Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)

2006-06-17 / 119. szám

VIII

HÍDLAP • 2006. június 17., szombat

Kocsis L. Mihály

hídlapmagazin

A Dumántúl hegy- és vízrajza

Ideje volna, úgy gondolom, szót ejteni Kátyúföld földrajzi jellegzetességeiről is, elvégre egy felfedezőnek elsősorban az efféle leírásokban kell igazán otthonosan mozognia. Más utazásaimból (és az azokról szóló beszámolóim fogadtatásából) tudom, hogy mennyire színesítik ezt a tűzhányók, a gleccserek, égbetörő hegyek és más ehhez hasonló, látványos és jellegzetes természeti jelenségek, vagy például a beláthatatlan és bejárhatatlan sivatagok. Ekkor (ezek által) érzi át kényelmes foteljában ülve az érdeklődő olvasó, hogy az életnek vannak nagyobb nehézségei is, mint reggeli csúcsforgalomban autóval keresztülverekednie magát a Cityn.

H

abár erre nézvést is mondhatnék nekik egyet s mást, ha Kátyúföld fővárosának közlekedését kezdeném elemezni. Bubopest is tartogat számos meglepetést az idelátogató idegennek, és akkor arról még egy szót sem szóltam, amit magának a bennszülötteknek! Most azonban szélesebb horizontú pillantást szeretnék vetni erre a vidékre, ezért csak jelzem, hogy a fővárost irányító Lord- májer Nagy Nyári Ötletei még a legedzettebb káty embert is képesek meghökkenteni, sőt elgondolkodtatni, ami egyébként nem jellemző erre a kedves népre. (Mármint a gondolkodás.)

Magát a jelenséget úgy tudnám érzékeltetni olvasóim számára, ha azt mondanám, hogy a crosscountry (terepfutás) és a crossword (keresztrejtvény) sajátos keresztezése, a labirintus-játéknak egy olyan változata, ahol kifinomult tervezéssel gondoskodnak arról, hogy A pontból lehetetlen legyen eljutni B pontra. Tudom, hogy ennek elképzeléséhez különleges fantáziára van szükség (amelyet sajnálatosan eltompít a civilizáció), most nem is erőltetem, készülök azonban arra, hogy egyszer leírjam életem egyetlen kudarcba fulladt expedícióját, amikor - minden előzetes és józan lebeszélés ellenére - megkíséreltem eljutni a Nagykörút egyik végéből a másikig. Ez monszunidőben sem könnyű, az általam választott útfelújítások évszakában azonban még senkinek sem sikerült, szomorúan kell bevallanom, hogy nekem sem. (Ez a kudarc sem szegte azonban a kedvem, noha a lelkem mélyén talán bele kellene törődnöm abba, hogy még egy Market Place számára is adódhatnak megoldhatatlan feladatok. E tekintetben Kátyúföld általában véve is jó iskola.)

De térjünk vissza (e kis kitérő után - megjegyzem, még a legedzettebb idegrendszerű káty emberek is összerezdülnek erre a szóra, mert emlékezteti őket az „elterelés” kifejezésre) eredeti szándékunkhoz, vagyis oda, hogy megkezdjem Kátyúföld földrajzi leírását.

Olvasóim nagyjából fogalmat alkothattak maguknak a Kárpótlás-medence főbb jellegzetességeiről, amihez most a nagy káty költő halhatatlan sorait is segítségül kell hívnom. „Mit nekem te zordon Kárpótlásoknak privatizált, vadregényes tája, tán csodállak, hiszen már megvettek, s képzetem csak a cégbíróságot járja...” Tartok tőle, hogy hevenyészett fordításom nem képes megmutatni teljes mélységében azokat a magasságokat, amelyek ezekben a sorokban megfogalmazódnak. Valóban, minden leírás kevés az érzelmek pontos érzékeltetésére, amit a látvány kelt az emberben, amikor képzeletének léghajóján (csak megjegyzem, hogy a káty léghajó-flottát most adták el a fejlődő Burundinak, azt mondják, több miniszter is benne volt, de aztán kidobták őket, hogy könnyebben emelkedjen; az ország léghajója), szóval, képzeletbeli léghajóról beszélek: amikor képzeletünk léghajóján a zordon csúcsok ölelte tájra nézünk. Valahogy így írja a költő is: „Felrepülök ekkor gondolatban túl a földön felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dumától a Párbeszédig elterelő róna képe...” (Róna - káty nyelven pusztát

jelent; puszta egyenlő pusztulás, latin jövevényszó [posztulátum], jelentése sarktétel, alapigazság, vagyis „bizonyítás nélkül elfogadott, egyszerűbb igazságra vissza nem vezethető tétel”, erre gondolhatott egy másik nagy káty író, amikor leírta: „Pusztulunk, veszünk mint oldott kéve - többet kell nemzenünk!” Sajnos, úgy értesültem róla, hogy a nemzéssel kapcsolatos kormányzati elképzelések már nem fértek bele az első száz lépésbe, sőt talán a második százba se, erre - mint őszintén elmondták nekem szakértők - a magyarázatot ott kell keresnünk, hogy a káty nyelv sok azonos idiómát [idiótát] tartalmaz, vö. nemzene - nem zene; emiatt szokott néha elveszni az összhang. De keresik! Ezt szóvivői szinten is megerősítették.)

Kátyúföld kis ország (tankkal egynapi járóföld, legfeljebb kettő, különösen, ha behívják), jó időben ellátni egyik végéből a másikra, magam sem értem, hogy miért boronganak egyes káty hazafik azon, hogy egyáltalán nincs kilátás. (És a kormányon lévő politikai erők is mindig a belátásra apellálnak.) Az ország jelenlegi állapotában három nagy tájegységre osztható. Az egyik a Dumántúl, a másik a Duma-Risza-köz, a harmadik az Al-föld. (Régebben volt Fel-föld is, de azt valami békekötés címén elcsatolták, ennek a káty kormányok nagyon örülnek, hiszen így sokkal kisebb a gond az egészségbiztosítási terhek tekintetében. Egyszer egy kormánytisztviselő megkísérelte elmagyarázni nekem, hogy Kátyúföld valamikori legnagyobb és legszebb része egy bizonyos Erd-éj volt, ezen a téren azonban akkora a sötétség, hogy még a vöröscsillag sem tudott világosságot teremteni az anyaországi fejekben. Hiába is kérdezte a [harmadik] nagy káty költő: „Régi dicsőségünk, hol késel az erd-éji homályban...?” Volt idő, amikor a káty nép legjobbjai hittek abban, hogy a késések behozhatok, de aztán az államvasutak irányításában is érvényesült a kormányzati lendület, és a késés mint szakszó kiveszett a köznyelvből. A vas-út visszakerült a kőkorszakba. Pattintott.)

Talán mégis Dumántúl Kátyúföld legszebb vidéke!

Tudni kell, hogy az ország legnagyobb folyója a Duma. Volt, amíg el nem terelték. (Az elterelés a káty történelem jellegzetes eseménye. Mindig, mindent eltereltek. Először magát a népet, régi szálláshelyéről. Aztán a fejlődést, a főútvonalról mellékutakra. Sokan állítják ugyan, hogy nem érezte ott rosszul magát a káty nép, hiszen ez mégis csak káty út volt, az övé, lassanként ismert rajta minden döccenőt és kátyút. Behunyt szemmel tájékozódott, ami különösen hasznos akkor, ha egy nép elveszíti a tisztánlátását.) Ezt a folyót nevezték már kék Dumának, vörös Dumának, sőt narancsszínűnek is (átmenetileg), alapszíne mégis a rózsaszín, ami általában a naplementét jellemzi. (Naplement - amikor lebókol a nap a láthatáron, vagyis kompli- ment. Darab idő óta komoly izgalmakat kelt meteorológus körökben, hogy feljön-e. Tartanak tőle, hogy egyszer elkerüli megszokott pályáját. Szégyenlős? Vagy elterelik?)

A folyó a káty népfaj legalapvetőbb tulajdonságáról kapta elnevezését. A „duma” szó etimológiai eredetéről ma is viták folynak. Egyes tudományos nézetek szerint az Étel-köz idejéből származik (Étel- és Ital-köz; vö. kumisz - ebből származik a „komisz” szó is, ami alapvetően „csintalan”, vagyis „kormánypárti ügyvezető al- elnökből ellenzéki szócsővé válik”, ez különben a Nagy Brehm-ben is benne van, de a Mengye- lejev-táblázat még nem ismeri), tehát az egyik nézet szerint az Étel-köz, mások azonban - ugyanolyan tudományos apparátus mozgósításával - időben is, helyben is sokkal távolabbra helyezik: Mezzo-Toprongyiába. (Ebből pedig a sumírkodik, sumárkodik - sumákol sző eredeztethető; statisztikailag kimutathatóan a legtöbbet használt káty kifejezés.)

Itt azonban nem szabad leragadnunk, a szavaknál. Hiszen a káty, amúgy sem a szavak embere, sokkal inkább a tetteké, amit az ismert szólás-mondás is kifejez: „Csülökre agyar!” Vagyis ne tépd a szád, ember, vájd bele fogad a csülökbe (egyszerűen tormával, mustárral, vagy Pékné-módra), addig se tudsz beszélni.

Mert ez egy nagyon érdekes dolog, idő kell az idegennek, amíg kapizsgálni kezdi (egy híres káty belügyminisztertől eredeztethető szó: ad is Gáli, kap is Gáli - de mert „nem éri gyász, akire egy párt vigyáz”, mindig többet kapott, mint adott, idővel köznevesült, neve a közzel egybesült), amíg lassanként megérti, hogy a káty emberben egyszerre van meg a szókényszer és a hallgatás kényszere. Beszélne is, nem is. Dumálna is, nem is. Megint egy káty halhatatlanra kell hivatkoznom: „Mintha szívemet fojtogatta volna a kova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duma...”

„Kis lak áll a nagy Duma partjánál” - olvashatjuk más helyen, a káty népképviselet szakrális helyéről, a Parlamentről. Ebből is láthatjuk, hogy a Duma a káty ember számára több egyszerű földrajzi szónál. A Parlament épülete (ezt talán már máskor is említettem) a Duma partján áll, mégpedig a Duma innenső, vagyis a Risza felőli partján, így érthető, hogy miért lett Dumántúl az a rész, ami a Duma túlsó partjánál kezdődik.

Dumántúl talán a legváltozatosabb része a Kárpótlás-medencének, földet, folyót, legelni jót, hegy-völgyet benne lelsz. És főleg, hogy a nép! (Az istenadta nép.) Oly boldog rajta, mintha sírkamrában volna. Béke, nyugalom, és koalíció (paleo-koalíció), amerre szem ellát. Középpontjában van a Plattensee, amely meglepő módon teljesen lapos, ami egy tótól nem minden esetben várható el, különösen viharos időben. (Van egy kisebb tava is, a velencei, régebben ez a fehérvári dözsék székhelye volt, még az első- [másod-, sőt több] titkárok idejében, akik két békekölcsön-jegyzés, illetve békalencse [főzelék] között itt dózsoltak, pontosabban dörzsöltek. Dörzsölődtek. Sima is volt minden, mint az M7-es felújítása. De az már egy másik sztori!)

A Plattensee északi vidéke változatos dombhát, tele bakonnyal és vértessel, lenyúlik az Ősrégig, ami már vasba költözött. Délen tolna és baranya (eltolna és elboronya - alapvetően ez is annyit tesz, mint valamit elsimítani). És máris ott vagyunk a határnál, amit Bruxelles nagyherceg most próbál légiesíteni. Biztatók az első próbálkozások (kísérteti szakaszban), a levegő gondosan megszámláltatott, de sajnos (egyelőre) híjával találtatott. Emiatt kell még a sechen- genén maradnia a káty népnek, legalább addig, amíg egyenesbe nem jön az európai költségvetés. (Mint tudják: már elvetették, boldogabb népek most várják az aratást.)

Érdekességként még megemlíthetem, hogy Dumántúl tele van várromokkal. Ezek kicsit hasonlítanak a CD-Romokra, csak nem annyira kompatibilisek. (De már Suli-Nyet! Amit jó tudni.)

Egyelőre ennyit! Remélem, hamarosan sort keríthetek majd a Duma- Risza-köz ismertetésére is. A Risza ugyanis a második legnagyobb folyó errefelé, halban és ciánban rendkívül gazdag. (Most dolgoznak a Cián- Káli-medence kialakításán, nemzetközi összefogással, és dákoromán elmélettel.)

A Risza is emblematikus elnevezés, úgynevezett beszélő név. Risza, riszálni - annyi, mint megadni a császárnak, ami a császáré. De inkább egy picivel többet!