Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-06 / 89. szám
VIII HÍDLAP • 2006. május 6., szombat híd h magazin Kocsis L. Mihály Szemtől szembe ...amikor egy káty megnyílik Megnyerni egy káty átlagembert nem egyszerű dolog, miközben (pedig) olyan megnyerő. Komor arca (valószínűleg) derűs lelket takar, igaz, ezt nagyon jól teszi, úgy, hogy szinte észre sem venni (mármint a derűt). Kedves mosolyát is elrejti. Ami látszik: meggyötört, reményvesztett tekintet, a szemek tom- pasága-fénytelensége - de ez is csak akkor, amikor nyitva van, ellenben, ha alszik vagy lesüti, akkor egyáltalán nem, amiből akár arra lehetne következtetni, hogy mégse a száj összepréselve, két oldalt mély ránc, ugyanígy a szemek sarkában és az orr két oldalán, mindez valószínűleg a nevetőizmok túlzott igénybevétele miatt van így, genetikailag. Mesélik ugyanis (történeti munkákból kihüvelyezhető), hogy a káty lélek történelmi derűje apáról fiúra, anyától leányára - s így tovább - szállt, mondhatni öröklődött, s ez az egész nép géntérképét átrajzolta. A mosoly letörölhetetlen volt ennek a népnek az arcáról, bár sokan megpróbálkoztak vele történelme során. J ártak errefelé tatár hordák, török defterdárok, a művelt nyugat képviseletében osztrák sógorok (nem akarván, hogy a sok szép káty leány amúgy pártában maradjon), valamint sokszor támadt tenfía szép hazája keblére, ami azért volt praktikus, mert nem voltak utazási költségei. És a nép mindig csak mosolygott, ami valljuk be, egy idó' után idegesítő bír lenni. A legedzettebb martalócot is elbizonytalanítja, ha rablás és erőszakolás közben (csecsemők, falhoz; illetve privatizáció) az áldozat mosolyog. Most mi van? Élvezi? (A perverz disznaja.) De aztán elhozták ide, a tejjel-mézzel fortyogó Kárpótlás-medencébe az emberiség legszebb, legígéretesebb ideológiáját, az emberarcú szocializmust (vagy valami ilyesmit), és a mosoly ráfagyott az arcokra. Előbb rá, aztán le. Orvosilag azonban bizonyított tény, hogy a fagyott mosoly képes megolvadni, s amikor az emberiség eme szép kísértete átmenetileg szünetelni kezdett, sokan úgy gondolták (szakemberek), hogy a demokrácia napsugara megteszi majd a magáét. Megtette. (Azóta is teszi, folyamatosan.) Mégsem mondanám, hogy reménytelen vállalkozás, beszélgetést kezdeményezni egy káty átlagemberrel, mint jelen leírásom bizonyítja. Az előkészületekről már beszéltem (az akció anyagi vonatkozásairól szintúgy; ezúttal is kö- szönetemet fejezem ki a Királyi Földrajzi Társaságnak nagyvonalúságáért, ami persze viszonylagos, azért), nagy vonalakban megrajzoltam doktor Lúzer (vagy Lózar) arcképét is, pszichológiailag, s a kezdeti lépéseket, amivel megpróbáltam közel férkőzni hozzá. Igaz, arra előre figyelmeztettek, hogy túl közel ne akarjak, mert hajlamos arra, hogy váratlanul megharapjon, vagy - ami még veszélyesebb - további anyagi ellenszolgáltatásokat kérjen. (Erre is történelmi magyarázatok vannak, egyébként.) Most a beszélgetés következik, amit megpróbálok úgy visszaadni, mintha csak bankkölcsön volna, vagyis háromszáz százalékosan. (Ez lehet, hogy nem pontos, a százalékpont, hiszen reggel óta nem hallgattam a pénzügyi híreket. A tőzsde szárnyal.) Arra is előre figyelmeztettek, hogy kérdéseim lehetőleg ne érintsék az intimszférát, vagyis a kormány és a pártok tevékenységét (lehetőleg az önkormányzatét se). Ne tegyek fel családi kapcsolatokat feszegető kérdéseket se. A munkahely és a pénzügyek: tabu. A legóvatosab- ban azonban a múltat illetően kell viselkedni! (Mindenképpen tanulmányozzam át a Tudományos Akadémia napi múltértékelő kommünikéjét, az legalább az alapkérdésekben eligazít. Úgymint: Kátyúföld királyai és elsőtitkárai; Kátyúföld fővárosává Duma - illetve a Rizsa - gázlói, hajóvonták találkozása tilos.) Ezen kívül azonban szabad a gazda, illetve a demokrácia. Azt kérdezek, amit akarok, ami eszembe jut, nem kell megválogatni. (Szét, illetve össze.) A káty átlagember - aki előttem ült (ő előtte viszont az apja, nagyapja és dédapja is, igaz, mindegyikük más és más politikai indítékból) - amúgy teljesen átlagos volt. Legfeljebb az tűnt fel, hogy folyamatosan változtatta alakját és halmazállapotát (ehhez azonban hozzá lehet szokni, ha az embererősen koncentrál), ebbe az európai sorozóbiztosoknak is beletört a bicskájuk, pedig a világhadseregnek szigorú normái vannak. Doktor Lúzer először száznyolcvan centi magas, nyolcvanöt kilogramm és harminc dekagramm súlyú, barna hajú és szemű, dominánsan maszkulin egyednek látszott. Amikor leült, akkor viszont hirtelen összement, lába nem ért a földig, szakállt növesztett és kötögetni kezdett, mint egy nagymama (honnan került elő a kötőtű?). Amikor előrehajolt, akkor mázsán felülinek tetszett (nekem egyébként nem), később gyerekhangon énekelni kezdett: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének...” (Erről a kedves dalról tudom, hogy I. (Durcás) Fletó kedvenc nótája, most dolgoznak rajta, hogy lecseréljék vele az eddigi Himnuszt, ez azonban két harmatos törvény, lehet, hogy az alkotmánymódosításhoz ki kell hirdetni a rendkívüli állatokat - sok lúd disznót győz, viszont ezen a téren is gondosan ügyelni kell az európai normákra, ludat tömni, disznót rágni - vagy vágni? - tilos. Mindegy. Ahogy ismerem a káty politika fordulékonyságát, átnyomják. Illetve le. A torkokon. Ahogy kifér, „...úttörőnek lenni mindig joooóóóó!” Fletó, Fletó, ne légy durcás, egyél inkább libahurkát!)- Ma - mondtam megfontoltan, kissé távolabbról indítva, hogy ezzel is közelebb férkőzzem (mint említettem, szükséges!) -, ma, tehát, derűs napra ébredtünk. Hogy hívják önt? (Pedig ezt tudtam.)- Elnézést - mondta ekkor az egyik kísérőm, és a nála lévő bézbólütővel könnyedén a fejemre koppintott (mint később megjegyezte, a körmömre akart) -, elnézést, de ez személyes adatnak bizonyul, az adatvédelmi ombudsman ilyet nálunk nem engedélyez, kivéve az állami intézményeket, a közvélemény-kutatókat, a pláza- rendőrséget és a parkolóőröket.- De hisz'- mondtam csodálkozva -, az úr, illetve hölgy, akarom mondani tanuló az imént önként bemutatkozott. Tőle magától tudom, hogy doktor Lúzer a neve, vagy Lózar, nem értettem pontosan...- Ha bemutatkozott, az ellen senkinek sincs kifogása, de kérdezni nem lehet. Elakadtam.- Ezt hogy érti? Hogy kérdezni nem lehet. Semmit? Illetve akkor viszont mit?- O, hát bármit, bármit - sietett megnyugtatni a másik, neki nuncsakuja volt (az olyan izé..., kicsit fáj, ha használják) -, nálunk, mint említettem, s ön is láthatja, demokrácia van, szabad véleménynyilvánítás. Ugye? Ekkor ránézett doktor Lúzerre (hiszen tudom a nevét; Lózar?, persze, a kiejtésben tévedhetek), nagyon emberien, beszélgetőtársam (hallgatóm!) csuklani kezdett és terepszínűvé változott. Illetve szeretett volna, de a minket körülvevő terepnek nem volt színe (csak dinamikája), így gondolt egyet, és a széket domborította (ho- morította), mintegy felkínálva, hogy valaki üljön rá, de ettől végül is eltekintettünk. (Ergonómiai kifogásaink támadtak. Fel.) Doktor Lúzer kissé el is szomorodott, kísérőim szemét kereste, s amikor megtalálta őket, ajkait elhagyta az első értelmes mondat:-Az én sorsom jó és elégedettségre okot adó, hála I. Fletónak, ő királyi fenségünknek, és kedves családjának, beleértve valamennyi talált és saját jogú gyermekét, Ceglédről, vagy ahonnan éppen. Hála Istennek! A nuncsakus ekkor megütötte, figyelmeztetően.- Mit istenezel? Barom. Doktor Lúzer elsírta volna magát, de szerencsére kiment a fejéből, ahogy hirtelen elhajolt a bézbólütő elől. Ügyes. Látszik, hogy gyakorolja.- Én csak őfelsége, Fletó császár... - dadogni kezdett, pedig nem is volt a parlamentben.- Még csak király - jegyezte meg a nuncsakus, felém hajolva -, a nép hajlamos kissé előreszaladni. De majd! Német-római-parti. Parti... És az orosz államadósság? (Kérdeztem volna. Az sem apróság. Szerencsére visszanyeltem. A lélekjelenlétemet is.) K özben Doktor Lúzer is megnyugodott. Tovább szerettem volna kérdezni, de már súlyt fektettem a kötelező óvatosságra. Amúgy sem szerettem volna, ha baja esik. (Baja, Bácska, Lend- vai Ildikó felől régiveszély. Habár több is veszett, amikor Mohácsinétól a bor árát kérdezték. Vészterhes idők.)- Örömmel hallom - mondtam megnyugtatóan, és kissé mintegy mellékesen -, hogy ön eny- nyire elégedett sorsával, múltjával és jövőjével, látszik, hogy bizalommal van eltöltve, a szeméből is kiolvasom, hogy mennyire bízik a káty gazdaság alakulásában, amely száguld, mintha csak egy baráti kétéltű volna, kókkadón a pusztaságba (füstöl a víz, lóg a káka)... Sajnos, belezavarodtam. Doktor Lúzer viszont rám nézett. Egyenesen. Bele a szemembe. — Úgyvanúgymintvalamint. Egy szuszra mondta, és büszkén kísérőimre pillantott. Ők viszont rám. Most akkor láthatom! Ez a káty nép hangja. (Saját hangja vigye. Haza csak ott van, hol jogar is van.) Úgy csináltam, mintha írnék, (Vagy sírnék.) Egyetlen szót sem hagyok elveszni abból, amit egy káty átlagpolgártól megtudhatok, illetve róla. Éreztem, hogy valahol ezek történelmi pillanatok. Hogy egy káty így megnyílik, mintha a föld volna. (Isten kalapja, hazája a bokréta... Bocsánat, Fletó kalapja! Alapos király.) Miközben nem tudtam betelni vele. Doktor Lúzer tekintetével. Nyílt volt, mint egy város vagy egy nap. Istenem! (Pardon.) Látom az íriszét, kék, illetve barna, vagy fekete (kökény). Egy káty tekintet! Tekintettel arra, hogy szabott időm volt (nekem, Market Place-nek), lassan a búcsúzáson kezdtem (volna) törni a fejem (mielőtt..., ugye, a kísérők!). Nem tudtam, hogy tartogat még meglepetéseket ez a találkozás. Számomra, s így olvasóim számára is.
