Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)

2006-11-18 / 228. szám

HÍDLAP • 2006. november 18., szombat hídlapmagazin II Egy hercegnő miraculumai Erzsébet története „Szent királyok nemzetsége”. így nevezték az Árpád-házat évszázadok során és joggal, hiszen kevés olyan uralkodó dinasztia lelhető fel Európában, amely annyi szentet adott vol­na az egyháznak és ezzel a kereszténységnek, mint éppen Árpád utódai. Közülük is kiemelke­dik Szent Erzsébet hercegnő, II. András és a tragikus véget ért Gertrudis királyné gyerme­ke. Erzsébet már négyesztendős korában el­került Magyarországról, német földre ment, ahol a thüringiai őrgróf fiával jegyezték el. La­jos 1221-ben feleségül is vette a Wartburg vá­rában nevelkedett hercegnőt, aki akkor tizen­négy esztendős volt. 1227-ben megözvegyült, ezt követően terjedt el különös életének híre, és itt történt majdani sírjánál az a számtalan esemény, amelyet a legendaírók „miracu- lumnak”, csodának neveznek. L ajos korán bekövetkezett haláláig a fiatalok szerelme sokkal odaadóbb és lángolóbb volt, semmint az megszokott lett volna jobbára politikai érdekekből köttetett hercegi, királyi nászok esetében. Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokol­ja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta ma­gának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy fe­lesége néha éjszaka felkel mellőle és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja fér­je közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és „kifosztva” a várat, segített az éhe­zőkön. Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvon­zóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Van­nak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre in­kább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy mi­lyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mint­ha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még út­közben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meg­halt számomra!” Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegény­ség utáni vágyat, amely az éppen ak­kortájt keletkezett és egyre népsze­rűbb ferences lelkiségből fakadt, Erzsébet szívében állandóan jelen volt. Menekülését is úgy magyaráz­ták, hogy „elűzték a várból”. Érde­mes felfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megvál­toztatta Erzsébet alakját: egy kitaszí­tott, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze kör­nyezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hí­vők leikéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és aki­nek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntar­tás nélkül kövesse. Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Kon- rád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsé­bet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Er­zsébet már arra a Komádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád, aki ma­ga is Szent Ferenc követői közé tartozott komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességé­nek kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt, kis hi­bákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragasz­kodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szi­gor nem tudott ártani neki. De amíg egyik oldalon enge­delmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felül­múló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik fel abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápá­nak írt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt meg­tagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem! És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékessé­güktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolná­jának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, el­húztam az oltártól...” Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bi­zonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a fe­rences harmadrend szürke ruhájában, mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E dönté­sében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Isten­nek akarta adni. 1231 novemberében meg­betegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nő­véreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ün­nepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969- ben ünnepét visszatették november 17-re, ha­lálának napjára. Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápol­nájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jósá­gos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére le­szállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett. • Varga Péter Dénes Az utolsó legendás császár 1916. november 21-én, az első világháború kellős közepén Schönbrunnban meghalt az agg császár, I. Ferenc József. Ha vala­kiről, hát róla bizton állíthatjuk, hogy messzemenően ellentmondá­sos egyéniség volt. I smerünk egy még kiskorú császárjelöl­tet, aki már 1843-ban bejárta hazánkat; többek közt Kisfaludy Sándorral is be­szélgetett, 1847-ben pedig mint István főherceg Pest-megyei installációjára ki­küldött királyi biztos, jó magyar beszéde és fellépése által meghódította a rende­ket. Ezért mondhatta Kossuth 1848 már­cius 3-ai híres beszédében róla, aki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáé­vá tette, hogy egy fényes trón öröksége vár rá, amely erejét a szabadságból merí­ti majd. A forradalmi események azon­ban csakhamar véget vetettek a trónörö­kös ifjúsága boldog nyugalmának. 1848. december 1-én a tehetetlen V. Ferdinánd nagykorúvá nyilvánította az akkor alig tizennyolc esztendős trónörököst, hogy másnap hivatalosan is lemondva átadja neki a hatalmat. Ekkor ismerhetünk meg egy másik Ferenc Józsefet, aki a magyar szabadságharc leverésére nem átall szövetséget kötni az orosz cárral, hogy a tú­lerejében rejlő segítségével vérbe fojtsa a magyar forradalmat és szabadsághar­cot. Kérlelhetetlen uralkodó, aki Isten kegyelméből kíván teljhatalommal orszá- golni birodalma népei fölött, hogy Haynau „igazságérzetére” .bízva a magyar tá­bornokok sorsát kivégeztesse Aradon a tizenhárom honvéd főtisztet, és emigráci­óba kényszerítse a magyar politikai vezető körök színe-javát. Az osztrák várbör­tönök megteltek magyar hadifoglyokkal, további ezreket pedig külföldön állomá­sozó osztrák ezredekbe soroztak be. A fegyvert letévő Görgey Artúr is csak a cár kifejezett követelésére kapott kegyelmet, hogy egy kis német városban, Klagen­furtban egye a számkivetettek keserű kenyerét. A nyílt katonai diktatúrát azután felváltotta a Bach-rendszer látszat-alkotmányos berendezkedése, amelyben Ma­gyarország korábbi alkotmányát égészében elvesztette. Ám a kapitalizmus gyors előretörése és fejlődése elől a birodalom sem térhetett ki. A szükségszerűen fel­lendülő gazdasági fejlődés óhatatlanul vonta maga után a politikai struktúra át­gondolásának igényét. A bontakozó olasz egységtörekvések, a Sedannál, majd a német egység megteremtésének érdekében vívott königgratzi vereségek hatására Bécsnek be kellett látnia, hogy nagyhatalmi pozícióját Magyarország nélkül nem tudja fenntartani. A Deák indította kiegyezési tárgyalásokat követően végül 1867. június 8-án Simor János prímás, esztergomi érsek Szent István koronájával törvényesítette Fe­renc József magyarországi uralmát. Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek az első világháborúig hátralévő évtizedeit az utókor csak „boldog béke- idők”-ként fog emlegetni. Lassan elfelejtődik vagy titokban megbocsátják az öre­gedő, tekintélyes oldalszakállt viselő császár 1849-ben elköve­tett tetteit és megjelenésekor csak a törvényes magyar ural­kodót megillető tisztelet hang­ján nyilvánítják ki örömüket a császár elhaladtakor bámészko­dó, tekintélytisztelő polgárok. Pedig a gazdasági fejlődés lát­szata mögött súlyos, megoldha­tatlannak tűnő válságok tarkít­ják ezt a látszólag nagyszerűen virágzó birodalmat. Egyre in­kább felmerül a kérdés: vajon fenntartható-e a nemzeti egy­ségtörekvések ellenére az Oszt­rák-Magyar Monarchia egysé­ge? Magyarország belső ellent­mondásai egyre szembetűnőbbé váltak az ezredfordulóra. A dzsentrik világa élesen szembe­helyezkedett a feltörekedni vá­gyó polgársággal, miközben az ipar alacsony kapacitása miatt a mezőgazdasági munkások létszáma az egész korszak során folyamatosan növeke­dett. Ehhez járult a nemzetiségi kérdés megoldatlan, számtalan ellentmondása. Az elmagyarítási szándék a század fordulójára megtorpant. A németség és a zsidóság viszonylagos asszimilációjával szemben a szlovákok, románok és horvátok egyre intenzívebben kezdték követelni azokat a jogokat, amelyek a magyarokat megille- ték a birodalomban a kiegyezést követően. A háború közeledtére valójában már mindenki elégedetlen volt, szembetűnően világossá vált, hogy az adott politikai rendszer fejlődésképtelen, ám hiányzott valamely világos alternatíva. Ezt csak te­tézte a mayerlingi tragédia. Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyil­kos lett, a trón várományosa így a császár által kevéssé kedvelt unokaöccs, Ferenc Ferdinánd lett. Szarajevóban tett látogatása során Gavrilo Princip szerb anarchista diák puskalövései azután az ő életét is kioltották. Kirobbant az első világháború, amelynek épp a közepén, 1916. november 21-én Ferenc József is eltávozott az élők sorából. Az Osztrák-Magyar Monarchia sorsa megpecsételődött. Természetesen nincs létjogosultsága történelemben a „mi lett volna ha...” feltevésnek; de joggal vélhetjük, hogy ha a császár megéri a háború végét, személyes tekintélye megaka­dályozta volna a birodalom felbomlását és Magyarország szétdarabolását. Erről azonban közel százesztendő messzeségéből már aligha érdemes elmélkednünk... • Históriáé

Next

/
Thumbnails
Contents