csoóri Sándort is, aki, miután meg­tudta, hogy mikkel foglalkoztam addig, megkért, hogy szervezzem meg a Magyarok Világtalálko­zóját, illetve készítsem el a rendezvény jelképét, arculatát. Ezt még egy grafikus barátommal, Sá­ra Ernővel közösen csináltam 1992-ben. Én vol­tam a szellemi ötletgazda, ő pedig megrajzolta, amit kitaláltam.- Hogy látja jelen korunk né­ha idegen jelképrendszerének és az ön által használt szimbó­lumok hagyományos készletből származó világának eltérését?- Kukorelly István alkotmány- jogász barátom, aki számos kiál­lításomat nyitotta meg, több alka­lommal hangsúlyozta credómat, miszerint „Nemcsak nyelvében, de jelképeiben is él a nemzet.” És ez nemcsak a nemzetre, de a ki- sebb-nagyobb közösségekre is igaz. Ezt az is alátámasztja, hogy ma már több mint kétszáz címe­rem van forgalomban a Kárpát­medencében. Ezek között vannak katolikus-, unitárius- és reformá­tus egyházcímerek, településcí­merek, közintézmények, iskolák, különböző civil szervezetek ré­szére készített címerek. Minden munkámnál azt tapasztalom, hogy egy címer- vagy egy zász­lóavatás mennyire hihetetlenül jelentős rendezvény. Ez történt két hete is Rozsnyón, a helyi re­formátus egyházközség címer­avatásán, ahol az ottani reformá­tus templomban nemcsak a hívek, hanem a he­lyi magyarság minden rendű-rangú képviselője megjelent az ünnepen. Ezalkalommal is kide­rült, hogy ezeknek a jelképeknek is közösség megtartó, önazonosság megerősítő és önbecsü­lést megerősítő szerepük van. Ezt én már több mint tíz éve tapasztalom.- Merre találkozhatunk címereivel a régió­ban?- Először is szülőhelyemen, Dorogon, a vá­rosi címer esetében. Ezt is még azzal az említett grafikus barátommal, Sára Ernővel együtt ké­szítettük. Mivel a dorogiak ezt a grafikust fon­tosabb személynek tartják, ezért én a városi cí­mert csak szellemi alkotásomnak tekintem. De vannak még itt címereim. A volt iskolámnak, a Petőfi Sándor Általános Iskolának, és a dorogi Református Egyházközségnek és készítettem címert. A régióban munkáim találhatók Kesztölcön, Leányváron, Sárisápon, Annavölgyön és Epölön. Esztergomban öt he­lyen vannak címereim. A Balassa Bálint szakis­kolának, a Szent Péter Pár Katolikus Egyház- községnek, a Montágh Imre kisegítő iskolának, a Helischer József Városi Könyvtárnak, vala­mint a Géza fejedelem szakmunkásképző tan- intézménynek adtam munkáimat. Címereim vannak még Párkányban, a Szent Imre Katoli­kus Magyar Nyelvű Óvodában. De ugyanilyen alkotásaim vannak többek között Bátorkeszin, Zsérén, Rozsnyón, Rimaszombatban a refor­mátus középiskolában, a szlovákiai református egyháznál, az ipolysági református egyházköz­ségnél.- Volt-e, van-e valamilyen aktív kapcsolata szülővárosával, Doroggal?- Mindenképpen annak számít, hogy én vol­tam az egyik ötletgazdája az úgynevezett „Megbékélés Napja” ünnepségnek. Ez négy-öt évig működött úgy, hogy két gyerekkori bará­tommal, Kovács Lajossal és Szalay Ferenccel együtt én voltam a főszervezője. Aztán néhány év alatt a helyi, városi politika, főleg a dorogi MSZP-s önkormányzat szépen kisajátította magának a Megbékélés Napját. Én nem va­gyok egyik hazai pártnak sem a tagja, de azt hi­szem az elhangzottakból kiderült, hogy én egy nemzeti beállítottságú ember vagyok, ráadásul a kőkemény radikális fajtából. Ez azóta az ominózus december 5-ei naptól van így. Na­gyon sokat járok a határon túli magyarokhoz és nem hittem volna, hogy ilyen hitvány nép lesz ebből a magyarországi lakosságból, hogy a saját nemzetét megtagadja. Dorogra vissza­térve, az is nyilvánvaló, hogy a „dorogi elvtár­sak” nem kedvelnek, noha két emlékművet is köszönhetnek a dorogiak nekem. Az egyik a Hűségnyilatkozat emlékműve. Ehhez való kapcsolatomhoz tudni kell, hogy anyai ágon sváb származású vagyok. Anyai nagyapám volt az egyik kezdeményezője annak a bizo­nyos levélnek, melyet azért írtak a helyi svá­bok,-mert a sváb fiúkat a II. világháború idején a helyi volksbundisták a megkérdezésük nélkül besoroztatták a Wermacht-ba és az SS-be. Ez ellen írtak egy tiltakozó levelet a svábok, ami­nek annyi hatása lett, hogy az, aki időben el tudta a fiait menekíteni, az elment a magyar honvédségbe önkéntesnek. „Hálából” a ma­gyar hatóságok, a hadifogságból visszajött túl­élő svábokat kitelepítették. Ezeknek az emlé­kére állíttattunk egy emlékművet az én kezde­ményezésemre. Ezt az említett levelet nevez­tem el Hűségnyilatkozatnak. Ebből az irodalmi értékű levélből idéztünk három mondatot és a huszonhét aláíró neve is fölkerült az emlékmű­re. A másik az '56-os emlékkő, melynek érde­kessége itt Dorogon, hogy 1993-ban még hal­lani sem akartak róla egyesek, most pedig ugyanezek az „elvtársak” már odajárnak ko­szorúzni. E két dolog mellett 1995-ben az Eu­rópai Tolerancia Éve jegyében itt volt az Euró­pai Unió főrendezvénye Dorogon a művelődé­si házban, „Párbeszéd a toleranciáról” címmel. Ennek főtémája volt a határ menti együttműkö­dés, a határ menti, illetve határokon átnyúló kistérségek létrehozása. Ez ugye azóta létre is jött Ister-Granum Eurorégió néven. Azt mond­hatom, hogy ennek a bölcsőjénél is ott voltam, én kezdeményeztem az említett dorogi rendez­vényt. A másik ilyen hasonló dolog, a Szlovák - Magyar Történelmi Megbékélés Párbeszéd szorgalmazása.- Már nagyon sok mindenféle helyre készí­tett alkotásokat. Ha magának kellene egy cí­mert készíteni, mi lenne abban a címerben?- Fentiekből következően, bár ezt hangsú­lyoztam ki, saját címert nem kell kitalálnom, mert az egységes nemzet magyar címerét te­kintem annak. • Pöltl „Oxi” Zoltán Aranymosás Magyarországon Aranyásók, aranymosók és szerencseva­dászok nem csak Amerikában éltek, az aranymosás a Kárpát-medencében is diva­tos mesterség volt. Ez két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy folyóink közül a Du­na, az Ipoly a Mura, a Dráva, a Tisza, a Sza­mos, a Kőrös, a Maros, a Szeben, az Ara­nyos és az Olt alkalmas volt arra, hogy ott az aranymosók szerencsét keressenek. Az e mesterséget folytatókról kapta egykor ne­vét Komárom vármegye „Aranyos” falva is. A másik ok, hogy néhány bányánkban érde­mes volt „áskálódni”. 1823-ban a Margit-sziget magasságában a pesti Duna-parton végzett mérésekből kitűnt, hogy 56 kilo- grammnyi homokból 2,6 dekagramm aranyat lehet ki­nyerni, ami azt jelenti hogy a Duna hordaléka fémtar­talmának 5 százaléka volt arany. Egy 1891-es felmé­rés szerint a Drávából egy aranymosó házaspár heten­te körülbelül egy körmöd arany értékű tiszta fémet tudott kimosni. Ami a bányászatot illeti, ott a történé­szek a Lipót megyei Bocára szoktak hivatkozni, mi­velhogy az ottani aranybánya szolgáltatta a 14. és 15. századi Európa számára a legfinomabb aranyat. Észa­kon Selmecen folyt komoly aranybányászat, melynek „fényes” műveiben a kitermelés elérte az évi 170 kg- ot is, igaz, a Hunyad megyei Rudában az 1889-90-es üzletévben több mint 700 kg-ot nyertek ki. 1890. no­vember 7-én pedig egy 55 kg-os szabad aranyrögre leltek. Az erdélyi Abrudbányát és környékét már a ró­maiak is ismerték, - aranyáról - el is nevezték Aurariának. Kolozsvár egykori jelzője sem volt vélet­lenül „kincses”, Pozsega római neve pedig Vallis aurea, vagyis Aranyvölgy. Hasonlót mondhatnánk Zalatnáról, Oravicáról, Dognácskáról és más helysé­gekről. Hogy sok helyütt kutattak Magyarföldön arany után az is igazolja, hogy a földrajz historikusa, Hanusz István 1892-ben 87 „aranyos” helynevet talált az ország egykorú történeti térképein. Közte a csaló­közi „Aranyas”-t az erdélyi „Aranyasszék”-et és a jól ismert Torda-Aranyos vármegye nevét. A 18. század­tól az aranymosó már hivatalos papírokkal felvérte­zetten kereshette fel a folyópartokat, s e császári-kirá­lyi pátenseket többnyire a Királyi Sóhivatal állította ki. Akkor tehát még érdemes volt kérvényeket be­nyújtani a sóhivatalhoz. • Petrov Kultúra és a sör különös kapcsolata Bárki azt gondolhatná napjainkban, hogy egy sörö­ző, kocsma csak az inni vágyók számára létesült. Pedig nem így van. A Szent Lőrinc utcában nemrégiben meg­nyílt Három Szemesen éppen rácáfol erre. Működtetői nemcsak italt mérnek, hanem amolyan huszadik század elejét idézően szent elhatározásuk, hogy a létesítményt kulturális központtá is alakítják. November 20-tól kez­dődően hétfőnként este 7 órától felolvasói esteket lát- hatnak-hallhatnak az odalátogatók, összeállításokat hallhatnak a magyar- és a világirodalom klasszikusai­nak műveiből. A nyitóesten Hrabal műveiből készül egy nagyszerű vendégváró, vendégmarasztaló váloga­tás városunk legjobbjainak tolmácsolásában. Miköz­ben arról kár is szót ejtenünk, hogy Hrabal milyen „stílusos” egy sörözőben, annyi bizonyos, hogy érdemes lesz megnézni, meghallgatni. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a létesít­mény vezetőinek szándéka sze­rint a rendszeresen visszatérő irodalmi estek hosszútá­von tárlatokkal is kiegészülnének. Városunk színe-ja- vának kiállításaira is sor kerül majd rövidesen képek, grafikák formájában. így is lehet sörözni. Vagy talán csak így érdemes. A stílusosan „Három Szerecsennek” nevezett, minden tekintetben kultúrált, elegáns ivó e nagyszerű kezdeményezése remélem, sokakat késztet majd arra, hogy ha máskor nem is, de az említett kul­turális rendezvényekre meglátogatják a helyet! Csaló­dás minden bizonnyal senkit nem fog érni! A televízi­ós csatornák ostoba sorozatai helyett mégis csak érde­mesebb lesz egy felöltőt ölteni és ellátogatni oda, a Szent Lőrinc utcába. Azt pedig, hogy Hrabal vagy Ady Endre mit mesél-tolmácsol nekünk a 21. század ele­jén, nos azt döntse el mindenki maga! • Rajner

Next

/
Thumbnails
Contents