Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-01 / 129. szám
HÍDLAP • 2006. július 1., szombat hídlapmagazin Emlékszem, 1965-ben csodával határos módon - no nem minden ismeretség nélkül - sikerült az egész családnak útlevelet kapnia, elutazhattunk Bécsbe. Igaz, apámnak le kellett adnia a diplomáját a „tanácsnál” (ott is felejtette hosszú esztendőkre), de mehettünk és ez nagy szó volt. Akkoriban nem mehetett az ember csak úgy és csak oda, ahová akart. Mekkorát változott azóta a világ! Nemrégiben Gyurcsány Ferenc, ismét megválasztott miniszterelnök egyenesen elküldött bennünket az országból, szószerint ezekkel a szavakkal: „El lehet menni Magyarországról. Itt lehet hagyni bennünket. Tessék!” Hogy is van ez kérem? Akinek tehát nem tetszik a miniszterelnök programja, az mehet? Az a program, amely - tizenhat esztendeje példátlan módon - minden egyes pontjával gyökeresen ellene mond a választási ígéreteknek. Eddig csak a határokon túl élő magyarok nem voltak részei a nemzetnek, most úgy tűnik, hogy már az itt élők sem. És mi az, hogy „Itt lehet hagyni bennünket.” Kik azok a mi? Az MSZP-SZDSZ koalíció és az őket támogatók? Bár ami a támogatókat illeti, eddig minden választás után megfigyelhető volt a győzteshez húzás, most ez csak egy hónapig tartott, - derül ki a Marketing Centrum adataiból. Az MSZP támogatottsága a májusi 42-ről júniusra 33 százalékra olvadt, a Fidesz májusi 31 százaléka viszont 36 százalékra nőtt. Késő bánat, eb gondolat. Gondolkodtak volna a harcos és megfontolt választók az urnáknál. De ne bántsuk egymást, ne bántsunk senkit! Bántanak minket épp eléggé és ez még csak a kezdet. Gáz- és energiaárak emelése, élelmiszer- árak növekedése, adónövelés, utólagos képzési hozzájárulás és még tengernyi eddig csak sejteni engedett, ki nem mondott, vagy soha kimondásra nem kerülő burkolt megszorítás. Miből, miniszter- elnök úr? A frappáns válasz persze kínálja magát: „El lehet menni Magyarországról.” Nem is árt, ha hallgatunk az „okos szóra”. Mi keresnivalónk ott, ahol egy Orbán Viktor egyenesen mítosszá nőtte ki magát? Amolyan gyerekek ijesztgetésére alkalmas „hétfejű sárkány” lett belőle, akit pártjával együtt a választások előtt azzal (is) vádoltak, hogy nincs programja, most meg azt hányják a szemére, hogy nem árulja el, honnan teremtette volna elő azokat a pénzeket, amelyekkel rendbe kívánta hozni az ország katasztrofális állapotban lévő gazdaságát, amit az előző ciklus hozzá nem értő, az ország pénzét elherdáló, hihetetlen államadósságokat fölhalmozó kormányzati rendszere okozott. Persze, ki az oka az egésznek? Orbán Viktor az általa bevezetett lakás- támogatási rendszerrel. Persze igaz, minek is a lakástámogatás, ha úgyis csomagolhatunk? Azért jut eszembe, hogy ha Franciaországban történetesen üzemanyagárakat akarnak emelni esetleg túl nagy mértékben, nos akkor Párizs azonnal kint van az utcákon. Nálunk a tiltakozásnak ez a formája teljesen ismeretlen 1956 óta. A magyar ember nyeli, amit eléje tesznek, mint kacsa a nokedlit. Nos, nyeljük hát, meg is érdemeljük. Ha pedig nem tetszik, mehetünk. Hogy hová? Azt nem mondta Gyurcsány Ferenc. Talán azért, mert esetleg még őt sem várnák tárt karokkal külországban. Miniszter- elnökként biztosan nem. Pedig őszintén kíváncsi lennék rá, hogy mit javasol? Ki menjen és hová? A kétkezi munkás? A szakmunkás? A parasztember? Az értelmiségi? Az utóbbiról jut eszembe: nagyon úgy tűnik, hogy az értelmiség lehetetlenné tétele és újratermelődésének a megakadályozása a ki nem mondott cél, úgy mint minden diktatúra-gyanús kormányzati formában. Hol teremti meg az állam az esélyeit annak, hogy a családok többsége fizetni tudja majd a bevezetendő tandíjat akkor, amikor a közüzemi számláit sem tudja már jóformán postára adni? Persze nem is kell annyi tanult ember. Az értelmiség mindig veszélyes. Jobb ha nincs, ha pedig van, akkor menjen el! Hogy hová? Arra nem kaptunk ötleteket. Oly korban élünk itt Magyarországon, amelyben családok sokasága költözik a falvakból, városokból mentőautóval is megközelíthetetlen tanyákra, hogy mentesüljön a már megfizethetetlen víz, villany és gázszámlák terhei alól, állatot tartson, zöldséget, krumplit termesszen, - ha enni akar. Esélyük nincs arra, hogy valaha visszaköltözhessenek a városba! Egyetlen vigaszunk lehet, a vigasz pedig egyenesen a miniszterelnök szájából érkezett: „El lehet menni Magyarországról. Itt lehet hagyni bennünket. Tessék!” Nesze nektek, magyarok. Különbség az ember és az állatok között Magyar orvosok és természetvizsgálók 1844. szeptemberében nagygyűlést tartottak Kolozsvárott, amelyen Reisinger János egyetemi tanár és királyi tanácsos szellemes előadásban foglalkozott az „ember-emlős” természetrajzával. Előadásában, amelynek kivonata 1846-ban „Az ember és a nő” címen jelent meg a Kolozsvári Naptárban, nagy súlyt helyezett arra, hogy meggyőzze hallgatóit az embernek a többi emlős állatoktól való különbözőségéről, amit egyébként körülbelül mindenki tudott már akkoriban is, de nem mindenki tudta volna úgy összefoglalni, mint Reisinger professzor. „Az ember maga egyedül azon emlős - mondotta - amelynek felső végtagjai kezek, az alsók pedig lábak. O maga van egyedül fennálló járásra a természettől kitűzve; ő maga van továbbá egyedül a beszéd birtokában, s csak ő képes új találmányokat írás és nyomtatás által az utókorral közleni. O az állatországban az, ki némely háziállataival együtt főtt és sült ételekkel él, ő maga képes az állatországban egyedül öngyilkos lenni, s csak ő képes tartósan tébo- lyodottá válni. Az ember az az emlős, amelyben a legtöbb jó és rossz tulajdonságot látjuk egyesülve. Mert az ember okos, sőt okosabb, mint az elefánt, ellenben néha oktalan, mint a szamár. Ravasz, mint a róka, együgyű, mint a borjú, hű mint a kutya, hamis, mint a macska, bátor, mint a tigris, félénk, mint a nyúl, kegyetlen, mint a hiéna, nagylelkű, mint az oroszlán, vad, mint a farkas, szelíd, mint a bárány, szorgalmas, mint a teve, lusta, mint a lajhár, gyors, mint a szarvas, lassú, mint a hangyász, büszke, mint a ló, alázatos, mint az ökör, vidám, mint a majom és komor, mint a medve. Ezek szerint az az ember, aki az emlősök között szétoszlott jó tulajdonságokkal bír, valódi remekműve a természet alkotásának. Ellenben, ha a többi emlős állatok között elszórt rossz tulajdonságokkal bír’ akkor a természet csúfja, szörnyetege. Az ember, életének első két évében tehetetlen lassú lajhár, háromtól tízig virgonc, fürge mókus, tíztől húszig vidám, bárgyú majom, húsztól harmincig kevély ló, harminctól negyvenig erős, bátor oroszlán, negyventől ötvenig szorgos, fáradhatatlan teve, ötventől hatvanig ravasz róka, hatvantól nyolcvanig hű kutya, nyolcvantól a haláláig újra tehetetlen lajhár. Ekkor újra az állati lét legalsó fokára lép. A fiatalkor kelő napként mosolyog, az aggkor a süllyedő nap sugaraitól fénylik. Az előbbi számára hosszú dél, az utóbbi számára sötét éj következik. A nemek különbsége az ember-emlősnél szintén nagy, mert ha egy nőt egy férfi mellett látunk, akinek bajusza és szakálla ösz- szenőtt, mint a kapucinus majomnak, valóban csodálkoznunk kell, hogy ily nagyon különböző egyének egy fajhoz tartoznak. Buffon szerint az ember és a majom között a fő különbség, hogy a majom ’lábikrátlan’. Pedig hány, de hány majom akad az emberek között is! A férfi általában erősebb a nőnél, de nem minden férfiban vannak meg a férfiasság külső jelei. Vannak olyanok, akiknek arca kevésbé szőrös, akiknek hangjuk, arcvonásaik, tetteik asszo- nyiasak. Sőt olyan férfiak is vannak, akik férfiassággal felmházva, magokat divat-arszlá- noknak képezik. Ezek azok az erkölcsi korcsok, akik 'mindenféléket affektálnak, legyen az bármily nevetséges, csak nőknek tetsző’. Ok eleven papagájai és majmai a nőknek, kiknek száma napjainkban nem kevés.” A női nemről Reisinger professzornak olyan kitüntető véleménye van, hogy e véleményért illetve megelőző tapasztalataiért joggal megirigyelhetjük. A következőket állítja: „A nők azon tudományok és művészetekre, ahol emelkedett fantázia és elmésség - példának okáért a költészet, zene, regény - szükséges, igen alkalmasak. Jobban a szívbe látnak, mint a férfiak, finomabb tapintatuk van a tenni tudásban és a társalgásban.” A professzor azt ajánlja fiatal ügyfeleinek, hogy orvosi gyakorlatuk kiterjesztésére az asszonyokhoz forduljanak. A szigorú értelemben vett tudományos munkában, a komoly munkában azonban a férfiaké az elsőség, amit nagy felfedezéseik is igazolnak. Ám mindezek dacára, mint más művelt nemzetek, hódoljunk mi is a nőknek, mint életünk költészetének! • Dénes Nagy volt a rémület Mióta csak feljegyzések készültek az emberiség történetéről, az bizony nem kis részben háborúkról, gaztettekről, betegségekről és járványokról szól. Mindmind tizedelték a lakosságot, töménytelen fájdalmat és szenvedést okozva az érintetteknek. Számosán írtak a túlélők közül az 1831-es kolerajárványról is. A túlélők egyike, Balásházy János, jeles mezőgazda volt. A következő esztendőben könyvet is adott ki a járvánnyal összefüggésben kirobbant koleralázadásról. T örtént ugyanis, hogy a betegség megjelenésekor igyekeztek fertőtleníteni a kutakat, az egyszerű nép pedig azt hitte, hogy az urak meg akarják mérgezni Őket. Következzék Balásházy levele, amelyet Vörösmartynak küldött 1831. július l -jen! „Kedves Barátom! A múlt posta napon küldött szomorú tudósításomnak enyhítésére írom a következendőket: 28-án elzáratván a közösülés, a három betegek másnap reggel megvizsgáltatván. kettő közülük halálra sententiáztatott az orvosok által, kik délután meg is haltak, de betegségük nem Asisi Cholerának ítéltetett, hanem csak olyannak, mely következésében a város újra megnyittatott; azonban a Bodrogközi helységek elzárattak. S az harmincadik június és első júliusban Újhelyen történni szokott országos vásárra az említett helységekből senki bé nem bocsáttatott. Húszadikán az egyik megholt embernek felesége és menye szintén elhaltak hányás, Laxalás és belső görcsök kínjai között: csupán azon jel különbféieségével. hogy az Asisi Cholerában nem epét hány a beteg, az itteni betegek pedig azt. Ma, azaz július l- jén egy ráskai vásáros emberen újra újra Cholera jelenségei mutatták magukat, tudniillik hányás, Laxálás és erejének teljes elvesztése, s belső görcsök. A mellé rendelt orvos azon gyógyszert adta be néki. mely a pozsonyi Német Újságban közöltetik, mire a beteg jobban kezdte magát érezni, de a vásárban lévő atyafiai titkon magukkal vitték, és hogy mi történt vele, nem tudjuk. Ha igaz, hogy az itt uralkodó Cholera nem ragadós, szerencsések vagyunk. de ha az? Úgy vagy nyolc vármegyében ki fog ütni. mert ennyi megyékből legalábbis vannak vásárlók s eladók városunkban, s ugyanennyi helyütt fogjuk hallani a Cholera pusztításait. Tokaj, Olaszi, Luitz folyvást zárva tartanak, s ezen helyeken igen sűrűn halnak az emberek. Tegnap vettük Sáros vármegyéből a tudósítást, hogy Hosszúréten a Bánfai fürdő szomszédságában a valósi Asisi Cholera dühösködik. és iszonyú kínok között pusztítja az embereket. Nem képzelheted, mely nagy itt a rémülés. minden ember csak a Choleráról beszél, s orvosolja magát, de a legfőbb orvosság, a jó politika hibádzik, mert hazánkban a mostani állapotban az nem is képzelhető. Én részemről már nyugodt és elhatározott vagyok, az első benyomás tépelődései. melyek között előző levelem írtam, lecsillapodtak bennem, azonban mégis inkább lennék egy véres ütközetben, hol hősi fellobbanások közt hullanak az erős férfiak, mint itt. hol minden órán várhatja az ember magára az okádásos, gyomorgörcsös halált. Élj szerencsésen édes Miskám s tiszteld nevemben esmerőseimet. s emlékezzél tisztelő s hív Barátodról, Balásházyról.” * Petrov
