Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)

2006-09-09 / 179. szám

VIII

HÍDLAP • 2006. szeptember 9., szombat

Kolumbán György írása

Rákóczi Ferenc látogatása a Bakócz-kápolnába

Orgonaszó mellett hallgasd végig a Te Deum ősi himnuszát$ Ha teheted olyankor, amikor egyszólamú, érthető kórus zengi a szöveget. Állj jó közel a dübörgő orgonához, figyeld az ének minden sorát! Mire végére érnek érezni fogod: léleknemesítő dolog, ha van kinek hálát adnod. Te Deum, Téged, Isten Urunk dicsérünk, énekli esztendőben egyszer, kétszer a templomi gyülekezet vagy a tanévkezdő diáksereg. Oka kell legyen a szentének elhangzásának. Ilyen nap lett 1706. szeptember 16. is Esztergomban.

Magasan állt a kurucok csillaga 1706-ban, Esztergomban pedig végre s/orult a labanc. A Garam-torkolatnál fejedelmi sátor állott. Második Rákóczi Ferenc nagyságos vezérlő fejedelem kuruc csapatai Esztergom megvételére szálltak hadba. A haditábor a párkányi erőd viharverte falai között épült ki. Alig 25 éve verte ki onnan Sobiesky a törököket, és most ismét hadinép lakja. Rákóczi francia tűzérparancsnoka bölcs haditervvel állt elő. Akként ostromolják meg a várat, ahogyan ezidáig még senki, vagyis a Duna felől. A kicsit gyakorlatlan kurucz tüzérség gyorsan ,;belőtte” a Duna túloldalán 800 méteíre fekvő várat és hetekig tartó ágyúzással rontotta a dunai falakat. A Várhegyben ma is látható természetes barlangok egyikében a golyózápor közepette szekérnyi puskaport tuszkoltak be, hogy azt felrobbantva széles omladékot nyissanak a falban. Amíg a rés négy embernél nem szélesebb, addig tilos a rohamot megindítani. Másnapra megesett a csúfság, mely akár a világtörténelem bakijai között is helyt kérhetne. A labanc reggelre ellopta a puskaport. Újra hozták tehát a bőrzsákokba csomagolt szekérderéknyi puskaport, és súlyos véráldozatok mellett ismét megtöltötték az aknát. A hetvenkét éves Kuklander várparancsnok belátta, hogy a helyzete tarthatatlan, és szabad elvonulásra megadta magát. Ekkor jött el a máig és mindörökké páratlan nap, a fejedelem bevonult a várba. Szűz Máriás lobogója belátogatott a Bakócz kápolnába és ott mélyen meghajolt a Várbeli Szűzanya kegykép előtt. A csatában hősiesen küzdő, de elesett ezer kuruc katona lelki üdvösségéért és a hálaadásért zengett az ének Te Deum, Téged Urunk dicsérünk... Bizonyára elhangzott az évszázados himnusz is, Boldogasszony, Anyánk, régi nagy patronánk, nagy ínségben lévén így szólít meg Hazánk. 1706. szeptember 16. volt, pont 300 éve. Hogyhogy nem tartjuk számon Rákóczi egyetlen látogatását, haditettét, a vár megszabadítását? Hol vannak a katonák? Ki tudja a választ? Csak a szél?

Az Esztergom Barátainak Egyesülete elhatározta páros emléktáblát faragtat. Magyar, francia, tót nyelven mindkettő, egyiket a várfalon, másikát a párkányi ütegállások közelében avatjuk fel, koszorúzzuk ezután. A határokat nem respektáló Rákóczi szövetség párkányi és esztergomi tagozata lesz a két emlékhely gondozója. Ez történik szeptemberben Esztergomban-Párkányban magyar- és szlovákverés helyett, Pro Patria et Libertate.

Közeledik Simon és Judás Tádé apostol

Oravecz János testvér- városi polgármester úr szives közléséből tudjuk, hogy ezidén október 13-át kerítő napokon lesz a Simon Juda. Sokévi tapasztalat szerint már csütörtök délután is lehet vásározni, murciz- ni, nem csak a hivatalos péntek-szombat- vasárnapi napokon. Meggyes Tamás polgár- mester egy képviselő útján személyesen kereste meg a testvérvárost és diplomáciát megszégyenítő figyelmességgel megüzente: A vásári napokon (és egyéb párkányi városi, állami ünnepeken) hajnalig le nem kapcsoltatja a vár és Bazilika díszkivilágítását. A kivilágított Várhegy látványa világszerte egyedülálló panorámát ad testvérvárosunknak. Egyébként pedig manapság van néhány kormány- politikus odaát, kiknek igen nagy szüksége van egy meghosszabbított adag világosságra, megvilágosodásra. Fiat lux. Most nem Párkányra gondolok.

hídlopmagazin

Kocsis L. Mihály

Darálás: szenvedély és hagyomány Kátyúföldön

Nem lehet tudni, hogy egy népszokás kialakulásának milyen mélyen keresendők a gyökerei. Valószínűleg nagyon mélyen, hiszen gyökerekről van szó, s azokról köztudott, hogy mélyre - s egyre mélyebbre - nyúlnak.

Értek már meglepő élmények ezzel kapcsolatban engem, Market Place-t a polinéz szigetvilágban éppúgy, mint az arapaho indiánok között, ezeknek részletezését azonban most mellőzöm.

Szívesebben tárnám fel a kátyok ősi darálási ösztöneit (esetlegesen) magyarázó mondavilágot, de - sajnos - kutatásaimnak még meglehetősen az elején állok,'nem akarnék felületes eredmények alapján messzemenő következtetéseket levonni. (S ezzel akaratlanul is megtéveszteni a nyájas otthoni olvasót, aki - merem remélni - egymás után sorjázó beszámolóim nyomán egyre nagyobb figyelmet tanúsít e távoli, szerényen kedves - illetve kedvesen szerény - ősi nép, valamint annak múltja - történelme - iránt.)

Még maguk a helyi etnológusok is sokat vitatkoznak azon, hogy vajon a kezdetleges magőrlés (vö. gabonafélék) monoton, körkörös (ezt késő századok múltán egy nagy káty hadvezér írta zászlajára - szerencsére sem nem a saját, sem nem a mások vérével - ebben a formában: „Körkörös Védelem”, amikor kiállt a Forum Romanumra, vagy a Forum Democraticusra; keresem a nevét, de hirtelen nem jön a számra: Fürj vagy Kolibri, az biztos, hogy nem Sas, nem is Sólyom, mindegy, madár madár), szóval - visszatérve - a magőrlés körkörös mozdulataiból nőtte ki magát, amelyet egyszerű munkadalokkal kísért, mintegy könnyítve fizikai terhein. E dalok közül néhányat magam is feljegyeztem. Ezek közül elsősorban az „Ej uhnyem”, a „Vörös Csepel, vezesd a harcot” (valami Váci utca felelt neki; nóta bene én is jártam ott, s azóta kétlem, hogy felelt volna, hiszen nem is érti, tekintettel az örvendetesen megnőtt idegenforgalomra, ugyanis - mint tapasztaltam - még a láthatóan a káty talajból kinőtt bennszülöttek is szívesebben használják a „Change money” köszöntést, mint a „Szabadság” - vagy a „Kitartás, éljen Rákosi” - féle üdvözlési idiómákat [idióma, nem idióta!], ezt magától egy Ali Akbár nevű rokonszenves fiatalembertől tudom, akit végül sikerült rávennem, hogy mégis adja vissza az útlevelemet, a pénzt megtarthatja), vagy a „Munkásőrnek egy baja, agybaja” című - szerény jóslatom szerint - számíthat sikerre a londoni West Enden.

Mindezzel talán sikerül érzékeltetnem, hogy nincs egyszerű helyzetben az idegen, aki Kátyúföldön szeretné ismerni a múltat. (Erre - mármint a múlt megismerésére - állítólag a kátyok több sikertelen kísérletet tettek. Noha az alsó-paleolitikumi időkig néhány alapvető kérdésben már eljutottak az egységes álláspontig, az utána következő évmilliókról azonban még heves viták folynak tudósaik között.)

Nem akarnám tehát abban a tévhitben ringatni a tudósításaimban elmélyülő hazai olvasót, hogy jelen dolgozatommal egyértelműen sikerül majd megvilágítanom a darálás népszokásának minden vetületét, a fentiek miatt erre nem is vállalkozom. Amiért mégis beszélek róla: mert a felületes leírás is érdekes vonásokkal egészítheti ki a kátyok elmélyült lelki életét.

Korábbi írásaimban is említettem már, hogy Kátyúföldön a természet megújulása mintegy vízválasztóként működik a helyi politikai és társadalmi életben, lásd a tavaszi sonkalá- zadásokat, a száz lépésben ballagó kormányzatot, illetve - amiről most szeretnék kissé részletesebben beszélni - a szenvedéllyé nemesülő darálást. Tapasztaltabb külföldi látogatók már jól ismerik ezeknek a napoknak a hangulatát, amikor váratlanul - de persze csak azok számára váratlanul, akik nincsenek erre felkészülve! - kitör a darálási láz. Érdekes megfigyelni, hogy ez a jelenség először mindig a nemzetileg legbiztonságosabb hivatalokban (egyszerűbben úgy is lehetne mondani, hogy Nemzetbiztonsági Hivatal) üti fel a fejét.

Úgy mesélik, hogy az idők kezdete előtt a Vének Tanácsának legöregebbje volt a jeladó. Leginkább a szeme állásáról és űzött-fűzött bocskoráról lehetett tudni, hogy megint itt az idő (most vagy soha). Lehet végre darálni! Sőt. Nem lehet, de egyenesen kell. „Darálj, darálj, öreg cigány, ki tudja, meddig darálhatsz...” - lassan zúgott fel a dal a Legöregebb Öreg ajkain (mintha csak három folyó volna), és Kátyúföld népe egy emberként ugrott talpra, hogy darálni kezdjen.

Később ez részben módosult ugyan, hiszen akadtak nehézségek a darálók beszerzése körül, a hazai darálók viszont mindent megcsináltak - népi táncot jártak, locsoltak, sőt (ha hinni lehet az elmondásoknak) vetésforgóban boronáltak - csak darálni nem daráltak. (Nevüket meghazudtolva.) Ekkor kezdett kialakulni az a szokás, hogy maga a nép már egyre kevésbé darált, rábízva magát vezető erejére. Mára úgy fest a helyzet, hogy (Vének Tanácsa nem létezvén, miután a kisz-korúak vették át a gyakorlati irányítást, s a minimálnyugdíjast ötven felett kizárták a közéletből - azt, hogy nem bezárták, ma méltán tartják a szociális csomag egyik nagy eredményének) a biztonságos nemzethivatal államtitkára a jeladó. (Műholdon fogják. Persze, nem utolérni.)

Ami különösen szép benne, hogy ez ma sincs megterhelve a modern technika bonyolult megoldásaival. Nem. Jön egy reggel az államtitkár (előre senki sem tudja, hogy végül melyik reggel lesz AZ a reggel!), jön, ugyanúgy, mint más napokon. Csak éppen... van valami a feje tartásában, ami püansznyi eltérést jelent a megszokottól. A gyakorlatlanabbak észre sem veszik ezt. Ezért is vezették be később - miután az illető komoly felkészítésen, valamint harmadfokú égési sérüléseken és biztonsági ellenőrzésen is kötelezően átesett - az államtitkári-fejtartást-mérlegelő főigazgató-főtanácsos tisztségét. Őt, éppen a szükséges tárgyilagosság és megvesztegethetetlenség érdekében, több ciklusra választja meg az országgyűlés. (Gyűlés vagy kelés?, ezt sosem tudom megjegyezni.) Nos, ő sohasem tévedhet, és nem is téved.

Minden tavaszutón elérkezik a nagy nap. Jön az államtitkár, most is szokott helyén tartja a fejét (nyak), okos fejével biccent, és mégis remél - s mint említettem: ugyanúgy, de mégis (valahogy) másként. És akkor föl- száll a rózsaszín füst a miniszterelnök által korábban sikerrel privatizált kandallóból, a Hivatal (nemzeti és biztonságos! ezt, szeretném, ha nem felejtenék el) munkatársai máris rohannak a darálóhoz, és vad szenvedéllyel darálni kezdenek.

Régebben - ahogy mesélik - mindegy volt, hogy mit darálnak, csak daráljanak. így aztán volt, hogy ledarálták a teljes káty alkotmányt, vagy az éves költségvetést, de egyszer a ValóVilág negyven évre titkosított jegyzőkönyvét is, Lillu és Barbapapa szerelmi légyottjaival együtt. Akkor született egy kétharmados kötvény arról, hogy csakis folyamatban lévő, nagy horderejű bírósági ügyek vizsgálati anyagait szabad darálni, de azt szinte számolatlanul. Legutóbb, mint megtudtam, egy Kalmár nevű kulcsár (vagy Kulcsár nevű kalmár?) telefonlehallgatásait ítélték annyira pótolhatatlannak, hogy érdemes legyen ledarálni. (Persze, jobb volna, ha az ítélet szó helyett mást találnánk - ezt a kifejezést kormányzati [valamint bírósági] körökben nem kedvelik.) Hogy ezzel adózzanak a kátyok istenének, akiről - mellesleg - tudni érdemes, hogy három. (Három - ez káty nyelven a károm [kárunk, káromkodunk] felső foka.)

Hihetetlen, hogy a megkezdett - majd folytatott, végül befejezett, (múlt!) - darálást milyen országosan kitörő öröm kíséri! A káty emberek ilyenkor kitódulnak az utcára, egyszerre könnyes és egyszerre nevető arccal dalolnak (sőt táncolni sem restellnek^ A „Hej, darálónk, darálónk, de beteg a világunk” kezdetű rigmus ismételgetésével sietnek a Duna jegére, hogy királlyá koronázzák Ferenc királyukat. A nagy népi hurálban ugyanis mindig el szoktak feledkezni arról, hogy már van királyuk. Bruxelles - aki pedig csak herceg (habár nagy) - ezt mindig nagyvonalúan elnézi nekik. (Igaz, cserébe bevezet néhány új EU-normát, de a boldog káty ilyenkor csak rándít egyet a vállán... Több is veszett Krahácsnál!)

Persze, a nagy darálásba bele lehet fáradni. Három nap és három éjjel után különben sem marad már szinte semmi a lehallgatási jegyzőkönyvekből, újakat meg nem lehet készíteni, mert a Matáv számlahátralék miatt kikapcsolta a telefont, a galambpostához pedig nyíl kellene, de az elfogyott még Hinausburgnál.

Ebben a fáradt, de egyben kielégült állapotban lép aztán közbe a kormány. Átveszi a daráló rúdját a biztonságos hivataltól (nemzet!), és maga kezd darálni.

Előbb lassan, majd egyre gyorsabban. De ilyenkor már - mint említettük - egy darab kis jegyzőkönyv sincs, amit darálhatna, saját népéhez fordul tehát. S nem hiába. Nem csak parancsra, hanem önként (szinte kéjjel, sőt nappal) a nép besétál a nagy darálóba. Arca, amíg látható, derűs és bizakodó, majd fokozatosan péppé változik.

Ennek, mint kísérőim elmagyarázták, elsősorban az a haszna, hogy nem törik bele a kormány foga. Még akkor sem, ha mozog.