Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-10 / 114. szám
VIII HÍDLAP • 2006. június 10., szombat hídlapmagazin A labdarúgás felfedezői Rómaiak, görögök, kínaiak és angolok a foci bölcsőjénél * WO» K 0 ^ 0 .W% .§*, A világbajnokságok döntői Év * jJ 1930-|934 % 1938 ' 1950 1954 1958 1962 ;SÉ 1966 I á * fin * . 1970 1974 1978 1982 1986 1990 1994 1998 2002 Rendező Uruguay Olaszország Franciaország Brazília Svájc Svédország Chile Anglia Mexikó NSZK Argentína Spanyolország Mexikó Olaszország USA Franciaország Dél-Korea/Japán Döntő Uruguay-Argentína Olaszország-Csehszlovákia Olaszország-Magyarország Uruguay—Brazília NSZK-Magyarország Brazília-Svédország Brazília—Csehszlovákia Anglia-NSZK Brazília-Olaszország NSZK-Hollandia Argentína—Hollandia Olaszország-NSZK Argentína-NSZK NSZK-Argentína Brazília-Olaszország Franciaország-Brazília Brazília-Németország Eredmény 4-2 (1-2) 2-1 (0-0,1-1) 4- 2 (3-1) 2-1 (0-0) 3-2 (2-2) 5- 2 (2-1) 3- 1 (1-1) 4- 2 (2-2,1-1) 4-1 (1-1) 2-1 (2-1) 3-1 (1-1,1-0) 3-1 (0-0) 3-2 (1-0) 1-0 (0-0) 0-0 (11-esek- 3-2) 3-0 (2-0) 2-0 (0-0) A labdarúgás bölcsőjének ugyan Angliát tartják a legtöbben, a megállapítás azonban csak féligazságot takar. A modernkori foci valóban a britekhez kötődik, de a mára milliókat megmozgató labdajáték gyökerei ennél jóval mélyebbre nyúlnak vissza. kutatók szerint - bármily meglepő - a sportág Ázsiában gyökeredzett (nem számítva ezúttal a rómaiak és a görögök által űzött labdajátékokat), nagyjából időszámításunk után 200 körül, és az első labdarúgók a kínaiak közül kerültek ki. Persze az akkori játék nem sokban hasonlított a mai labdarúgáshoz, de egyes alapelemei egyértelműen bizonyítják a játék eredetét. A kínaiak egy szőrrel és tollal kitömött „labdával” űzték a sportot, amit egy 30-40 centiméter széles, hálóval ellátott célba kellett juttatni. A kéz használata nem volt megengedett, csak a láb, fej, hát és váll, ezért a tudósok feltételezései szerint az ókor focistáinak technikailag nagyon képzetteknek kellett lenniük. A labdarúgás fejlődéséről ezt követően semmilyen információnk nincs, a következő hiteles emlék több mint ezer év után Angliában bukkan fel, ahol a kínai változat jóval brutálisabb formájának leírását vezették papírra a történetírók. A XIV. század „labdarúgása” elsősorban a parasztok, a köznép játéka volt, és leginkább egy egész nap elhúzódó tömegverekedésre hasonlított. Szabályrendszerről még egyáltalán nem beszélhetünk, a kapuk, ahová a szőrrel tömött labdát kellett eljuttatni, sokszor több kilométeres távolságban voltak egymástól, miközben csapatonként 500-1 000 résztvevő küzdött nem éppen finom módszerekkel -halálos áldozat nélkül ritkán ért véget az összecsapás - egymással. Az arisztokrácia sokáig elhatárolódott a népi játéknak tartott labdarúgástól, amely azonban feltartóztathatatlanul terjedt és vált egyre népszerűbbé, mígnem a XVIII. század végére elérte, hogy komolyabban is foglalkozni kezdjenek vele. Elkerülhetetlenné vált a szabályrendszer kidolgozása, ennek első hivatalos formája 1801-ben született meg. Ez többek között rögzítette, hogy ugyanannyi játékosnak kell lennie mindkét csapatban - 15-20 főnek -, nagyjából a mai méretűre limitálták a játékteret, s a kapuk kezdtek hasonlítani a maiakhoz. Az 1870-es években alakult ki a 11 játékos csapatforma. Kezdetben a 9 csatár 2 védő felállás volt a divat, s a kapus fogalma még egy jó évtizedig ismeretlen volt. Közben fontos egyéb vonatkozású események történnek. 1857-ben Sheffieldben megalakul az első labdarúgó klub, amelyet számos más követ. 1863. október 26. valószínűleg a legfontosabb dátum a futball történetében. Ekkor alakul meg az angol labdarúgó szövetség, amelyet később 140 követ a világ minden táján, végképp nemzetközivé téve a sportot. A sportág vezető testületét, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget (FIFA) 1904-ben alapították, azzal a céllal, hogy összehangolják a nemzeti szövetségek tevékenységét. A szervezet munkájának eredményeként rendezik meg az első labdarúgó világbajnokságot 1930-ban, és ezzel kezdetét veszi az egyre több embert megszédítő őrület. • -cs -N A modern tájképfestészet előfutára... Kétszázharminc éve született John Constable festő A tizennyolcadik század végi, tizenkilencedik század eleji festészettel, az írott és íratlan szabályokkal szembeszállva John Constable korának egyik legkiemelkedőbb művésze. Akkor kezd korai modern tájképeket festeni, amikor kortársai az oly népszerű portréfestészettel foglalkozva keresik kenyerüket. John Constable 1776. június 11-én született Suffolk és Essex hercegség határán, East Bergholt mellett, egy jómódú molnár család negyedik gyermekeként. Iskoláit szülőfalujában kezdte, majd rövid időre - ahogyan az a jómódú angol családoknál szokás volt - kollégiumba küldték. Innen meggyötörtén tért haza, romantikus lelke csak rövid ideig bírta a családtól, természettől távoli életet. Otthon aztán az iskola mellett is festegetett, mestere egy helyi üveges-lakatos, maga is amatőr művész, volt, akivel naphosz- szat járták a környező falvakat, skicceket, vázlatokat készítettek. Végül, a természetimádó, fiatal festő tizenhét éves korában komoly választás elé került. Ifjú felnőttként el kellett tudni döntenie, hogy a családi vállalkozás, s a molnár- ság lesz a könnyű, gondtalan élet elho- zója, avagy a művészetek növelésének göröngyös, de szívéhez sokkal közelebb álló életét szeretné élni. Döntésében nagy szerepet játszott, hogy édesanyja megismertetette sir George Beaumont amatőr festővel és műgyűjtővel, akivel később egész életre szóló barátság alakult ki köztük. A felelős döntést követően újabb feladat állt előtte. Felvételizni a Royal Academy-re, s kitanulni a „szakmát”. A tizenkilencedik századi Angliában ennek az intézménynek nem csupán a képzésre, de a kiállítások rendezésére is monopóliuma volt. Constable ötöd- jére nyert felvételt a nívós iskolába, s bár nehezen viselte társai rivalizálását, a gáncsoskodást, a folyamatos megpróbáltatásokat, melyek keserűséggel töltötték el, mégsem tágított. A körülmények, melyek között tanulóéveiben, s később is dolgozott hasonló kijelentésekre ösztönözték: „Mesterem, a közönség szigorú, nincs tekintettel semmire, nem tűri el a legkisebb botlást sem. Az én szakmámban egy kollégától való megszabadulás lehetősége örömmel tölt el...”. A kemény munka mellett, ahogyan az lenni szokott, a festő megismerkedik élete nagy szerelmével, Mária Bicknell- lel. A huszonéves lány és közte szenvedélyes szerelem szövődött, azonban hét esztendeig váratott magára a beteljesülés. A lány családja ellenezte az ismeretséget, főként a házasságot, s nagyapja megfenyegette Máriát, kitagadja a vagyonból, ha hozzámegy a kevésbé előkelő családból származó fiatal festőhöz. Hosszú idő, s kitartó várakozás után végül titokban összeházasodtak 1816-ban, s a nagyapai fenyegetést sem váltotta valóra a család. Hét gyermekük születik, s a kényelmes londoni életet a festő öröksége, évi 200 font járadék biztosítja. A modern tájképfestészet letéteményeseként, előfutáraként John Constable, meghajolva a természet szépsége előtt, nem az utánzás, hanem az ihlető forrás egyéni megjelenítésére helyezi a hangsúlyt. Hitvallásában így fogalmaz: „A természet nem más, mint az érzelmek szinonimája”. • Bánhidy András Június - Szent Iván hava „A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka dél felé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az Idegen földrész partján. Június partján.” /Márai Sándor: A négy évszak/ A hónap nyolcadik napja Medárd. A néphi- edelem úgy tartja, ha Medárdkor esik, négy- '’ ven napig esni fog, sőt, jó bortermés sem lesz. A hónap tizedik napja Margit. A hagyomány szerint „Retkes Margit” ideje a feketeretek vetésének, a káposztaültetésnek a napja. A rákövetkező 11-e, Barnabás nevenapja ilyenkor érdemes gyógynövényeket gyűjteni. Ahogyan azt már megszokhattuk a néphagyománnyal, hiedelmekkel keveredő keresztény, katolikus hagyományok ebben a hónapban sem maradnak el. Páduai Szent Antalkor, akit a tisztaság jeleként fehér liliommal szoktak ábrázolni, azt tartják, úgy mondják a régiek, nem szabad a szőlőben dolgozni vagy sütni. Szent Iván havának idusán, azaz a tizenötödik napján áll meg a gabona növése, így tartja a szokás, s nemsokára kezdődhet az aratás. A hónap második felében, a huszonnegyedik napon Szent Ivánt, a névadót ünnepeljük. Egyben ez a nyári napforduló, s Keresztelő Szent János születésének a napja is. A néphit szerint: „Ha ázik Iván, sok kukac lesz a fán!”. Ilyenkor tüzet raknak, azon az egymással járó párok átugrálnak, vagy a tűzbe gyümölcsöt dobálnak, s aztán kikaparják, s közben a párokat összeének- lő, összevarázsló nótákat énekelnek. Huszonnyolcadika Szent László királyunk napja, amikor a hagyomány szerint nagy viharra lehet számítani. Másnap „szakad meg a búza töve”, azaz kezdődik meg az aratás. Péter és Pálkor, s ha ekkor a kukorica tengelyig ér, jó termésre lehet számítani. • Szabó Anita Éva
