Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-18 / 228. szám
HÍDLAP • 2006. november 18., szombat hídlapmagazin II Egy hercegnő miraculumai Erzsébet története „Szent királyok nemzetsége”. így nevezték az Árpád-házat évszázadok során és joggal, hiszen kevés olyan uralkodó dinasztia lelhető fel Európában, amely annyi szentet adott volna az egyháznak és ezzel a kereszténységnek, mint éppen Árpád utódai. Közülük is kiemelkedik Szent Erzsébet hercegnő, II. András és a tragikus véget ért Gertrudis királyné gyermeke. Erzsébet már négyesztendős korában elkerült Magyarországról, német földre ment, ahol a thüringiai őrgróf fiával jegyezték el. Lajos 1221-ben feleségül is vette a Wartburg várában nevelkedett hercegnőt, aki akkor tizennégy esztendős volt. 1227-ben megözvegyült, ezt követően terjedt el különös életének híre, és itt történt majdani sírjánál az a számtalan esemény, amelyet a legendaírók „miracu- lumnak”, csodának neveznek. L ajos korán bekövetkezett haláláig a fiatalok szerelme sokkal odaadóbb és lángolóbb volt, semmint az megszokott lett volna jobbára politikai érdekekből köttetett hercegi, királyi nászok esetében. Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka felkel mellőle és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és „kifosztva” a várat, segített az éhezőkön. Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!” Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely az éppen akkortájt keletkezett és egyre népszerűbb ferences lelkiségből fakadt, Erzsébet szívében állandóan jelen volt. Menekülését is úgy magyarázták, hogy „elűzték a várból”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők leikéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse. Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Kon- rád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Komádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád, aki maga is Szent Ferenc követői közé tartozott komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt, kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki. De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik fel abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem! És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...” Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában, mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. 1231 novemberében megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969- ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett. • Varga Péter Dénes Az utolsó legendás császár 1916. november 21-én, az első világháború kellős közepén Schönbrunnban meghalt az agg császár, I. Ferenc József. Ha valakiről, hát róla bizton állíthatjuk, hogy messzemenően ellentmondásos egyéniség volt. I smerünk egy még kiskorú császárjelöltet, aki már 1843-ban bejárta hazánkat; többek közt Kisfaludy Sándorral is beszélgetett, 1847-ben pedig mint István főherceg Pest-megyei installációjára kiküldött királyi biztos, jó magyar beszéde és fellépése által meghódította a rendeket. Ezért mondhatta Kossuth 1848 március 3-ai híres beszédében róla, aki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, hogy egy fényes trón öröksége vár rá, amely erejét a szabadságból meríti majd. A forradalmi események azonban csakhamar véget vetettek a trónörökös ifjúsága boldog nyugalmának. 1848. december 1-én a tehetetlen V. Ferdinánd nagykorúvá nyilvánította az akkor alig tizennyolc esztendős trónörököst, hogy másnap hivatalosan is lemondva átadja neki a hatalmat. Ekkor ismerhetünk meg egy másik Ferenc Józsefet, aki a magyar szabadságharc leverésére nem átall szövetséget kötni az orosz cárral, hogy a túlerejében rejlő segítségével vérbe fojtsa a magyar forradalmat és szabadságharcot. Kérlelhetetlen uralkodó, aki Isten kegyelméből kíván teljhatalommal orszá- golni birodalma népei fölött, hogy Haynau „igazságérzetére” .bízva a magyar tábornokok sorsát kivégeztesse Aradon a tizenhárom honvéd főtisztet, és emigrációba kényszerítse a magyar politikai vezető körök színe-javát. Az osztrák várbörtönök megteltek magyar hadifoglyokkal, további ezreket pedig külföldön állomásozó osztrák ezredekbe soroztak be. A fegyvert letévő Görgey Artúr is csak a cár kifejezett követelésére kapott kegyelmet, hogy egy kis német városban, Klagenfurtban egye a számkivetettek keserű kenyerét. A nyílt katonai diktatúrát azután felváltotta a Bach-rendszer látszat-alkotmányos berendezkedése, amelyben Magyarország korábbi alkotmányát égészében elvesztette. Ám a kapitalizmus gyors előretörése és fejlődése elől a birodalom sem térhetett ki. A szükségszerűen fellendülő gazdasági fejlődés óhatatlanul vonta maga után a politikai struktúra átgondolásának igényét. A bontakozó olasz egységtörekvések, a Sedannál, majd a német egység megteremtésének érdekében vívott königgratzi vereségek hatására Bécsnek be kellett látnia, hogy nagyhatalmi pozícióját Magyarország nélkül nem tudja fenntartani. A Deák indította kiegyezési tárgyalásokat követően végül 1867. június 8-án Simor János prímás, esztergomi érsek Szent István koronájával törvényesítette Ferenc József magyarországi uralmát. Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek az első világháborúig hátralévő évtizedeit az utókor csak „boldog béke- idők”-ként fog emlegetni. Lassan elfelejtődik vagy titokban megbocsátják az öregedő, tekintélyes oldalszakállt viselő császár 1849-ben elkövetett tetteit és megjelenésekor csak a törvényes magyar uralkodót megillető tisztelet hangján nyilvánítják ki örömüket a császár elhaladtakor bámészkodó, tekintélytisztelő polgárok. Pedig a gazdasági fejlődés látszata mögött súlyos, megoldhatatlannak tűnő válságok tarkítják ezt a látszólag nagyszerűen virágzó birodalmat. Egyre inkább felmerül a kérdés: vajon fenntartható-e a nemzeti egységtörekvések ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia egysége? Magyarország belső ellentmondásai egyre szembetűnőbbé váltak az ezredfordulóra. A dzsentrik világa élesen szembehelyezkedett a feltörekedni vágyó polgársággal, miközben az ipar alacsony kapacitása miatt a mezőgazdasági munkások létszáma az egész korszak során folyamatosan növekedett. Ehhez járult a nemzetiségi kérdés megoldatlan, számtalan ellentmondása. Az elmagyarítási szándék a század fordulójára megtorpant. A németség és a zsidóság viszonylagos asszimilációjával szemben a szlovákok, románok és horvátok egyre intenzívebben kezdték követelni azokat a jogokat, amelyek a magyarokat megille- ték a birodalomban a kiegyezést követően. A háború közeledtére valójában már mindenki elégedetlen volt, szembetűnően világossá vált, hogy az adott politikai rendszer fejlődésképtelen, ám hiányzott valamely világos alternatíva. Ezt csak tetézte a mayerlingi tragédia. Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett, a trón várományosa így a császár által kevéssé kedvelt unokaöccs, Ferenc Ferdinánd lett. Szarajevóban tett látogatása során Gavrilo Princip szerb anarchista diák puskalövései azután az ő életét is kioltották. Kirobbant az első világháború, amelynek épp a közepén, 1916. november 21-én Ferenc József is eltávozott az élők sorából. Az Osztrák-Magyar Monarchia sorsa megpecsételődött. Természetesen nincs létjogosultsága történelemben a „mi lett volna ha...” feltevésnek; de joggal vélhetjük, hogy ha a császár megéri a háború végét, személyes tekintélye megakadályozta volna a birodalom felbomlását és Magyarország szétdarabolását. Erről azonban közel százesztendő messzeségéből már aligha érdemes elmélkednünk... • Históriáé
