Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-08 / 134. szám
HÍDLAP • 2006. július 8., szombat híd la f. magazin „En, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tízmillió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem.” C sontváry Kosztka Tivadar eredeti foglalkozása gyógyszerész volt, huszonhét évesen egy víziója tette nyilvánvalóvá számára művészi elhivatottságát. Művészeti tanulmányait azonban csak 1894-ben kezdte meg Münchenben. Hollósy Simon magániskolájából Karlsruhéba ment, 1896-ban Párizsban a Julian Akadémián képezte magát. Már ekkor hosszú tanulmány- utakat tett, Svájcban, Itáliában, Dalmáciában festett. A Közel-Kelet egzotikus tájaira is eljutott, s mindenütt azt a „nagy motívumot” kereste, amelyet életműve alapjának tekintett volna. 1907-ben Párizsban állította ki gigantikus méretű vásznait, s Budapesten is volt bemutatója, de festészetének jelentőségét csak jóval halála után ismerték fel. Legfó'bb forrás a művészről számunka maga az önéletrajza: „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a kis-szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és á madarakat válogattam ki.” Vallásfilozófiai elmélkedései az úgynevezett „modern” ember számára is elgondolkodtatóak: „A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akarat, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot. Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani. A feladat az, hogy az emberi faj tulajdonságát ki kell domborítani,, s az isteni rendeltetés szerint kell fejleszteni. Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer - szeretettel gondol reád, mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek, s az gyönyörűségedre fejlődni fog - nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik, s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak, s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le, s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, ez el fog ismerni téged Isteni tekintélynek. Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell; semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk, és kitapasztalha- tatlan szépségekben gyönyörködünk” És végül érdemes elgondolkodnunk arról, mit tartott e hazájában csak jóval a halála után fölfedezett nagyszerű művész kora magyarságáról! „Itthon, mivel hogy az akadémiákat is a feje tetejére állítottam, bojkott alá kerültem. Gúnyos mosolyok közt a Kelet prófétája lettem, és mert a zsenik tenyésztését nem engedélyeztem, hát földrengést kértem. Azóta reng alattunk a föld, zseniket hajszolunk, de az Isten szeretetére nem gondolunk. Alkohol, dohányfüstbe fullad itt minden, csatázunk, harcolunk, vitatkozunk a napi megélhetésen, Isten adta mindennapi kenyéren. Sokat utaztam, sokat átéltem és láttam, de ilyen pusztulással nem álmodtam. Emberek hová süllyedtünk - mi lett ebből a modern kultúrából? Ha dudva nőtt s a dudvában dúvad, és ezt pusztítjátok, ám legyen, tisztuljon meg hát ez a világ!... Műveinek állandó kiállítása Pécsett tekinthető meg. • Pablo Néhány szó a „záriról” Nem tudom, járt-e már úgy a Kedves Olvasó, hogy bizony átmeneti pénszűkébe kerülvén becses vagy kevésbé becses értékeit kénytelen-kelletlen beadta a zálogházba. Bizony előfordul az ilyen, és elő is fordult mindig, olyannyira, hogy már egy tizenharmadik században is intézkedés történt a zálogházak működésére vonatkozóan. Hogy nem jó üzlet az biztos, azok tudják csak igazán, akik éltek már ezzel a kényszerű megoldással. Nem véletlen, hogy komoly hírnévre tett szert a magyar társadalom életében (is) ez az intézmény, amelyet „Domus Fiducaria” néven emlegettek, szabatos fordításban tehát zálogháznak, röviden „zacinak”. Igen ősi intézmény, amelyet a középkorban főként izmaeliták, tehát mohamedánaok és zsidók működtettek. Erre utalnak Könyves Kálmán és IV. Béla dekrétumai is. Az utóbbi kimondja azt is, hogy zsidó embert ünnepnapon zálog kiadására nem lehet kényszeríteni. Az 1279-es budai zsinat csak annyiban szigorítja meg a zsidók életét, hogy előírja: a zsidók nyilvános helyen felsőruházatuk bal oldalán felül egy kerek alakú vörös szövetdarabot kötelesek viselnek. Az izmaelitákat ugyanilyenre kötelezik, csak sáfrányszínben. Ez a záloggal foglalkozókra nézve is kötelező volt. Egy 1375-ös Strassbourgban kihrdetett rendelet szerint, ha egy ilyen „iroda” fenntartója elköltözik a városból, azt a templomban idejekorán ki kell hirdetni, hogy aki akarja, zálogtárgyait kiválthassa. 1392-ben Zsigmond királyunk a pozsonyi zsidó zálogosokkal, hitelezőkkel szemben a „levélölés” módszerével élt, amelynek során megengedte, hogy a keresztények - az őket ért fagykár okán - a zsidóktól korábban felvett kölcsönök után nem kötelesek kamatot fizetni. Firenzében a város tartott fenn zálogházat 1473-tól, később Augsburgban, Nümbergben és másutt is nyíltak ilyen „állami intézmények”. Bécs 1707-ben adott otthont egy zálogháznak, Prága 1747-től, míg Magyarországon 1773-ban kezdték meg annak szervezését, s ez július 1-jén meg is nyílt Pozsonyban. Ezt akkoriban „kézi zálogháznak” nevezték. Természetesen ezek vezetésében egyelőre zsidók nem vehettek részt, csak a kiegyezést követően tölthettek be ilyen hivatalt. A bécsi alaptőkéje kétszázezer forint volt, a pozsonyié tizenkét és félezer. A magyar zálogház elnöke gróf Csáky György lett, jogszabályainak kidolgozásában pedig Kempelen Farkas is részt vett. Az intézmény két becsmesterrel kezdte meg működését. E pozsonyi zálogházat 1787-ben Budára helyezték át, egy fióküzlete, azonban Pozsonyban maradt és üzemelt egészen 1855-ig. A budai zálogház végül 1803-tól Pesten működött. Felhőbe hanyatlott... Ki ne olvasta, vagy hallotta volna Arany János egyik, talán legismertebb balladáját, a Szondi két apródját? „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,Tetején lobogós hadi kopja.” Egy 1546-ból származó királyi dekrétumban a vár méltatásakor Deréghely-et olvashatunk, ami az erősség kiválóságát és alkalmasságát akarja kifejezni. Valószínűleg a vár alapítója a jól sikerült építmények, és a várat körülvevő kellemes benyomást keltő hegyek miatt nevezte el így. A vár történelmi jelentősége a török betörések korában vette kezdetét. A mohácsi vész után ide menekült Vár- day Pál érsek, és kezdetben ő, majd később a király állandó helyőrséget tartott itt. 1534- ben, amint az érsek panaszából kitűnik, Sza- polyai török, rác és magyar katonái Drégely mezővárosát felégették és a lakosok marháit elhajtották. Esztergom és Nógrád eleste után az érsek Szondy Györgyöt nevezte ki a drégelyi vár parancsnokává. Amikor Ali budai pasa a Hont vármegyei várak ellen vonult, Drégely vára nagyon rossz állapotban volt. Falait megrongálta a villámcsapás, mely lőporát is felgyújtotta. Az itt állomásozó helyőrség összesen 80 katonából állott, melyhez járult még a király által fölfogadott 40 zsoldos és Selmecbánya 26 katonája. A vár építésére és megerősítésére még 1552-ben sem történt megfelelő intézkedés. A legelhanyagoltabb állapotba akkor jutott, mikor már a török támadás közvetlenül fenyegetett. Szondi és tisztjei sürgették az erődítmény kijavítását és kellő felszereltségét, ám egymás után írt panaszos leveleik hatására ugyan I. Ferdinánd elrendelte a védők pontos fizetését, és meghagyta a kamarának, hogy haladéktalanul szállíttasson a várba lőport, ólmot és hadi szekeret, mindennek azonban alig kelt foganatja a kamara nehézkes ügyvitele miatt. Pedig 1552 a török egyre aktívabb és egyre sikeresebb hódításainak esztendeje volt. A hadjáratot Kara Ahmed másodve- zír és Hadim Ali budai pasa vezették. Ali, miután szerencsésen elfoglalta Veszprémet, Drégely ellen vonult. Július 6-án érkezett mintegy száznegyvenezer főnyi seregével a vár alá. A sereg két hadosztálya, mintegy, nyolcezer ember ott ütött tábort, a harmadik hadosztály Ipolyság és Balassagyarmat felől zárta körül a várat. Drégely 1544 óta végvár volt, és a végvári vitézeknek innen kellett védeniük az Ipolyon túli gazdag bányavárosokat. Szondy György és emberei négy napon át példamutató vitézséggel, halálra elszánt bátorsággal védekeztek a túlerővel szemben. Július 7-én a török a vár alatti Vár- bérczen sáncot emelt és onnan két napon át lőtte a kaputornyokat. Akkor Ali Szondyhoz küldte követségbe Márton oroszi papot, hogy megadásra bírja, de Szondy ezt megtagadta. Amíg a követség úton volt, Szondy két hadapródját Libárdyt és Sebestyént, valamint két előkelő török foglyot, drága skarlát ruhába öltöztetve Alihoz küldte azzal az üzenettel, hogy a várat az utolsó leheletig megvédi és csak azt kérte, hogy Ali a két szabadon bocsátott fogoly életéért fogadja cserébe a két apródot, és nevelje őket vitéz katonává. Szondy ezután bútorait, ruháját, kincseit máglyára rakatta, paripáit leszúratta, s az utolsó rohamot előkészítette. A pasa döntő erővel támadt a vár ellen, miközben Szondy a beomlott várkapu romján várta a török csapatot. Ahogy Arany János írja: „álla halála vérmosta fokán, diadallal várta be végét”. Drégely után elesett Ság, Gyarmat, Szécsény és Hollókő, mígnem az immár egyesült török sereg Eger vára ellen vonult... • Rainer
