Hídlap, 2006. október (4. évfolyam, 195–215. szám)
2006-10-14 / 204. szám
HÍDLAP • 2006. október 14., szombat omagazin Az utcazenétől a nemzetközi fesztiválig A Club Era együttes idei koncertdömpingjének betetőzéseképpen méltó helyszínen, Passauban és Tittlingben, a Bajor Erdő Múzeumfalujában vendégszerepeit, amely egyben e tudósítás szerzőjének, a banda fúvós szólistájának „hattyúdala” is volt. S zerencsés flótás vagyok, hiszen az egész történet egy véletlen találkozáskor indult. Roland Pongratz, akiről utólag megtudtam, hogy jelentős rendezvényszervező Németországban, éppen akkor sétálgatott az esztergomi Bazilika környékén, amikor jómagam szokás szerint reneszánsz udvari muzsikusruhámban az oszlopcsarnok előtt utcazenéltem. Felfigyelt a népi hangszereimre és kérte, játsszak magyar népdalokat. Megadtam elérhetőségeimet, majd meghívott a fiával közösen szervezett több mint 8 000 látogatót számláló, népművészeti kiállítással és kirakodóvásárral egybekötött tittlingi népzenei fesztiválra. A helyszín az egyik legjelentősebb európai szabadtéri múzeum, a szentendrei Skanzen német megfelelője, amely a „kiemelt nemzeti értékek” listáján is szerepel. Ámbár a Club Érából már hetekkel azelőtt kiváltam, ez a projekt kitűnő alkalomnak tűnt arra, hogy pályám legemlékezetesebb búcsúkoncertje után „nyugdíjazzam magam” véglegesen. A csapat gondolkodás nélkül elvállalta a fellépést, majd hathetes műhelymunka következett, hiszen a világzenei repertoárt meghívóink igényei szerint autentikus magyar népzenei műsorra kellett cserélnünk. Indulásunk előtti este sikerült szereznem nyolc férfi népviseletet, amelyeket „Esztergom”-feliratú pólókkal felváltva használtunk. Hálás szívvel tettük ezt, hiszen városunk önkormányzata a magyar stand felállításához szükséges eszközök mellett anyagi segítséget is nyújtott számunkra. A szervezés során az első pillanattól kezdve mindvégig ámulatba ejtett a német precizitás, korrektség és nagyvonalúság. A nyolctagú zenekaron túl sofőrünk és feleségem szállását és ellátását is magukra vállalták az esemény rendezői. Ez az út számomra nem csupán városom és hazám, népzenénk és népviseletünk képviselete volt, hanem a nászutam is, amelyet másfél hónappal ezelőtt az anyagiak hiánya miatt nem ejthettünk meg. Utazásunk előtt két nappal Passau önkormányzatától az interneten továbbított levelem elküldése után egy órával már kezemben tartottam az utcazenei engedély Esztergomba faxolt változatát, amelyen térképes és szöveges eligazítás is segített a tájékozódásban. Lenyűgöző és hihetetlen volt az ügymenet tempója és módja, bárcsak Magyarországon is ilyen gördülékenyen és barátságos módon menne a hivatali munka. Egy hétvége során háromszor is felléptünk. Először szombat délután Passau óvárosában, ahol régi jó zenekari hagyományainkhoz híven utcazenéltünk, aztán este tittlingi szállásadónknál, a Habereder Fogadóban a helyi sramlizenekar után adtunk egy kis kamarakoncertet. Végül 2006. október 8-án, vasárnap zenetörténeti mérföldkőhöz érkezett a Club Era, hiszen először esett meg az együttes négyéves története során, hogy rangos nemzetközi rendezvényen képviselhette páratlanul sokszínű és gyönyörű népi kultúránkat, ráadásul még csinos kis honoráriumra is szert tett. „Az én hazám - a mi Európánk” című nemzetközi népzenei nap színhelye a mi szeretett fesztiválunkra, a Művészetek Völgyére emlékeztetett, hiszen csodaszép természeti környezetben, mesebeli tavak, tekergő patakocskák, hegyek között, 16. századi, hagyományos parasztházak előtt játszott akusztikusán hat ország 12 zenekara, kézművesek és vásározók társaságában. A magyar standot feleségem, Marcsi és kedves sofőrünk, a „Főkormányzó Úr”, Éber Ákos vezette, több száz esztergomi és regionális szórólapot osztva ki a lelkes német közönség között. A falu egykori üveggyárának nagytermében mikrofonos koncertkörülmények között zajlott le a fesztivál háromrészes esztrád- műsora. Egyszerre négy együttes állt a hatalmas színpadra és egymás után előadtak egy-egy népdalt vagy rövid összeállítást. Hét bajor zene-, ének- és tánckar mellett fellépett egy osztrák, olasz, cseh és ír együttes is. A műsorvezetők a passaui unserRadio képviseletében a művelődésszervező Roland Pongratz (az iljabbik), és az országos Bayerischer Rundfunk zenei szerkesztője, Natascha Zödi voltak, utóbbinak annyira tetszett a muzsikánk, hogy azonnal vett egy CD-t. Az egyes darabok előtt néhány kérdést intézett az aktuális moderátor a zenekarvezetőkhöz. Tőlem Pongratz úr a káváiról, a sültüről (két moldvai-csángó népi hangszer), és a citeráról kérdezett, amelyeket illusztrációképpen meg is szólaltattunk. Csodálkozott, hogy milyen jól megfér a tradicionális magyar népzene az afrikai jambével és arab darbukával (ütős hangszerek), az indonéz didgeridooval (speciális mélyhangú, fúvós instrumentum) és az ír fémfurulyával. Kevés kisvárosi banda mondhatja el, hogy minden évben kijut számára a nemzetközi szereplés. Két éve felvidéki városokban turnézott a csapat, tavaly a franciaországi La Roche sur-Yon-ban, idén pedig Németföldön mutatta meg, hogy egy amatőr, félig-meddig autodidakta gárdát is homlokon csókolhat a Muzsika Múzsája. Ahogyan a koncertek végén, végezetül bemutatnám zenésztársaimat: Bakai Márton hegedűn, Czakó Gábor és Hetényi Tamás ütőhangszereken, Latorczai Balázs didgeridoon, Páldi Zoltán citerán és gitáron, Pokornyik Roland basszusgitáron és Thier Gergely gitáron működött közre. Egy régi mondás szerint a csúcson kell abbahagyni, a mondások igazságtartalmát pedig időtállóságuk támasztja alá. Számomra ez az „überjam” volt a Club Érában, ebben az esztergomi street folk jazz zenekarban pályafutásom netovábbja, így az elmúlt évek, 60 koncert, három lemez és számtalan közös élmény emlékével, köszönettel visszavonulok. Hírességek gyermekei Júlia R óma egén izzik a napkorong. A rabszolgák barnára sült testén az izzadság vízcseppjei peregnek a munka hevében. A jólét kiváltságosai féltik elpuhult testüket, s enyhülést keresnek a villák és paloták hűs termeiben. Júlia, a világbirodalom urának második házasságából született szép, szellemes, olvasott, heves vérű lánya is a császári palota márvánnyal, képekkel ékes, szellős termének aranyozott heverőjén pihen selyemköntösében. Lágyan szól a lant. Az ablakon át feltárul a kék ég alatt szunnyadó Róma szépsége. Júlia elragadtatással nézi a Tiberis vizében tükröző, felséges világvárost. Az átdorbézolt éjszaka után figyelmes kopogás ébreszti fel a pirosán vérágas szemű császárlányt. Apja, Augustus száműzni akarja a női szívek bálványát, a „zsenge szerelmek játékos költőjét”, Ovidiust. Júlia szíve összeszorul. Átérzi a szerelmes költő minden szenvedését. A szerelmes költőnek el kell hagynia Róma párnáit, függőkertjeit, csobogó kútjait, pompás fürdőit, el kell hagynia Rómát. Hálát ad az isteneknek, hogy őt nem érheti ilyen szörnyűség... Császári apja éppen tizenharmadszor lett konzul, a szenátus atyjaként köszönti. Ámde Júlia most épp, erre az önfegyelemre, erkölcsi tisztaságra szoktatott leány hoz rá gyalázatot. Nem tudhatta, hogy apja esti magányában nemcsak kora szabados felfogásában keres magyarázatot Júlia viselkedésére, hanem saját múltját is mérlegre veti. O is tévedett és áthágott bizonyos korlátokat első felesége, Claudia kiválasztásakor. No de vajon ki lesz a trónon utóda, ha csak ez az egy leány marad gyermeke? Nem teheti, hogy épp szeretett leánya csúfolja meg és tapossa sárba azokat az eszményeket, amelyeket máig is megkövetel, Rómának katona kell! ítélete tehát nem más, mint száműzetés. Házasságtörés vádjával el kell távolítani a birodalomból! Ötéves fogságra ítélte. A súlyban megfogyatkozott, szenvedésben megviselt Júliának Augustus csak egy kis dél-itáliai városkát engedélyezett lakhelyül. Ám csak a teste volt itt, szelleme Rómában élt. Augustus halálakor csillant meg a szabadulás reménye. Ám az elszállt reményre újabb és nagyobb szenvedés következett. Augustus mostohafia, Júlia egykori férje, az akkor ötvenöt éves Tiberius lépett a trónra. A császár lánya időközben megértette apját, aki mesz- szebbre nézett családjánál. Értelme megvilágosodott és rámutatott élete bűneire. Apja üdvös törvényekkel sokak követelésére vissza akarta állítani a szétzüllött római család-eszmét, a tiszta, római ideált. Augustus őt a Római Birodalom eszményének, példaképének szánta. Ha másként él, arca világít, tisztasága tündököl. A birodalom lányainak és asszonyainak lenne kit követniük. Az aranykor boldogságát élvezhette volna, s gyermekeire is ígéretes jövő vár. A művelt, tehetséges, arcán szemölcsös mogorva férfi, Tibérius soha nem bocsátott meg Júliának. Színlelt családi béke után kölcsönös gyűlölködésben, bosszúvágyban éltek. Alig lépett trónra, Júlia fiára, Agrippára lesújtott a harag. Meggyilkolták. Tiberius erről, az „államérdek”-ből elkövetett bűntényről nem ejtett szót a senatusban. Júlia borzalommal értesült a szörnyű gaztettről. Sejtette már, hogy mostohaanyja, Lívia valamint Tiberius keze őt is eléri. Tudta, hogy Tibérius gyűlöli. De azt is tudta, hogy férje a rettegett éhhalálra szánta. Nem érkezett házába élelem. Éhségvízióiban mártással körített halak, sült fülemülék, ízes pecsenyék forogtak. Barátait sem engedték be hozzá. Gyűlölete egyre nőtt férje és halott apja ellen. Eljött az utolsó nap, eljöttek az utolsó órák... Júlia megkönnyebbült. Kihunyt vérének vad tüze. Nem fájt már semmije. • Varga Péter Kertész Viktor
