Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)

2006-06-24 / 124. szám

VIII

HÍDLAP • 2006. június 24., szombat

_________magazin

Kocsis L. Mihály

A forradalmi illem és az időben meghalás

Szomorú alkalomból jelentkezem innen, Kátyúföld fővárosából, egy haláleset kapcsán próbálván megvilágítani a káty politikai jellemet, s egyben rövid áttekintését adni e nép történelmének zivataros századairól. Illetve... nem is tudom. Talán a zivatarokat most hagynám is, általában véve. Igyekszem koncentrálni a lényegre, amely módszer (tudomásom szerint) eddig egyetértésre talált hazai olvasóim egyre növekvő' táborában. Hiszen azt valóban be kellett látnom, hogy enciklopédikus kitekintésre (illetve betekintésre) nem nyújtanak lehetó'séget ezek a hevenyészett tömörségűfeljegyzések, de azt merem remélni, hogy a legfontosabb - társadalmi és kulturális - erővonalakat mégis kirajzolják.

K

átyúföld történelme (elégedjünk most meg ennyivel) meglehetősen viharosan alakult itt, a Kárpótlás-medencében, három lefolyó találkozásánál, ahova ezredéve kijutott e nomád, jobbára állattartással foglalkozó harcos kis nép. Úgy tudni, hogy útjukat nem teljesen önkéntes alapon szervezték, hiszen hátulról nyomásnak voltak kitéve, vagyis ide, erre a területre taszította őket a muszáj is. (Ezekből az időkből származik egyik kedvenc nyelvi fordulatuk, amit leginkább buz- dító-felszólító formában szoktak használni. „Nyomás!”, mondják egymásnak sürgetően, ha célirányos mozgásra kívánnak felszólítani. Olykor a „Nyominger!” régies változatot használják, amiből egyenesen az ősi sztyeppevilág lehelete érződik ki. Idősebb emberek néha hozzáteszik a „hapsikáim” megszólítást is, de ezt az „ürgék” - a káty ember népszerűbb elnevezése - közül ma már csak kevesen értik.)

Sok feljegyzést őrzök Kátyúföld történeimé- ■ ről, ezek többsége azonban ma még nem hivatalos, hiszen - mint írtam korábban - a káty Tudományos Akadékia történelmi és átíró szekciója igen megfontoltan üti rá pecsétjét leíró és értékelő adatokra. (Abban azonban tévedtem, hogy ma még csak a paleolitikumnál tartanának, habár azt a tudományos többség határozottan cáfolja, hogy eljutottak volna az előemberig, ahonnan azonban még el fog telni egy kis idő a pattintott kőkorszakig, aminél hosszabb történelmi utat - tudomásom szerint - nem is szándékoznak megtenni az elkövetkező száz év alatt. Különösen érdekes tehát mindezek fényében, hogy mindezzel párhuzamosan mégis létezik ebben az országban egy úgynevezett politikai történelem, mindennapos használatra. Ez közmegegyezésen alapul, amelyről mindig az uralkodó régens herceg hoz döntést, és a tapasztalatok szerint soha nem ütközik különösebb ellenállásba.)

Volt például Kátyúföldön valamikor a múlt század ötvenes éveiben egy nagy népi megmozdulás, amit félhivatalosan a legújabb politikai korszak mérföld- s egyben talpkövének tekintenek. Két nagy erő csapott ekkor össze néhány nap leforgása alatt. Egyik oldalon álltak Russzlan Ruszlanovics nagyherceg hadai és az úgynevezett kommunisták (utóbbiakat az udvarnál neveztek ki; róluk ma nagyon keveset lehet tudni, legfeljebb annyit, hogy különös anyagból voltak gyúrva, amely anyagnak különössége főként abból adódott, hogy sanzsan - vagyis színváltó - jellegű volt, és igaz ugyan, hogy egy bordából szőtték, de diffúz mivolta miatt idővel láthatatlanná vált), a másik oldalt röviden úgy lehetne nevezni, hogy a nép. A nép - mint fogalom - nagy tiszteletnek örvend Kátyúföldön, mindenféle összetételben használják (népfölség, népköztársaság, Népstadion, Népsport, Népszabadság, Népszava, népfront, népszavazás, nép- tribun stb., de például a nepper esetében az eredeti szótő már alig felismerhető - egyes nyelvészek egyenesen nevetségesnek tartják a népper- népi per gyökér emlegetését), ez a legújabb korban ugyan változóban van, napjainkban inkább a választópolgár kifejezést használják helyette. (Igaz, használat után mindig eldobják.)

Nos, ez a forradalom (és szabadságharc) mintegy iránytűnek számít ma is. Kátyúföldön mindmáig minden forradalmat és (népi) megmozdulást levertek, amely után iszonyú megtorlást hajtott végre a győztes elnyomó hatalom. Talán éppen ennek köszönhető, hogy olyan mélyen, szinte genetikailag ivódott bele az itteni népjellembe (lám!) mindenféle forradalom tisztelete. (Vö. taxis-blokád.) Az első lázadókat még megsütötték és megették, a későbbiek száműzetésbe kényszerültek, de a végén már egyszerűen felakasztották őket, igaz, ehhez szükség volt egy újfajta jogalkotásra, amit „szocialista törvényesség” összefoglaló néven szokás említeni. (Erről egyébként szívesen írnék majd tervezett könyvemben, feltéve, ha kiadóm elég terjedelmet biztosít számomra.)

Minthogy minden forradalmat levertek eddig Kátyúföldön, nem volt csodálható, hogy ez történt ezzel a bizonyos, elébb említett, 56-os forradalommal is. A legöregebbek között találhatók olyanok, akik határozottan emlékeznek arra, hogy eredetileg nem is forradalomnak indult, csak egyszerű felvonulásnak. Nem engedünk 48-ból! - Russzlán haza! - Gerő, az átverő!; egyszerű, közérthető jelszavakat írtak tábláikra a felvonulók. (Ebből később szívesen nézett, népszerű televíziós műsor alakult ki: „Felvonulók kérték, de nem adták nekik. Mi viszont igen. Ezt nektek!”) így kezdődött tehát, egyszerű sétával, amely később hömpölygéssé változott. Illetve csillogó szemekké. Őszintén mondom: irigykedve gondolok erre az időszakra, s ha eddig - forradalmuk megismeréséig - nem tiszteltem volna a káty népet, ezután már a csodálato: mat sem tagadhatom meg tőle.

Belegondolni is szörnyű, ami a levert forradalom után történt, ezt civilizált nemzetek tagjai elképzelni is nehezen tudják. Éppen azért olyan különös - és már-már érthetetlen -, hogy

milyen varázsütésre változott meg ennek a forradalomnak (és szabadságharc) értékelése azt követően, hogy Russzlan Ruszlanovics nagyherceg fokozatosan átadta a Kátyúföld feletti hatalmat Bruxelles nagyhercegnek. (Valami kisebb elszámolási vita vagy rakétaválság keretében. Vagy még a napóleoni háborúk idejéről számoló tűpénz, tütüpénz fejében? Ma már nehezen kideríthető.)

Egészen addig ellenforradalomnak (nép-szabadság ellenesnek) kellett nevezni ezt a megmozdulást, felakasztott hőseit bűnözőknek tartani, Russzlan Ruszlanovics hadait és hazai (kátyföldi) fegyvereseit pedig a modernizáció letéteményeseinek. Erre alapult minden kátyországi párt (egy), ifjúsági szervezet (egy), hazafias népront (egy), parlament (egypárti) ideológiája. Ez volt ráadásul az erkölcsi kiindulás, az origópont. Nemzedékek nőttek fel ebben, azt lehetett gondolni: 56-nak még az emlékét is sikerült sóval bevetni. Aztán történt, ami történt, és minden megváltozott. Szinte egyik napról a másikra szent forradalom lett a sötétben bujkáló ellenforradalomból. Felszedték az utcakőről a börtönviselt forradalmárokat (az akasztófa-kapacitás átmeneti szűkössége miatt ugyanis nem tudtak mindenkit kivégezni), kicsit leporolták őket, adtak nekik koldustarisznyát, amit jóvátételnek, illetve nyugdíjkiegészítésnek neveztek el. Szerencsétlenek hálásak voltak, legalább nem kellett a Népszabadságba csavarni a nekik odavetett száraz kenyeret. De ez még semmi! Kezdték megünnepelni a forradalom kitörésének napját, kitüntetéseket osztogatni, s amikor már az összes börtönőrt, vérbírót, hóhérsegédet kitüntettek, még az is előfordult, hogy - igaz, később beismerték: tévedésből - valódi „ellenforradalmároknak” is jutott az efféle elismerésből. Ez átmeneti zavart okozott, de miután hivatalos formában is megszövegezték, hogy a nép említett forradalma valójában a felvilágosodott Russzlan Ruszlanovics nagyherceg eredeti szándékaival összhangban tört ki (sőt egyenes ösztönzésére), ennek többé már nem is volt különösebb jelentősége.

Igaz, az úgynevezett utca embere eleinte berzenkedett, ekkoriban terjedt el az a különös szokás, hogy országzászló-felvonás, illetve koszorúzások idején hegyeset köptek, előbb a négy égtáj felé, majd egy utolsót a magasba, amely persze - a fizika törvényeit igazolva - visszahullott a köpködőre, s ez már népegészségügyi szempontból is kifogásolható. A köpködést eleinte tiltotta is a kormány („Padlóra, országzászlóra, kormányfőre, pártelnökre és köztársasági- elnök-jelöltre köpni tilos!” — minden forgalmasabb helyre kitették a figyelmeztető táblákat, később azonban ez feleslegesnek bizonyult, mivel a nép még csak nem is köpött rájuk.)

Tíz-tizenöt év alatt alapvetően megváltozott minden Bruxelles nagyherceg idején. Ma béke van Kátyúföldön, ideológiai tekintetben is. Működik a közmegegyezés a politikai árok (ez olyasmi, mint a geológiai Szent András-árok, azzal a különbséggel, hogy ez már a felszínen is látható) két oldalán. Amire talán a legszebb bizonyíték, hogy a jelenlegi káty miniszterelnök milyen megejtően szép szavakkal búcsúztatta el az 56-os (levert) ellen... - mit akarok mondani, dehogy ellen, éppen hogy érte, sőt egyenesen! -, vagyis a forradalom kevés túlélő hőseinek egyikét. A miniszterelnök ugyan fiatal ember, nem élt még az el..., nem élt még a forradalom idején, s később mint piros nyakkendős Russzlan- boynak már csak a „Dögöljön meg minden népellenség ellenforradalmár! A kommunista is vesszen, ha Nagy Imre!” szövegezésű esküszöveget kellett aláírnia. Illetve a forradalom (eltitkolt) emléknapján kellett baseball-ütővel felszerelt kiszebb csoportok tagjaként ütnie a burzsujt és a népelnyomó uralkodó osztályt, valamint azt, akinek a szeme sem állt jól, pontosabban jobban (mint ahogy illett volna). Ezek már békeidők voltak, teljesen érthető, hogy beiktatása után azonnal pénzt ígért egy 56-os emlékműre, azzal a megszorítással, hogy csak általa igazolt művészek pályázhatnak rá. A szobor helye egyébként a Fő utca-Kozma utca (Kisfogház)-Sztálin út-Hősök tere-Elesettek völgye útvonal tengelyében lett kijelölve.

A káty nép rajongva szereti miniszterelnökét, s most is (szinte) egy emberként tapsolt neki, amikor a történelem nagy alakjának nevezte - valamint hősnek - a történelem nagy alakját (eredeti beosztásában: hős). De szerencsére az érintett ezt már nem érte meg. Tudni kell időben meghalni.