Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-17 / 119. szám
HÍDLAP • 2006. június 17., szombat hídlai magazin „Minden szentektől idegenkedő, pogány voltom nem engedi, hogya címbe írjam ki teljes nevét: Páduai Szent Antal. Olvasható róla, hogy a katolikus világ legnépszerűbb szentje. Soksok millió a tisztelője (...) okán Páduai Antal kétségtelenül kegyes, kiváló férfiú lehetett. Hogy emlékét megőrizzük, nincs kifogásunk ellene. Nagyon kevés a kegyes életű férfiak száma. Ne feledjük el hát őket haláluk után sem.” - írja Ady Endre Páduai Szent Antalra emlékezve. 1195-ben született és 1231. június 13-án halt meg Padua (Padova) közelében. Eredetileg Fernando névre keresztelték. Tizenhat éves lehetett, amikor belépett szülővárosának ágostonos kanonokrendi kolostorába. Végül 1220 nyarán csatlakozott a ferencesekhez. Megérintette Szent Ferenc követőinek, a „kisebb testvéreknek” egyszerűsége, tiszta istenkeresése. Keresztnevét templomuk védőszentjének, Remete Szent Antalnak a nevére cserélte. Tudásának és kiváló szónoki képességének köszönhetően Szent Ferenc megbízatásával megalapította a ferences rend első tanulmányi házát Bolognában, és ő lett a teológia első tanára. 1227-ben végleg visszatért és Páduában és környékén tevékenykedett. Életének utolsó évében a composanpietroi remeteségben élt. Barátja egy hatalmas diófán készített neki kunyhót. Úton Pádua felé hunyt el. Itt is temették el a Santa Maria Maggiore templomban. Valóban a legnépszerűbb szentek egyike. Jóformán nincs templom, ahol ne állana szobra, mely angyali szelídségű ifjú szerzetest ábrázol, barna ferences csuhában, karján a kis Jézussal, szabad kezében liliommal, a tisztaság szimbólumával. Aki hívő katolikusnak gondja-baja van, végső menedékként mind hozzá fordul. Az eretnek- és szerzetesmozgalmak századának volt a fia, Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc kortársa. Észak-Itália és Dél-Franciaor- szág eretnekségekbe tántorodó tömegeit té- rítgette vissza a „helyes” útra a szó fegyverével. Érdemei elismeréséül IX. Gergely pápa alig 10 hónappal halála után szentté avatta, 1946-ban pedig XII. Pius pápa egyháztanítóvá nyilvánította. Hogy a szentté nyilvánítást a jámbor közvélemény is jóváhagyja, arról az egyház gondoskodott: e tíz hónap alatt Antal padovai sírjánál rengeteg csoda történt, számtalan kérés és ima talált meghallgatásra. Ez a tíz hónap alapozta meg Szent Antal későbbi közbenjárói hírnevét. Legnépszerűbb legendája szerint a szent egy zsidó embert akart meggyőzni arról, hogy Krisztus valóban jelen van az oltári- szentségben. Ezért a zsidó szamarát a kehely és az ostya elé vezette. Az állat a szentségek láttán letérdepelt. így lett a szamár Szent Antal jelvénye. Választásának volt valóságalapja is. Általában papi személynek - alázatát meg foglalkozása békés voltát bizonyítandó, és mivel Jézus is szamárháton vonult be Jeruzsálembe - nem illett lóra ülnie. A szamár illett a szegénységi fogadalmat tett cseri barátokhoz (az obszerváns ferencesek régi népies neve ez), mert a róluk kialakult kedveskedőn csúfon- dáros kép a szamár tulajdonságaival ruházta fel őket, úgymint igénytelenség, egy- ügyűség, teherbírás. Később, amikor a rend buzgalma alábbhagyott, és tagjai bírált elődeiket követték a bűn útján, a szamár rossz tulajdonságai kaptak hangsúlyt. (A bujálko- dás és iszákosság jelképe is volt. Néha az ördögöt öltöztették barátcsuhába, ilyenkor neki volt szamárfarka és patája.) Szent Antal tiszteletének első hazai nyoma IV. Béla családjában bukkan föl. Ekkortól az ábrázo'- lásokon az Árpád-ház szentjei mellett Ferenc és Antal is látható. Ezt az együttest az magyarázza, hogy Béla király édestestvérét, Erzsébetet, a franciskánus harmadrend tagját, szinte egy időben avatta az egyház a rendalapítóval, Francescoval és Antallal szentté. Szent Antal tisztelete azonban a magyar középkorban még nem vált általánossá. Képmását, legendáját a hazai gótika szárnyasoltárain, freskóin egyelőre hiába keressük. Kultuszát a XV. század folyamán kivirágzó franciskánus obsz- erváncia karolja föl. Magyar tükröződése az obszerváns Temesvári Pelbárt közvetítésével az Érdy-kódex legendája, amely azonban még nem ünnepli olyan szenvedéllyel, mint a barokk jámborsági irodalom. Riadó! A budapesti Ünnepi Könyvhéten Duray Miklós új könyvvel jelentkezik, amelynek címe: Riadó! Vágják alattunk a fát! M ár a 2005-ben megjelent Duray Miklós- könyv címe, a Ne félj, csak higgy! is felszólítás volt. A biztatás közvetve vagy közvetlenül azoknak a magyaroknak szólt, akik attól féltek, hogy a magyar nemzet határokon áthatoló egyesítése a hátrányukra válhat. Akik - leginkább azért, mert a magyarországi kormányzat tudatosan gerjesztett bennük ilyen félelmeket - attól tartottak, hogy ha a környező országokba szakadt magyarok megkapják második állampolgárságuknak a magyart, majd Magyarországra özönlenek, és élnek mindazokkal a lehetőségekkel, melyek egyébként csak egy magyarországi lakhelyű magyar állampolgárnak járnak; akiknek a határon túli magyarok már idegennek számítanak: az erdélyi vagy par- tiumi magyar románnak, a felvidéki szlováknak vagy ukránnak, a szerbiai ,jugónak” stb. Az így „gondolkodó” „magyarok” nemzetfelfogása hasonult a nyugat-európaihoz, mely szerint az állampolgárság azonos a nemzettel, és aki most nem magyar állampolgár, nem lehet tagja a magyar nemzetnek. Duray azonban ezt éppen fordítva gondolja, és úgy is van rendjén. Azt mondja: aki a magyar nemzet tagja, bárhol él is, lehessen magyar állampolgár is. Erre a kívánságra egyebek között az is feljogosít bennünket - mutat rá új könyvében Duray -, hogy a magyar nemzetet már politikai nemzetté érése után szakították többfelé - nagyhatalmi erőszakkal -, vagyis midőn a nemzet már nem csupán azonos térségben vagy országban lakó, azonos nyelven beszélő, azonos fennhatóság alá tartozó és azonos állampolgárságú emberek együttese volt, hanem a nemzetté érésnek legfejlettebb szakaszában tartott. Tagjait nem csupán a nemzeti múlt közösségének tudata és azonos kultúrához való tartozásuk forrasztotta össze, hanem a nemzeti jövőnek a múltjából és jelenéből fakadó közös tervezése is - azaz közös politikai akarat is. Akkor tekinthető egy nép politikai értelemben véve is nemzetnek, ha társadalmi kultúráját közös politikai akarat: a nemzeti akarat jellemzi. Ez a gondolati gömb Duray Miklós új könyve egyik vezérlőfonalának legnagyobb gombolyagja, és e könyvének címe is felszólítás: „Riadó!”. A riasztás azoknak szól, akik nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a mostani politikai helyzetben végveszélybe kerülhet ennek a közös nemzeti akaratnak, pontosabban: az érvényesítése lehetőségének a helyreállítása. Akik azzal érvelnek, hogy Magyarországon 2006 tavaszán a többség akarata érvényesült, és ez az akarat demokratikus választásokon mutatkozott meg. Nem lehet egy választás demokratikus, ha nem jellemzi a nemzeti felelősségvállalás - mondja. Duray Miklós. Arról lehetne vitatkozni, hogy miként tovább, ha már a nemzet újraegyesítésének meglennének az intézményes és törvényi feltételei, de arról nem lehet, hogy van-e szükségünk ezekre az intézményekre és törvényekre. Könyvének fejezetei nem elsősorban a bennük levő írások tartalma szerint csoportosultak egy-e- gy egységgé, hanem leginkább Duray megszólalásának alkalmai és mikéntje szerint - különféle politikai történések, kulturális események, évfordulók és ünnepek adnak neki alkalmat ugyanarra: hogy a nemzet egyesítésének ügyéről, illetve az ezt akadályozó tényezőkről beszéljen. A kötet három beszélgetéssel kezdődik, melyeket 2005 nyarán, a szerző hatvanadik születésnapja alkalmából készített vele egy-egy felvidéki és egy budapesti újságíró. A második fejezet a Hídlap című esztergomi újságban hetente közölt tömör és lényeglátó írások finomított és pontosított változatából állt össze. Ez a legolvasmányosabb fejezet, és az egész könyv gondolati mozaikjának is lehet tekinteni. Apránként, más-más nézőpontból szemügyre véve, rövidebben vagy hosszasabban, mint másutt, de felbukkan benne a kötetnek minden fontos kérdésköre. Ezek közül csak néhány: a nemzeti felelősség, a szabadság, a felszabadulás, az európai közösségből fakadó, vagyis inkább fakasztható lehetőségek, a trianoni döntés és mai megítélése, Edvard Benes szobrának felállítása, a szlovák-magyar viszony története és mai alakulása, a Magyar Koalíció Pártjának erkölcsi és politikai bukdácsolásai, valamint megújulásának szükségessége stb. A harmadik fejezet két nagy ívű történelmi értekezésből és a szlovákiai belpolitikái helyzetnek történelmi hátterű és mélyreható elemzéséből épül fel. Külön figyelmet érdemel a fejezetet nyitó tanulmány, mely a trianoni diktátum 85. évfordulójára való emlékezés gyanánt elmondott Duray- beszéd bővített változata, és a döntés történelmi hátterét olyan nézőpontból világítja meg, amilyenből nemigen szokás. Pedig csakis ebből a nézőpontból látható világosan, hogy miféle hatalmi törekvések mozgatták és módosították az antant törekvéseit, és miért követte olyan gyorsan az első világháborút a második. A negyedik fejezet egésze a szlovákiai demokrácia állapotának, az ottani magyarság helyzetének elemzésével foglalkozik, és javító szándékú bírálatát adja az MKP politikájának. A szerző tudatosan helyezte a könyve központi helyén levő fejezetbe ezeket az írásokat - ezzel is arra figyelmezteti olvasóit, hogy a nemzetpolitika szemszögéből nézve nincs magyarországi és nincs felvidéki ügy - csak magyar ügy van. Kiemelkedő jelentőségű írása ennek a fejezetnek a Romlásunk újabb mérföldköve című. Ebből a Szlovákiában 2005 őszén tartott megyei képviselőválasztások eredményeit és tanulságait mutató közelkép rajzolódik ki, és Duray, sürgetvén a párt mihamarabbi megreformálását, itt is hangsúlyozza, hogy mennyire nemzetromboló hatású az, ha egynémely csoportok gazdasági érdekeinek érvényesítésére tevékenykedik a néptől megválasztott politikai testület, ahelyett, hogy a felvidéki nemzettest együttes és távlatosan feltérképezett érdekeit képviselné. Az ötödik fejezet ünnepi alkalmakon elhangzott beszédeket tartalmaz, de egyikőjük sem az ilyenkor szokványos frázispufogtatás. Például a Rákóczi üzenetei című olyan alaposan elemzi a Rákóczi korabeli magyar és nemzetközi társadalmi és politikai folyamatokat, hogy még akár érettségiző diákok is kidolgozhatnák belőle az idevágó érettségi tételüket. A hatodik fejezet gondolati ívének két végpontja: a tudatos nemzetpusztítás és a nemzeti önrendelkezés (az autonómia). Duray itt közzétett írásaiban is bejálja - sokadszor, de folyton újabb nézőpontok szerint is - az e két pont között elterülő hatalmas térséget. Az Autonómia, és...? című előadásban a leszakított magyar nemzettestek autonómiájának megvalósítását akadályozó körülményeket elemzi, rámutatva arra, mennyire nevetséges vagy irracionális félelem - vagy tudatos fondorlat - húzódik meg a magyarság autonómiájának ellenzése mögött. „A magyarságnak most már nyolcvanhatodik éve tartó Kárpát-medencei helyzete Európa egyik szégyene” - írja. A hetedik fejezet egyetlen írása a szerző képviselő- és küzdőtársának, Komlósy Zsoltnak a búcsúztatása. Duray Miklós egész könyvét Komlósy Zsolt emlékének megőrzésére ajánlja. Mi pedig ezt a Duray-kötetet is azoknak ajánljuk, akik szeretnének tenni a magyar nemzet megőrzéséért - már valamennyit azzal is tesznek érte, ha elolvassák. • Maleczky József, a könyv szerkesztője P. Rein
