Hídlap, 2006. augusztus (4. évfolyam, 150–172. szám)

2006-08-12 / 159. szám

VI

HIDLAP • 2006. augusztus 12., szombat

Gulya István írása

Népek butítása

Nem tudom másképp nevezni: barom. Esetleg idióta. Nem is foglalkoznék vele, mert annyira komolytalan. Csakhogy. Mindig ilyen komolytalan esetekből lesznek a komoly problémák. Anno az átlagnémet polgár még bájosnak és vonzónak is tarthatta a nácizmust underground időszakában, aztán azon kapta magát, hogy a kisbajszos és a keretlegények már a hatalmon vannak, megtámadták a világot, és (utóbb) nagyüzemi módszerekkel irtják az embereket. Első látásra Ján Slota és idült ütődöttséget mutató kijelentései, azaz magyarellenes kirohanásai messze masíroznak a koncentrációs lágerborzalmaktól, és nem érdemelnének szót. Ha. Ha éppenséggel nem volna kormánytényező, mármint Slota és politikai szervezete, a Szlovák Nemzeti Párt, az SNS - és bizony felelős Robert Fico szocdem kormányfő is, aki koalíciót, alkut kötött vele, de miért mindig balosvezetés alkalmával kerülnek elő ilyen problémák, hányom falra a borsót ál- értetlenül - és olyas hangulatalakító, hogy kisvártatva szélsőséges egyesek magyar trikolórt égetnek. Mert, mint a híradásokból kiderült, vagy aki a hálózaton barangolt, maga is láthatta, hogy a „vérfarkas tót atyafiak” (Werwolf-Slovakia) fenekedtek és zászlót égettek. Történés: egy kapucíneres „barát” (kapucnis-pulcsis) ifjú fáklyát nyom a magyar zászló közepébe, amely aztán később kigyullad, mialatt magyarellenes szónoklat haitik a háttérben: „Ezek a mi ellenségeink és mi elpusztítjuk őket! Hogy egy másodpercig se tartózkodjanak a mi területünkön! így végzi minden magyar! Testvéreink minden utálatos ellensége. Sieg.”. A lobogót végül a lángokba dobják, miközben a bal szélen látszó szlovák zászlóra közelít a kamera, és a felvétel „Always opposite Hungary!!!” (kb. mindig Magyarország ellen) üzenettel ér véget.

Tudom, tudom, ez mindössze néhány hangulatlovag, sötétben bujkáló. De itt és most egyfajta összefogásra szeretném buzdítani az olvasókat, nagyobb távlatokban: a normális polgárokat, hogy nehogy egymásra fenekedjünk, miszerint mi ne menjünk (például) a budapesti szlovák nagykövetség elé (ahogyan az a hét közepén történt), hogy összefirkáljuk a csengőt, a térképet és a járdát („Nem felejtünk” felirattal), mégha bizsereg is a tenyerünk, vagy megmoccan a kréta (festékszóró). Esetleg ne jelentsük fel a rendőrségen más nemzetiségű közéleti szereplőinket, ha egy anyaországbeli tanácskozáson vesznek részt (lásd: Duray Miklós esete a Magyar Tudományos Akadémia konferenciájával).

Vannak barátaim Párkányban, mint amiképp elmondhatjuk, hogy nekik is Esztergomban - ugye, például, én -, és életem egyik legszebb emlékeként őrzöm a Mária Valéria hidunk újjáépítése apropóján kerekedő önfeledt vidámságot, eufóriát, amire, persze, rásegítettek a programok és a koccintások, de akkor és ott - meg egyszer korábban, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot - éreztem az emberfeletti boldogságot. S azt, hogy olyan, de olyan mindegy ez a határ, az unióban, gondoltam, úgyis ellégiesedik, értem, a jelentőségét veszti, jól elleszünk itt mi, szlovákok és magyarok, hiszen közös a sorsunk (ugyanaz a trutyi ért a szánkig, ugyanazok az örömök vidítanak stb.). Akadnak, mindig is akadtak politikusok, akik zsigeri érzelmeket és hamis hangulatokat keltenek. A mi felelősségünk ott húzódik, hogy nem dőlünk be nekik, hanem kiröhögjük őket. Egy Újvidéken élt ismerősöm mondta a délszláv háború kitöréséről, hogy ott (is) a politikusok - pontosabban a közéleti szerencselovagok, még pontosabban: bűnözők - vadították meg az embereket, az egy lépcsőházban lakó, korábban egymásra mosolygós-biccentős szomszédok, szerbek és hofvátok és bosnyákok stb. estek egymás torkának, és amikor eldördül az első lövés, összeesik az első áldozat, utána már megszámlálhatatlan fájdalom és veszteség követi, megállás nélkül. És nehéz véget vetni neki, a sebek mélyülnek, jöhetnek a NATO-békefenntartók, a rend illékony és törékeny, s korántsem biztos, hogy tartós. Szlovákia és Magyarország nem a Balkán. Nem lesz háború, hótzi- her (és remélem, semminő vérontás sem). De, aki olyanokat mond nagy nyilvánosság előtt, miszerint „Ha a Szlovák Nemzeti Párt szélsőséges, akkor a magyarok a radioaktivitás erejével sugározzák magukból a szélsőségességet. Jobban, mint Csernobil. A legjobb megoldás az lenne, ha feltöltenénk az országot betonnal.”. Meg: „A magyarok rákos daganat a szlovák nemzet testén, amit késlekedés nélkül el kell távolítanunk.” Továbbá: „Tényleg ezt akarjuk? Mi, szlovákok? Hogy visszajöjjenek a magyarok, és felakasszanak minket a lámpaoszlopokra? Hogy a miatyánkot tanítsák nekünk magyarul? Nem! Kizárt! A tankjainkba ugrunk, és eltapossuk Budapestet.” És: „Vissza kell hívnunk a csapatainkat Koszovóból, és Szlovákia déli részére kell irányítanunk, hogy megvédjük a szlovákokat a Magyar Koalíció autonóm akcióitól. (...) Nem törölhetjük el a hadkötelezettséget. Szükségünk van a tankokra, a tüzérségre, a légvédelmi erőkre, hogy az autonómiai törekvéseket eltaposhassuk.

(...) Aki elaludt, azon kénytelen leszek használni a kétszáz kilós kalapácsomat és az ötventonnás tankomat, hogy ráébredjen a veszélyre!”. És (sajnos és a fene egye meg) bőséggel folytathatnánk. Szóval, aki ilyesmiket mond, nagyon veszélyes vizekre evez. Semmi keresnivalója egy ország közéletében. Egy zártosztályon annál inkább. (És minél hamarabb.)

Központi Kávéház - a szecessziós elegancia hangulata

Egy 165 éves műintézmény nyílik meg újra Esztergomban

hidjai'; magazin

______________________________

E

sztergom mozgalmasságát tekintve mindig is a Rákóczi tér volt a centrum. Egy igazi kisváros főterén nem templom vagy polgármesteri hivatal, hanem a mozi, a vásár és a legnagyobb kávéház adja a civilizáció igazi atmoszféráját. A hamarosan megnyíló Központi Kávéház üzemeltetői impozáns belsővel és pazar kulturális-, és persze ital- és étel- választékkal várják majd a vendégeket.

M

i, magyarok, ha máshonnan nem, hát a fővárosi Pilvax kávéház 1848-as forradalomban való szerepe kapcsán tudhatjuk, hogy e hazában milyen jelentőséggel bírtak, bírnak ezek a vendéglátóipari intézmények. A képzőművészek, de főként a líra és a próza megalkotói, a haza nagy gondolkodói nemegyszer választották már közösségi helyüknek, vagy ha úgy tetszik klubjuknak az egyes kávéházakat. A magyar irodalom számos jelese töltötte napjainak jelentős részét az ilyen kellemes házakban, mint például Petőfi, Vörösmarty és társai, később Krúdy Gyula, Ady Endre, majd Karinthy Frigyes, József Attila, Kosztolányi Dezső, és a regényeinek kézzel írott oldalait a pincéreknél kávéra, szendvicsre beváltó, legendás Rejtő Jenő, csak -, hogy a legismertebbeket említsük. Az esztergomi korábban Rio, vagy másnéven Belvárosi Kávéház is dicsekedhet ilyen hírességekkel, ebben az épületben fogyasztott és talán még alkotott is Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Bányai Kornél, Féja Géza, Berda József. De a huszadik század második felének, illetve a múlt század utolsó két évtizedének kimagasló alkotói is bizonyára sokan vendégei, törzsvendégei voltak a helynek, ahogy sok esztergomi is, akiknek a kocsmák érdessége, a diszkó klubok harsogása, az éttermek merevsége nem nyújtott eleget. A mostanra rózsaszínűre festett épület, mely a Vörösmarty utca és a Petőfi Sándor utca Rákóczi térre való csatlakozásánál áll, 1841. január 1-jén nyitotta meg először ajtaját a vendégek előtt. A tulajdonost Lindtner Henrichnek hívták, aki bizonyára igénybe vette felesége, Feliinger Mária tanácsait a hely külcsínének kialakításában. Az alapító tulajdonos, aki megkezdte a Központi Kávéház életútját, nagy műgonddal, aprólékos körültekintéssel építette fel kívül és belül az intézményt. A kialakítást megelőzően a kávéházak fővárosába, Bécsbe utazott, hogy a helyszínen tanulmányozza,

mitől az, ami egy kávéház. Az osztrák sógoroknál tett kutatás eredményeként az esztergomi épület mind külsejét, mind pedig belsejét tekintve a neobarokk jegyeit viselte magán. Lindtner Henrich ebben a stílusban alkotja meg az épület külsejét és a berendezést is. Az épület mai, új tulajdonosai előkészítő, szellemi munkájuk, kutatásuk során ráakadtak egy 1890-ből származó fotográfiára, melyen ez, a Lindtner által beépíttetett bútorzat látható. A ma is meglévő színes üvegintarziák valószínűleg ebből az időből maradtak fenn. Lindtner Henrich magas műveltségére és szakmai cizelláltságára, valamint a polgári életforma iránti elkötelezettségére volt jellemző, hogy Törökországból hozatott kávéfőző edényeket, sőt magát a kávéfőző mestert is onnan szerződtette. A bécsi ólomüvegképek mellé cseh porcelánokat rendelt. A kiszolgálás elsőrendű volt, ezért aztán nemcsak a városi polgárság, de a tisztikar és a városi vezetők is rendszeres vendégei voltak a háznak. Egyfajta módon már a kezdetekkor sikk volt ide járni, de, ahogy mostani tulajdonosok és üzemeltetők szándékai is ez, mindenki látogathatja a kávéházat.

Az intézmény történetének következőjelentős fejezete Lindtner, János nevű fia öröklésekor jött el. Minden valószínűség szerint ekkor váltotta fel a neobarokk stílust a ma látható szecesszió, a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének divatos külső és belső építészeti stílusa. Később egy Neubauer János nevű illető bérelte ki üzemeltetésre a kávéházat, ő is remekül látta el feladatát, például - és ez már talán a legenda része már - erre jártakor a királyi pár is be-betért egy-egy reggelire. A század- forduló körüli évekről sajnos nincs egyértelmű írásos dokumentum, nem lehet pontosan tudni, hogy Neubauer meddig volt a működtető, hiszen egy helyen egy Kaufmann Ferenc nevét is említik, mint egy kávéházi megnyitó házigazdáját. Az biztos, hogy Neubauer a trianoni békét megelőzően visszaköltözött Bécsbe, őt Kardos Sándor és Alberti Sándor követte az üzemeltetésben egészen a második világháborúig. Az épületet egészen eddig Központi Kávéháznak hívták, az 1960-as, 1970-es években nem lankadó népszerűséggel Rió Kávéházként működött. 1978-ban a Kristály Vendéglátó Vállalat végeztetett el nagyobb belső felújítást, ekkor került el - máig ismeretlen helyre - az eredeti, míves faburkolat. Az 1985-ös átalakítás óta aztán Belvárosi Kávéház volt a neve. A szocializmus évtizedei, a hagyományok, a magyar és európai értékek, valamint a kifinomultság, a nem felülről irányított művészet tagadásával telt el, a „Rió” illetve a Belvárosi Kávéház ennek ellenére, ha csak nyomaiban is, de meg tudta őrizni azt az atmoszférát, amit az alapítók, üzemeltetők üzenni szerettek volna. A rendszerváltásig, majd pedig azt követően is például a Prímás-szigeten akkor még álló Zokogó Majom étteremhez vagy a Halászcsárdához hasonlóan egyfajta kultikus helyként örvendett közszeretetnek a kávéház.

A közelgő nyitás alkalmából érdemes megjegyezni, hogy az új Központi Kávéház szecessziós stílusú berendezése és az eredeti design-t hűségesen visszaadó formatervezés az új üzemeletetők szándéka szerint a korabeli Bécsből származó külcsínt idézi. A rekonstrukcióhoz a lehető legtöbb alkalommal onnan rendelték meg az anyagokat, elemeket, ahonnan a múlt század eleji tulajdonosok is. Az impozáns és elegáns külső jól fog illeszkedni a kávéház tervezett tartalmához, mely szerint a Központi Kávéház egyfajta kulturális centrummá válik. E helyen a kávézás szenvedélye iránti hagyományának hódolása mellett számos művészeti rendezvény zajlik majd. Korabeli és modem zenei koncertek, szalontánc, komolyzenei műsorok, a múlt század elejét idéző képző- és iparművészeti tárgyakat bemutató tárlatok, közéleti, irodalmi találkozók, hangulatos asztali versenyek, mint például sakk és kártya, aukciók, jótékonysági árverések várják majd az ízléses, hangulatos, különleges, exkluzív társasági, közösségi élményekre vágyókat. Ahogy az intézmény új tulajdonosai, működtetői vallják: „az épület múlt század eleji idejéhez hasonlóan, amikor nem a gazdagok, hanem mindenki lehetősége volt ide járni, legyen most is így, legyen a Központi Kávéház a finom reggelik és uzsonnák, a napi kávé és a napi sajtó elfogyasztásának, valamint a tartalmas eszmecserék, a baráti beszélgetések, a romantikus ismerkedések, a kedves társaságok, tehát a kávéházi kultúra és művelődés igazi színtere”.

• -I -n

t