Hídlap, 2006. augusztus (4. évfolyam, 150–172. szám)

2006-08-26 / 169. szám

VIII HIDLAP • 2006. augusztus 26., szombat magazin Kocsis L. Mihály Lehel kürtjével az am K átyúföld - mint bizonyára olvasóim is ráébredtek erre az eddigiekből - rendkívül gazdag. Történelmileg! Egymást érik itt a vesztes csaták em­lékhelyei és a nemzeti gyásznapok. Ami persze nem azt jelenti, hogy örökösen a bosszús egeknek fellegei sújtották e sorsgyötörte népet, de azt fel­tétlenül, hogy túl hátul álltak, ahol a szerencsét osztogatták. Bele is törődtek volna ebbe. tudós történészeik és tudatlannak azért nem nevezhető politikusaik - legalább utólag - igyekeztek úgy forgatni a sors kerekét, hogy mindenben megta­lálják azt a momentumot (mozzanatot), amely­ből, úgymond, építkezni lehet, amit el lehet adni pozitívumként, ami tehát „előrevisz”. De persze ez sem igaz egészen, mint ahogy Kátyúföldön semmi sem igaz... egészen. (Illetve úgy.) Hiszen a káty történelem egyik alapvetése (s ki mint vet, úgy arat - tudhatjuk éppen egy káty közmondásból; közmondásokból itt egész lég­várakat lehet építeni), egyik alapvetése tehát, hogy hosszú évszázadokig amolyan tranzitállo­másként működött, jöttek-mentek a hódító né­pek, sőt olyan is volt, hogy valaki csak látoga­tóba érkezett ide, vagy egyenesen felszabadíta­ni, de az is itt felejtette magát vagy fél évszá­zadra. Ez egyébként - csak mellékesen jegyzem meg - a helyi gasztronómiában is megmutatko­zott, a káty konyha folyamatos megújulását biz­tosítva. A húsételeket például kezdetben nyereg alatt puhították, s ennek speciális technológiá­ját kellett kidolgozni, amikor valaki szőrén ülte meg a lovat, ilyenkor ugyanis a hús közvetlenül ki lehetett az egészség­No persze, hosszú volt ez az út (történelmileg), hogy csak lóugrásokban érzékeltessük: a török pi­láfon és a német Wurston keresztül egészen az orosz hússalátáig (a blincsikiről és a kancsukáról nem is beszélve). Mindezek fényében meglepő ta­lán, ha elmondom, hogy a káty népből mindmáig mégsem sikerült teljesen kiirtani ősi ételeinek tisz­teletét. Igaz, az országos lefedettségű Burger King és McDonald’s közétkeztetés inkább csak elneve­zéseiben őrzi a múlt emlékeit, mint például az igen népszerű gulyás-, illetve pász tortarhonya ízű Mc’Fullads menü, és éppen a napokban olvastam az egyik marketingmenedzser nyilatkozatát arról, hogy ezeket - a káty ízléshez igazított hamburgereket, fáradtságot nem ismer- f ve - maguk a cégveze- f tők puhítják előzete­sen. Igaz, munkájukat részben megkönnyíti, wq, . hogy a nyersanyag eleve porított alakban érkezik Tan- C ' ganyikából és Burundiból; a káty feldolgozó üzemekben a bennszülöt­tek ezt tréfásan halállisztnek nevezik, ami egyben ennek a kis népnek elpusztíthatatlan hu­morát is mutatja. Különben, az elhullott emuk környezetkímé­lő újrahasznosítása jelentős mértékben lendített a káty egészségügy helyzetén is, hiszen az őrle­mény köztudottan a csontot is tartalmazza, va­gyis ennek köszön­hetően vonni biztosító által támo­gatandó körből a csontritkulás gyógy­szereit, ez részben azonnali megtakarí­tást jelent, hosszú tá­von pedig - remé­nyek szerint - bizto­sítja az egykor Euró- pa-hírű helyi állat­kert emu-utánpótlá­sát; feltéve, ha igazo­lódnak a káty tudó­sok számításai a tar­tós hamburgerfo­gyasztás genetikai következményeit il­letőn. Mindezt azon­ban csak mintegy mellékesen említem most, hiszen valójá­ban I. (Durcás) Fletó amerikai látogatásá­ról szeretnék beszá­molni, ismertetve ol­vasóimmal azokat a kormányközeli kö­rökből származó ér­tesüléseket, amelyek e látogatást, illetve a látogatás előkészüle­teit illetően kiszivá­rogtak. Úgy tudni, hogy a küldöttség összeállítá­sa viszonylag könnyen ment, vita egyedül a Képünkön egy örökbarátsági szerződés előtti jelenet látható... közvetlenül a parafálás előtt körül folyt (rövid ide­ig), hogy csak Fletó alkirály felesége és gyermekei tartsanak-e a vezér és kancellárral, vagy elkísérje őt anyósa és vala­mennyi talált gyermeke is. A miniszterek közül a legbiztosabb helye természetesen most is a gazda­sági miniszternek volt, hiszen orvosi, sőt felcseri diplomával is rendelkezik, őt tehát nem lehet fel­cserélni (különösen most. hogy ideg-elme szak­vizsgáját is abszolválja hamarosan ). Nem volt azonban ilyen könnyű az ajándékok kiválasztása! Ami részben érthető, hiszen Ame­rika uralkodójának mindene megvan már, ami pedig nincs (vagy nem elég), annak beszerzése folyamatos. (Lásd olaj.) Heves viták előzték meg a végső döntést (a hírek szerint). Azt viszonylag hamar elvetették, hogy a Cer­vantes évfordulóra való tekintettel a Don Quijo­te, a búsképű lovag című roman (regény) szürke- marhabőrbe kötött díszpéldányát vigyék magukkal, noha a Káty Tudományos Akadémia sebtében létrehozott albi­zottsága csaknem teljes bizonyos­sággal kimutatta, hogy a mű ere­deti címében még a „Bush képű lovag” ortográfia szerepelt, amely egyér­telmű utalás arra, hogy Amerika első számú embere ígitfli íjutíjuíbam Tttimmc tfuaihtt í utirm zin a lovas ülőfelülete alá került, s ez felvetett bizo­nyos higiéniai kérdéseket, noha a rostokat talán finomabban dolgozta el. Mégis, forradalmi újí­tásnak számított a baráti tatár seregekkel együtt megismert tatár bifsztek, hiszen az a húspépesí- tésnek fektette le az alapjait, ahonnan szinte egyenes út vezetett napjaink hamburger-techno­lógiájáig. _ ’* sáí egy spanyol grand leszárma­zottja (ami egyben talán feljogosítaná a spanyol trónra is - s ennek a le­hetőségnek a felvetése nagyban emelné a káty diplomácia amúgy is igen jelentős tekintélyét). De maga Fletó csá..., kir... al... Ő is előjött egy alapvetően operatív javaslattal. Felajánlotta, hogy kedvenc úttörőnyakkendőjét viszi az el­nöknek, ami valóban nagy lélekre vall, hiszen köztudott, hogy mennyire ragaszkodik ifjúságá­nak meghatározó tárgyi emlékeihez. (Például alig lehetett lebeszélni arról, hogy Csillebérc mellett az ország összes csilléjét is privatizálja, miért, hajtogatta, a bányászoknak már úgysem kell.) Tanácsadói azonban attól tartottak, hogy ez nem fejezné ki eléggé a káty nép hódolatát, még úgy sem, hogy Fletó kancellár (s vezér) - habár láthatóan nehéz szívvel - felajánlott egy kisdo- bot, az úttörők tizenkét pontját tartalmazó köny­vecskét, sőt egy eredeti úttörősípot is. (Utóbbi különösen nehezére eshetett, hiszen köztudottan annak segítségével irányítja a kormányt - egy­szer állítólag kiscsoportos óvodásokkal is pró­bálkozott, de azok nem hallgattak rá.) Már-már le kellett fújni (nem az említett síp­pal) az egész látogatást, amikor végre valakiből kipattant az isteni szikra. (Iszkra.) „Vigyük a Lehel kürtjét!” - sikoltotta, és egy percre csönd lett a tárgyalóteremben. Amikor Fletó alkirály ideges (vagy nagyon fe­szült), nem mindig érti elsőre anyanyelvének sza­vait. Most is visszakérdezett: „Sto eto Lehel kúrt- ja?” - „Eto isztoricseszkoje ereklyeovaty.” Felel­ték illedelmesen a szakértők. De valaki tovább gondolta. „Relíkvija! Ha pedig nőnemű, akkor - kaja.” Erre az uralkodó (Bruxelles nagyherceg jó­váhagyásával!) megjegyezte, hogy ideje volna, de inkább majd később. Addig nem mennek ka­jálni, amíg nem döntenek az ajándék ügyében, akármit mond is Attila. (Ha elmondja, jó, ha nem mondja, még jobb. Ő egyébként az utóbbit prefe­rálná. Nála van a helyzet kulcsa. Illetve ára.) Egyszóval, be lett dobva a Lehel kürtje. És er­re ráharaptak. (De nem azért csorba.) Fletó kancellár persze azonnal látni akarta. Lett is szaladgálás. Először a Nemzeti Múzeum­ban keresték, mert elfelejtették, hogy azt éppen a múlt héten adták el a Tankönyvkiadónak rak­tározási céllal (privat... izélték), az ott található műkincseket amortizálták, illetve jóváírták (Er­dőaljai Rákos magánszámlájára). Viszont tudták, hogy valahol meg kell lennie. Egy kürt nem veszhet el úgy, mint egy ország. Különben is leltárban volt. (Közvetlenül a kőtár mellett.) Nem akarom hosszan nyújtani. Végül sze­rencsére meglett, gyorsfutár vitte a Parlament tróntermébe. (Ezt kihasználva egyúttal privati­zálták a postát.) Addigra I. Fletó megkapta a kürttel kapcsolatos alapismereteket (amire ugyan nem lett volna szüksége, de azt már gye­rekkorában megtanulta, hogy jó popdíva holtig tanul, különben is, az ember semmit se utasít­son el, amit kap, pláne, ha ingyen). Ennek kö­vetkeztében némi meghatottsággal vette kefé­be. De nyomban elkomorult, amikor gondosab­ban megvizsgálta. „Mi van?! - csattant fel haraggal. - Mi van?! Ez egy hibás darab. Csorba a széle, le van pat­tanva belőle egy darab. Ezzel nem állíthatok be az Elnök király úrhoz. Császári fenséghez. Jól néznék ki! Vagyis. Tessék azonnal egy másikra cserélni!” No, bajban voltak ekkor a derék környezet (tanács és más adók). Megpróbálták elmagya­rázni a történelmi helyzetet. Hogy hiszen éppen azért csorba, mert amikor ama neves káty vezér fújta, fújdogálta - utolsó lélegzeteinek egyiké­véi - az (gaz) német s egyben római császár előtt, hogy-hogy nem, úgy fejbe találta vágni vele ő császári fenségét, hogy nyomban megha- la, de legalábbis úgy tett. Akkor pattant el, s nemcsak a császár életének húrja, hanem a ne­héz, csontból kifaragott kürt is. Illetve le. Emi­att csorba emez kürt, s hogy ez már csak így van sok száz éveknek olta’. Vagyis ilyen a történelem, pláne, ha káty. „Nix történelem!” - tört ki magából Fletó, mintegy meg­mérgesedve. „Jú szpík evribadi mindenféle marhaság. Ilyen vacakkal nem állhatok Őfelsége elé. Megnézhetném maga. Szpaszíva! Szívat­tok, vagy mi?” Aztán megnyugodva, immár értelmesen is megpróbálta elmagyarázni. Hogy, tegyük fel, mégis elviszi ezt a hibás (harmad-, de legjobb esetben is másodosztályú) darabot Amerikába, átadja, elmondja, hogy milyen történet tartozik hozzá, Lehel meg a császár, ahogy itten neki összezagyváltak az előbb - tisztelteti a történel­met -, mindegy, rendben, vállalkozik rá. De ak­kor King Dzsordzs (úgy is, mint Walker, vagyis Sétáló, illetve texasi kopó) majd megkérdezi tő­le: miért van letörve belőle egy darab, noha erősnek látszó csont. És akkor ő kénytelen lesz elmesélni, hogy bizony, ez a súlyos, megbízha­tónak látszó tárgy akkor sérült meg, amikor fej­be vágtak vele egy embert, hát kész, vége, azon­nal összeomlik az amerikai-káty barátság. (Gyorsabban, mint Ottó császár.) Mert arra gon­dol a császár úr, hogy mi van, ezzel a vacakkal mit tud majd kezdeni, fejbe akar vágni, mond­juk, egy tenoristát vagy basszbaritont, esetleg egy baráti uralkodót akarna figyelmeztetni az olajárrobbanás lehetséges (kellemetlen) követ­kezményeire, erre fogja magát és letörik. És mi van, ha nem csak egy ilyen kis darab, hanem na­gyobb?! Vagy egyenesen összetörik? És a szi­lánkok szanaszét röpülnek (csont), ami akár őt magát is megsebesítheti! Akkor neki - mármint Fletónak - Aus Burg! (Vagy Burger.) Úgy ki­dobják a Fehér Házból, hogy belefeketedik, amit nem engedhet meg magának sem, mint I. Fletó, sem mint kitüntetett úttörővezető... Nyugtató injekciót kellett adni a vezér és kan­cellárnak (alkirály), annyira felhúzta magát. (Önerőből. Mintha most is privatizálna.) Rövid időre úgy festett: el kell halasztani az amerikai látogatást. Szerencsére valakinek eszé­be jutott ekkor az egyetlen jó megoldás. A ko­rábban említett emuőrleményből újra kell öntet­ni Lehel - sajnálatosan elhasználódott - kürtjét. King Dzsordzs aztán nagyon örült is a tetsze­tős ajándéknak, amely egyben történelmi relik­via - láthatta a fél világ. Elismerően kopogtatta meg az (immár) időt álló anyagot. Ez igen, mondta, olyan, mintha titániumból vagy egyéb, kipróbált nemesfém-ötvözetből volna. Megfek­szi majd közös ellenségeink gyomrát... Ugyanis ekkor már azt is tudta, hogy ez a ne­vezetes harci eszköz a megreformált káty hadse­reg fő csapásmérő fegyvere.

Next

/
Thumbnails
Contents