Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-30 / 194. szám
VIII HÍDLAP • 2006. szeptember 30., szombat ipmagazin Kocsis L. Mihály Kátyúföldön máshogy pattog a labda N em! Nem tudom megállni, hogy ne arról beszéljek, ami ezekben a napokban a legjobban foglalkoztatja a káty közvéleményt, benne kicsiket és nagyokat, sőt a legnagyobbakat is (férfi, nő, illetve a semleges neműek - akik nem akarják elkötelezni magukat, egyelőre). Hát persze, a választásról van szó. Már hetekkel ezelőtt lehetett érezni, hogy van valami a levegőben, különösen Bubópestis (a tejjel és mézgával folyó szép főváros) telt meg valami furcsa, sajátos, ámde intenzív hangulattal, ami olyan erősen terjengett a légáramlatokkal, hogy a legedzettebb bennlakók is szédelegve jártak tőle az utcákon. Megszoktuk, hogy különben a levegőben elsősorban a parlagfű pollenjei terjengenek, szinte hiánytalanul betöltve a káty életteret, nem véletlenül, hogy ellene - mármint a parlagfű ellen - ádáz küzdelmet folytat a kormány, amelynek legfrissebb fejleményeként a parlagfú'termesztők jelentős uniós támogatásokra számíthatnak, hiszen tudományosan bebizonyosodott, hogy a parlagfű belélegzése jelentősen emeli a népesség egészségügyi álló- képességét, valamint kedélyállapotát. (A tüsz- szögések nyugtázására elhangzó „Kedves egészségére!” lassanként szinte maradéktalanul kiszorította a „Szabadság, elvtársak!” köszöntést, noha a hozzá tartozó ökölrázás megmaradt, főként a bérből és fizetésből élők körében. Miközben a vérből és kizsigerelésből élők lefordított hüvelykujjal - olykor hüvelykszorítóval - jelzik gazdasági nyitottságukat, valamint szilárdan liberális elkötelezettségüket.) Azt hinnők (vigyázat, nem azonos a hímnőkkel!), azt hinnők tehát, hogy az örökösen könnyes szemekből lehetett csak kiolvasni a nép változások iránti várakozását, pedig nem. A félig elmormolt szavak és a félig kibontott utcakövek is arra utaltak, hogy valami készül Hunniában, illetve Kátyúföldön, kérdeztem is legközelebbi bizalmasaimtól - akikből itt tartózkodásom hónapjai (lassan évei) alatt kisebb csapatra valót gyűjtöttem magam köré -, hogy mire kell vélni ezt légkört, ami bizonyos szélcsendes időszakokban úgy megülte a várost, mint a híres helyi sajtkülönlegesség, a pálpusztai illata konvergencia-reformok idején. Az öregebb kátyok szerint ez mindig jelentősebb társadalmi változások előjele (szele) - vagy mert bajnok lesz, vagy mert kizárják az első osztályból a leghíresebb káty futballcsapatot, az Eftébécét. S igaz. Most is az Eftébécé állt az események középpontjában, nem kisebb horderejű kérdéssel, mint hogy ki lesz a klub jövendőbeli elnöke. Ez, vagyis az elnökválasztás töltötte be hosszú heteken (hónapokon?) keresztül a káty közéletet, amin nem szabad csodálkoznunk, legalábbis akkor nem, ha tisztában vagyunk a lábbal való játék szerepének a káty nép életében. Kátyúföld - mint már korábban többször is említettem - nagyságára nézve igen kicsi ország, a világtérképen csak a Hubble teleszkóppal lehet felfedezni, most már bevallhatom, hogy én is először a szomszédos Rummániába mentem, mert Bubópestis neve olyan könnyen összetéveszthető Bucurestissel, és az Oriental Express olyan gyorsan áthaladt egész Kátyúföldön, hogy időm sem volt átszállni a Transzszilván Bocskporra (ahogy népi nevén hívják errefelé a helyi közeledést, illetve közlekedést). Minderről ezért hallgattam eddig, mert nem vetne rám jó fényt az efféle földrajzi eltévelyedés, valószínűleg összesúgnának a James Bond Street klubjaiban ülő idősebb urak, de még az ifjabb kiszkorúak is: „Nos, most akkor elhiggyük Market Place korábbi, izgalmas földrajzi fölfedezéseit? Ha még egy országot sem képes megtalálni a trianoni éjszakában!” Az efféle megjegyzéseket mindenféleképpen szerettem volna elkerülni, és gondolom, ez érthető is. Végül most is csak azért rántom le magamról a leplet, hogy ennek révén érzékeltessem: milyen kis ország valójában Kátyúföld. De éppen ennek a kicsiségnek mondott ellene az a döbbenetes tény, hogy a múlt időkben (nagyon elmúlt időkről van szó!) ennek a kis népnek fiai, valamint lányai (sőt) milyen világraszóló eredményeket értek a testedzés terén. És ahhoz, hogy megértsük a mát, elkerülhetetlenül foglalkoznunk kell ezzel a (dicső) múlttal. Ha a sporttörténet fóliánsait lapozgatjuk, láthatjuk, hogy már az őskátyok is kitűntek, elsősorban a virtus terén (később a vírusok terén is jelentős eredményeket értek el, de ez már az infektológia területére tartozik, ami közvetlenül az inferno - Luci Feri különbirodalma - mellett terül el; L. F.-ről különben majd még érdemes lesz beszélnünk, ha eljön az ideje; vagy ha megy), már a vereckei hágásban megmutatkozott e nép legjobbjainak kivételes találékonysága és állóképessége (kézügyessége, illetve lábmunkája), de már történelmének korai századaiban elismerően hajtották meg fejüket a külföldi portyákon meglátogatott idegen egyesületek, zad Mérkőzésére, ahol a brit szigetország (valamint brit oroszlán) hazai pályán elszenvedte első vereségét a football (láblabda) nevű játékban, mégpedig egy olyan (távoli, kis) ország fiaitól, akikről sokan úgy gondolták a Soho bárjaiban iddogáló honfitársaink, hogy a labdát nem is rúgják, csak rágják, s ebben, mármint a labdarágásban sem jutottak még túl a kezdőkörön. Persze, mert mit sem sejtettünk arról, hogy Kátyúföldön időközben valóságos nemzeti sport lett a futball, integrálva a honvédelmi felkészülésbe és a Munkára, Harcra Kész mozgalomba, rövid ideig maga a miniszter volt a sportág első embere (elég volt egyszer Farkast kiáltani, s máris futott mindenki, mint a nyúl). Akárhogy is, nekünk, briteknek alaposan elhúzták ezek a (távoli, kis) káty játékosok a nótánkat, először 6:3, majd 7:1 ‘ arányban - az utóbbiról pedig azt hittük, mar ha maradt nekik. St. Gallenben tudomásom szerint máig emlegetik az agyarok nyilait (vagy a nyilasok agyarát), de a német-római vidékeken is emlékezetes kupatalálkozók íródtak be az anna- lesekbe. Mást ne is említsek, mint (például) Lehel vezér nevezetes kúrtját. Innen eredeztethető az a (káty) népi mondás, hogy „Ha rövid a kürtöd, toldd meg egy hosszúlépéssel!” Más források szerint a hagyományos „elkürted” (tájszói változatban „elkúrtjad”, illetve „elkúrtad”) kifejezés is ehhez az ismert és jelentős nemzetközi összecsapáshoz köthető, aminek külön érdekessége, hogy eredetileg selejtező lett volna, s csak menet közben vált döntővé. A jelenkorban elsősorban politikai színezetet kapott, s lényegében annak kifejezésére használják - a választékos közbeszédben -, ha valamit sikerült hibátlanul megoldani a nép életszínvonalának folyamatos emelésében (ami Kátyúföldön szinte nemzeti sportnak számít). „Hát, ezt elkúrtuk!” - ebben a formában azonban csak kivételes alkalmakkor használják, főként nagyobb nemzeti ünnepek alkalmával. Ilyenkor az ünneplő polgárok napokig ellepik a köztereket, „Ipiapacs, te vagy a fogó”, illetve „Utolsó párt, előre fuss” vetélkedőket játszanak, olykor örömtüzeket is gyújtva; az ünnepségsorozatnak rendszerint csak a helyhatósági választás, illetve a mobilvécék számbeli korlátozottsága szokott véget vetni, a káty-hun vérrokonság jegyében („hun hugyozzunk?” - összevonással ebből alakult ki a „hungyoz” ikes ike). De mielőtt elvesznék a részletekben, szeretném emlékeztetni otthoni olvasóimat az Évszáh o g y az lesz a visszavágó, de e helyett megint csak odavágó lett belőle... A kettős sikert az akkori káty kormány szerette is volna törvénybe foglalni, de végül csak párthatározat lett belőle (közvetlenül az „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” után). „Minden káty futballcsapat mindig, mindenkinél legyen jobb!” A határozat megszületésekor ennek teljesíthetősége semmivel sem látszott nehezebbnek, mint a gumipitypang-termelés felfuttatása a népi kohókban, viszont a dúsan termő gyapottáblákból egyre több futballpályát szakítottak ki. És évekig valóban úgy festett, hogy nem kanosaiul, sem nem festett egekbe nézve él nemzet e vártán. Pontosabban az elvártán, vagyis az elvárások szerint. Hétvégeken a munkaverseny lázában égő dolgozó tömegek lepték el a stadionok lelátóit, hogy lelássanak onnan az egyre sikeresebb káty labdarúgókra és csapatokra. Úgy tűnt (valóban), hogy ennek a diadalmenetnek sohasem lesz vége. Ámde! Valami történt. Valami történhetett (mondom feltételes módban), mert egyszer csak azt kezdte észrevenni a nemzetközi futball közvélemény, hogy mintha romlásnak indult (volna) hajdan erős káty (habár azt, hogy máris rút, szibarita váz netán, még nem észlelte). Érdekes módon Kátyúföldön lassabban esett le a tantusz. És a labda is, mintha ezen a vidéken - a tejjel-gázzal folyó Kárpótlás-medencében - más törvények szerint működnék a-nehézkedés. De hogy valóban is, az csak sokkal később derült ki, amikor a szurkolók egyre népesebb hada kezdte óhajtó módban megfogalmazni a nehézséggel kapcsolatos elvárásait. (Ó, hogy jöjjön rád...!) Mert a káty labdarúgásban egyre nagyobb nehézségek támadtak. A csatárok viszont egyre kevésbé. Vagy ha mégis, gyakran eltévesztették a kaput, és saját kapura játszottak, nem az ellenfélére. Viszont fillére elszámolták minden kiadásukat, sőt a beadásokat is (rövid passz, szöktetés, köténycsel, szöglet). A káty játékosok először csak kis jegyzetfüzettel jelentek meg a pályán, később - köszönhetően a nemzetközi mérkőzéseknek - a technika is betört a pályára, feltűntek a számológépek, először a modem - szovjet - to- logatós (különböző színű golyókkal), később már á Coca-Cola vírussal fertőzött digitális változatok is. A játékosállomány egyre elmélyültebb matematikai felkészültségét komoly tudományos értekezések vizsgálták, amelyek közül elsősorban Moldova György és Végh Antal munkái érdemeltek figyelmet (de a körözési plakátokon is jól mutattak lendületes arcélükkel - élve vagy halva!). A Váci utcai Bányász SC-ről írt ballada, illetve a Miért beteg a nagymamám térde kalácsa (avagy ha nagyon pattog, szúrd ki) kandidátusi értekezés ma is kötelező olvasmány a káty edzőképző tanfolyamokon. Sok külföldi megfigyelő jellemezte úgy a káty populációt, mint a dinoszaumsz - egykor fő - emlős késői utódát, legalábbis bizonyos ideg-élettani ismérvek alapján. Közismert, hogy ezen nagy testű állatokat ha valamiféle inzultus érte az első jégkorszak elején a farkuknál, legfeljebb a második jégkorszak végén rándultak össze, mert csak addigra jutott el a fájdalom információja a fejükbe. Ezt ugyan nem szó szerint kell érteni a kátyok esetében, hiszen szűk negyven évnek sem kellett eltelnie, mire gyanakodni kezdtek, hogy régi dicsőségük, bizony, eltűnt az éji homályba, de legalábbis késik erősen (hol?). A káty szaksajtó ezekben az években már részletes elemzését adta a bajoknak, kijelentvén, hogy: századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző fénnyel jársz egyedül. Rajtad süni fellegek, és a bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, a riadó vak mélységet fölverje szavával, s késő százak után, méltán láttassa vezérlő Puskás Öcsi, Bozsik Cucu és az egész Aranycsapat hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom öldösi szíveiket, s velők alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Mert ekkor még sokan gondolták úgy, hogy a gyermekfutball (a Sándor Csikar Iskola) megoldhatja a káty labdarúgás alapvető gondjait - kirántja a kátyúban ragadt szekeret -, de amikor a bengáli idősek klubjának tartalékcsapata is kétszámjegyű győzelmet aratott a káty nemzeti tizenegy ellen hazai (mármint a kátyoknak hazai, a bengáloknak idegen) pályán, akkor már az alcsúti emberek is kezdtek borúsabb hangokat pengetni (sőt kisvártatva a felcsútiak is). Különösen azért volt fájó ez a vereség, mert utólag az is kiderült, hogy a bengálok eredetileg krikett-meccsre készültek, s csak menet közben képezték át magukat a labda rúgására (igaz, azt később külön el kellett magyarázni nekik, hogy a káty játékosok viszont miért őket rúgták a labda helyett). Ilyen előzmények után érthető, hogy miért került a káty társadalom érdeklődésének homlokterébe az Eftébécé klubelnök választása. Különösen arra való tekintettel, hogy napvilágra került az egyik zárt körű elnökségi ülésen elhangzott beszéd, amely szerint nemcsak hogy elkúrták (vö. Lehel kúrtja) a klub ügyeit, de hazudtak is a szurkolóknak, amikor azt állították, hogy megnyerték a bajnokságot, miközben pedig az alsóbb osztályba (L-Balta II) sorolták csapatukat. Hogy a foci még mindig milyen indulatokat vált ki a káty társadalomban (gyűlölve szeretik), jól lehetett látni ezekben a napokban is (habár a füsttől és a könnygáztól nem mindig világosan). Egyelőre magam (sajnos) még nem ismerem a választás végeredményét, suttogják, hogy minden maradt a régiben, én azonban a káty szurkolókat ismerve biztos vagyok benne, hogy több is veszett Mohácsnál. (Hősvértől pirosult gyásztér... Ennyit azért - talán mi is - elsóhajthatunk.)
