Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-13 / 94. szám
VIII HÍDLAP • 2006. május 13., szombat _________magazin K ocsis L. Mihály Market Place erősen elcsodálkozik Hozzászoktam, különben, hogy itt, Kátyúföldön érik meglepetések a az embert. Úgy van ezzel az utazó, mint a kátyúkkal (káty úttal), ha nincs (egy-két méteren belül), szinte már hiányzik. Mégsem mondhatom, hogy számítottam arra, ami a káty átlagemberrel (doktor Lúzer vagy Lózar; még mindig keverem) való találkozásom során bekövetkezett. Talán a két kísérőm szigorú következetessége, talán az eddigi ismereteim sugallták, hogy ennek (a félhivatalos) beszélgetésnek ott vannak a határai, ahol vannak. Hogy ebben a százlépéses demokráciában a legtöbb, amit megtudhatok egy (szabadon demokratikus) káty embertől, nem sokkal több, mint amit összefoglalóként elmondott nekem (most megpróbálom betűhíven elismételni), vagyis hogy: „ Úgyvanúgymintvalamint... ” Ez hazai füllel talán kevésnek tűnik, akárha mellébeszélésnek is, itt azonban nem. Különösen, ha azt is látja az ember, hogy a beszélgetés hallgatósága mind e közben milyen finom csuklómozdulatokkal lóbálja a bézbólütőt, illetve nuncsakut. (De már a tartásban is van tartás.) K ezdtem tehát jegyzeteimet rendezgetni, s valami olyasmit dadogtam, hogy mennyire örülök ennek az őszinte, baráti légkörnek (valóban!; hiszen - mint talán említettem - addig mindössze egyszer figyelmeztettek a bézbólütővel, hogy a káty törvények által szigorúan védett személyiségjog, illetve adatvédelem területére tévedtem - bocsánat, tévedtem...), nyújtottam kezem doktor Lúzemek, ő viszont megszokásból rögtön a nyakát, mivel a káty átlagember sokszor összekeveri, ha szorításról van szó. (A nadrágszíját ellenben mindig maga húzza összébb - egy vagy két százalékponttal, mintha csak leértékelné a nemzeti valutát -, kiváltképp akkor, ha a káty nemzetgazdaság hivatalos kormányzati értékelése van napirenden, illetve napi trendben.)- Akkor hát... - kezdtem volna bele a búcsúzkodás, káty szokások szerinti, szertartásába, amelynek hossza mindig egyenesen arányos a kapott információkkal (minél csekélyebb utóbbi, annál hosszabb előbbi) -, akkor hát, megköszönöm, hogy drága idejéből ilyen hosszan áldozott eszmecserénkre. Úgy gondolom - bólintottam kísérőim felé -, találkozásunk hozzájárult ahhoz, hogy népeink is közelebb kerüljenek egymáshoz, egyben meggyorsítsa azt az integrációs folyamatot, amely Kátyúföld és Bruxelles nagyherceg birodalma között örvendetesen megindult. Valamint... Ekkor azonban az a meglepetés ért, hogy kísérőim váratlanul fölpattantak (doktor Lúzer sietve összekulcsolta kezét a feje felett, pedig az önvédelmi fegyverek most egyáltalán nem lendültek; magam is elcsodálkoztam ezen), először azt hittem, udvariasságból, de kiderült, hogy belecsúsztunk az ebédidőbe. (Az ebédidő hagyományát Kátyúföldön elsősorban kormányzati körökben őrzik, az átlagember napi gyakorlatából kiveszőben van, olvastam is erről egy érdekes tanulmányt a Nemzeti Táplálkozástudományi és Leszoktatási Intézet gondozásában, ennek ismertetése azonban túlzottan megterhelné mostani beszámolómat. Amúgy se bírnám gyomorral.) A két kísérőm elnézést kért tőlem, mondván, rövid időre magunkra kell hogy hagyjanak minket, de ne legyek türelmetlen, mert ma bélszín Budapest módra van a menüben, amivel gyorsan végeznek. Szívesen meghívnának engem is, de szabott adag érkezik, amúgy is feltételezik, hogy a rendelkezésemre álló ebédjegyemet máshol kívánom felhasználni. Meglepődtem. Hogy hirtelen - csak úgy - magunkra hagynak minket (minden átmenet nélkül, illetve éppen ez az; hogy átmentek egy szomszédos helyiségbe), a búcsúzkodás így félbe maradt. Zavartan néztem doktor Lúzerre, őt vajon hogyan érinti ez a fordulat. A bennszülött azonban nyugodtan viselkedett, így én is megnyugodtam. Kisvártatva doktor Lúzer megszólalt. (Szerencsére ültem.)- Lehet, hogy hallgatnak minket, de mindegy - mondta, váratlanul olyan emberi hangon, mintha csak európai polgár volna ő is, mint jómagam. - Sajnálom önt, Mr. Market Place, uram, hogy hiába vesztegette velem a drága idejét, noha njegértem, hogy mint idegen szeretne mélyebb ismereteket szerezni hazámról, drága Kátyúföldünkről, amit eredetileg másként neveztek, de ezt nem merem elmondani. Figyeltem, ahogy próbált volna megérteni, és sajnáltam, hogy beszélgetésünk ilyen setesutára sikeredett, elképzelem, miket gondol rólam... Szerettem volna megnyugtatni, de szinte megszólalni sem tudtam doktor Lúzer új társalgási stílusától. Nem ugyanaz az ember volt, akit megismertem.-Van egy cigarettája? Lövöm a rigót... Mindegy. Gondolom, most meglepődött. Azt hitte, hogy a káty ember olyan, amilyennek eddig engem látott. Hát nem! Uram. Mi, kátyok éppen olyan emberek vagyunk, mint önök, a világ szerencsésebb népei. Csakhogy nekünk történelmi tapasztalataink vannak, amitől sohasem tudunk elvonatkoztatni. Mit tud maga rólam? Amit elmondtam. Vagyis semmit. Látta, hogyan változtatom formámat, jellememet, s ha kell, a szemem színét is. Igen. Ez nálunk mindennapos gyakorlat. A túlélés szükséges praxisa. Mi már így születünk, s irigykedve gondolunk őseinkre, akik megengedhették maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyennek az Isten megteremtette őket: szabadok, büszkék és őszinték, emberek, nem vadak. Elmék vagyunk pedig mi is, szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Mi, emberek (amúgy), sötét erők, érezzük, napjaink letelnek, s ha érezzük, a vég előtt, mint döglött légy, a világ ellep, eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyújtom a temetőt... Most már nem tudom, mit tegyek, öljek-e, vagy olvassak ponyvát, ösztöneim az életet, bármily kegyetlen, meg nem únnák. Jobb szeretik a bő uzsonnát, mint én a tűnő felleget, egy lány mosolyát, mint a munkát én és a tündér képzelet. Szépen beszélsz! Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél s igazad van! De most aludj, ma éheztél és nem kerestél, egész nap új világra lestél... Vagyis. Ön, kedves idegen, nem lát bennünk mást, csak vegetatív lényeket, s így elveszíti a lényeget, ami pedig így is oly emberi. Udvarias és kedves ember vagy, idegen, láttam rajtad első pillanatban, hogy úgy tekintesz rám, mint másik emberi lényre, de ugyanakkor azt is, hogy gyermeki léleknek gondolsz, akit fel kell növeszteni, fel kell emelni, úgymond, civilizálni. S hogy ez a te nemes hivatásod mint európai polgárnak. Hát nem! És még egyszer nem. Nincs mit felemelni rajtunk. Egyrészt, mert már felemelhe- tetlenek vagyunk - a saját súlyunk tart ott, ahol -, másrészt, mert a köztünk lévő (látszólagos) szint- különbség valahol irreleváns, nyilván ismered ezt a szót, latin. Mi ugyanis egy latin műveltségű nép vagyunk, bizony, egyáltalán, művelt nép vagyunk. Ha kezdeném sorolni, mi mindent adtunk a világnak, bizonyára elcsodálkoznál, de most legyen neked elég annyi, hogy Puskás Öcsi csak egyike nemzeti nagyjainknak, és azért említem az ő nevét, mert őt talán még te is ismered. Aki nyilván nem vagy műveletlen ember, noha még sokat kell tanulnod. Ha itt élnél közöttünk huzamosabb ideig, sokat meg is tanulnál. Mindenekelőtt azt, amit minden káty ember tud, vagyis hallgatni. Mert hallgatni Arany, beszélni Petőfi... Például ezt sem érted, miért is értenéd. Petőfi ugyanis addig emlegette a világszabadságot, amíg úgy elesett, hogy többé fel sem kelt, pedig hol volt még akkor a schengeni egyezmény. Egyáltalán (igen), hol voltatok ti, „művelt nyugat”, amikor mi itt, a Kárpótlás-medencében keresztbe feküdtünk a tatárnak, a töröknek, majd a ruszkiknak, hiszen még ezt a ruszki kifejezést se veszi be a kényes gyomrotok, mondván, hogy politikailag nem korrekt. De lettetek volna csak a mi helyünkben! Vagy ők, az említett keleti látogatók lettek volna a ti helyetekben, vagyis a nyakatokon, akkor azért megnézném, hogy te például mit őriztél volna meg úri fölényedből, már amúgy, genetikailag. Azonban nehogy azt hidd, hogy neheztelek rád, vagy számon kérek valamit, a történelmét nem maga választja a nép, habár persze tehet róla. Örülj, hogy a világ szerencsésebb szegletében láttad meg a napvilágot, s hogy őseid közül senki sem ismerte meg arról a végéről a botot, amit az engedetlen bennszülött alsó felébe döfnek, ha nem elég szépen énekli az Intemacionálét. Örülj, hogy nem tudod, mi az, hogy tizenkilenc, vagy hogy egy híján húsz, hogy milyen egy páncélvonaton érkező terrorkülönítmény, vagy hogy hol van (mondjuk) Orgov- ány, hogy milyen hideg a Duna vize, ha a cipődet a parton kell hagyni, amikor belelőnek, és hogy kit véd az államvédelem, mi az, hogy padlássöprés és szocialista törvényesség, mi az a konszolidáció, amikor gyerekeket akasztanak, hogy aztán a gyilkosoknak tapsolj minden május elsején (éljen), zakatol a vonat, meg a szíved, apáról fiúra, ha ugyan. Mit tudsz te, jóember, rólunk, szerencsétlen kátyokról? Mit?! O * * sszeroskadva hallgattam doktor Lúz- ert, akinek szemei felfénylettek, miközben beszélt, szavaiban tűz volt (és keserűség) - alig tudott ülve maradni. (Még szerencse, hogy kísérőim meghúzták rajta a láncot, mielőtt étkezni távoztak.) Amikor elhallgatott, kicsit kapkodta a levegőt. (A káty demokrácia javára kell írni, hogy volt neki.) Néztük egymást. A láva, amely kiömlött belőle, lassan megkötött, szerettem volna eltüntetni, mielőtt kísérőim visszatérnek, nem baj, gondoltam, majd azt mondom: guanó.- Mit tehetek önért? - kérdeztem végül, némileg elhaló hangon.- Értem? - kérdezett vissza doktor Lúzer, a káty átlagpolgár, akit (központi engedéllyel) íme, meginterjúvolhattam. - Értem már semmit. - Értem - mondtam. És azt hittem, hogy tényleg értem. Pedig nem. Új távlatok nyíltak számomra Kátyúföldön.
