Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)

2006-05-06 / 89. szám

Indiát magazin 2006. május 6., szombat • HÍDLAP A rendíthetetlen király; IV. Béla IV. Béla ifjú korában ridegségével vívhatta ki kortársai körében a „ rendíthetetlen ” jelzőt. A tatárjárást követően ez a hajthatatlan- sága az ország, sőt közvetve Európa érdekében is megmutatkozott. Közvetlenebbé vált alattvalóival, amikor szerencsés megmenekü­lése során tapasztalhatta az országlakókkal való egymásrautaltsá­gát a külső ellenséggel szemben. Nem véletlen, hogy a magyar ko­ronaeszme is ekkoriban kap új tartalmat, a korona az oklevelek­ben ekkoriban válik „szentté” Mint szimbólum már kezd nem csak az alattvalók, de az uralkodó fölé is emelkedni, mígnem a következő századokban egyre inkább önálló jogi személlyé válik. M agyarországon ekkoriban, Béla uralko­dásának második felében alakul ki egyfajta király-mítosz, ám ez most sem a királyi hatalomhoz kapcsolódik, mint más országokban, hanem Árpád-nemzetségéhez, an­nak is kiváló képességű tagjaihoz. Béla életének hátralévő évtizedeit beárnyékolta a tatároktól való félelem. Folyamatosan rettegett visszatér­tüktől főként, hogy Batu kán utódától számos levelet kapott, amelyben a főkán felszólítja, hogy csatlakozzék hozzá, igázzák le együtt Eu­rópát. Béla rendíthetetlensége európai vonatko­zásban ekkor bontakozott ki. Nyugatról ugyan semmiféle segítséget nem kapott, sőt a németek, osztrákok, csehek fegyverrel támadták, így min­den oka meg lett volna, hogy keleti határait egy tatár szövetséggel biztosítsa. Ám Béla egyre csak a pápát ostromolja, bár szép szavakon kívül egyebet Rómától sem kap. A király saját bizton­ságáról is gondoskodni igyekezett. Várépítő programja részeként kezdte meg Budavár építé­sét. 1249-ben költözött Budára azután 1256-ban Szent István szülővárosát, III. Béla egykor oly fényes esztergomi palotáját végleg az érseknek adományozza. Esztergom tehát többé nem „locus regális”, királyi székhely. Helyét Buda veszi át. A mai Óbuda a XIII. század elején tűz­vész áldozata lett a Szent István alapította szé­kesegyházzal együtt, a kis Pest városát jobbára német ajkú kereskedők lakták és egyelőre lakat­lan terület volt a Buda és Pest között húzódó Nyulak szigete, amelyet igazán híressé a do­monkosok itt épült apácakolostora tett, amely­ben a sziget későbbi névadója, Szent Margit her­cegnő élt. Igaz ugyan, hogy Margit domonkos­rendi apáca lett apja egykori felajánlásából, Bé­la mégis leginkább a ferenceseket kedvelte. Nem volt ugyan szerzetesi alkat - amint hadve­zér sem - mégis belépett a ferencesek világiak számára létesített harmadrendjébe. Ő, a Szent István után leghosszabban uralkodó Árpád-házi király inkább diplomata volt, méghozzá igen te­hetséges diplomata. Utolsó éveit mégis állandó családi viszályok között volt kénytelen leélni. Mint egykor anyja, Gertrúd, most felesége, Laszkarisz Mária igyekezett mind határozottab­ban beleszólni a kormányzás ügyeibe. Viszály támadt két fia, István és Béla hercegek között is, akik közül Mária királyné a simulékonyabb ter­mészetű Bélát támogatta, noha a király Istvánt már életében megkoronáztatta V. István néven, de a kormányzás ügyeitől távol tartotta. Vele sem volt túl nagy szerencséje. Egy alkalommal még fegyveres kenyértörésre is sor került közöt­tük, amelyből V. István került ki győztesen. Igaz ugyan, hogy Margit közvetítésével előbb-utóbb látszólag helyreállt a béke, apa és fiú viszonya so­ha többé nem lett a régi. Ekkorra a király számá­ra is Béla herceg lett a kedvesebb, ő azonban 1269-ben meghalt. IV. Béla is közeledni érezte ha­lálát. Utolsóként még összetűzésbe került kedves lányával Margittal, aki nem volt hajlandó fogadal­mait feladva férjhez menni, amiért is Béla minden kedvezményt megvont a szigeti domonkos zárdá­tól, mígnem Margit rendtársaitól is agyonkínozva néhány hónappal apja előtt 1270-ben meghalt. A hercegnőt minden pompa nélkül gyorsan temették el. A szertartáson szülei nem vettek részt. Béla ki­rály hosszú és nehéz uralkodása után 1270. május 3-án halt meg a szigeti királyi rezidenciában, miu­tán családját nem István fia, hanem Ottokár cseh király oltalmába ajánlotta. Végakarata szerint Esz­tergomban temették el, sírját máig nem találták meg a régészek. Valahol a mai ferences kolostor környékén állott középkori ferences kolostor krip­tájában nyugszik. Fellelése páratlan régészeti kuri­ózum volna, hiszen az övé napjainkra az egyetlen feltáratlan Árpád-házi királysír. • Histórias Első koronás királynénk A magyarok első koronás uralkodónője, Gi­zella bajor hercegnő Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai hercegnő leánya volt. 980 körül született, és Szent Wolfgang bencés szerzetes gondos nevelésében részesült. Születésének évét többen 985-re teszik. 996- ban eskették össze Istvánnal Scheyernben, s több forrás szerint ekkor már fejlett hajadon volt. Regensburgban az Aite Kapelle nevű, volt hercegi udvartemplom egy falfestménye ezt az eljegyzést ábrázolja; Gizella leendő férjénél csaknem egy fejjel magasabb. A házasságot leghatározottabban a hercegnő nagynénje, Gerberga apácafőnöknő ellenez- . te. Helytelenítette, hogy törékeny unokahú­gát politikai okok miatt veszélynek tegyék ki a „bar­bár herceg” oldalán. Hiába utaltak arra, hogy István már jó keresztény, és ígéretet tett egész népe megté­résére. Végül Henrik - hogy megismerjék - meghív­ta Istvánt Bajorországba, aki már az első találkozás­nál lefegyverezte az apátnőt előkelő, udvarias és őszinte viselkedésével. De Gerberga - a krónikás szerint - még egy utolsó próba elé állította őt. Hosszú ideig halogatta a találko­zást István és Gizella között. Azután úgy rendezte a dolgot, hogy István a kolostorkertben lássa meg elő­ször Gizellát, aki éppen térden állva imádkozott egy szobor előtt. Fölhívta rá István fi­gyelmét, és kíváncsi volt, hogyan viselkedik a „bar­bár”. István félretette fegy­verét, észrevétlenül Gizella mögé Iopózott, meghajolt a szobor előtt, és mozdulatlan maradt, míg Gizella be nem fejezte ájtatosságát. Önural­mával Gerberga utolsó ellen­állását is megtörte. Új hazájá­ban Gizella azoknak a nagy európai nőknek a nyomdokába lépett, akik előmozdították a Nyugat kereszténnyé tételét. Városa Veszprém volt. A veszprémi püspök ettől kezdve a mindenkori magyar királyné gyóntatóatyja, és a koronázás alkalmával koronázó főpapja is volt. István a pápától kapta a koronát, a ki­rálynénak a magyarok készítették. Gizella elsősorban városát igyekezett megszépíteni. Fölépítette a veszp­rémi székesegyházat, és alapított egy apácazárdát is, de az esztergomi és somlyóvásárhelyi zárda alapítá­sában is közreműködött. Neki kellett az ország temp­lomait egyházi felszerelésekkel ellátnia. Gizella pél­dás feleség volt. Kölcsönös nagyrabecsülés, gyengéd megértés és finom tapintat jellemezte a házastársak egymáshoz való viszonyát. Sokszor elkísérte férjét nehéz, ellenőrző útjaira is az országban. Fáradhatat­lan volt a jótettek gyakorlásában. Megnyitotta szívét és kezét a szegények előtt, segítő kezet nyújtott min­den szükséget szenvedőnek, aki útjába került. Termé­szetesen vallásgyakorlat terén is példaadó volt. A krónikás magasztalja ártatlanságát, vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendég­szeretetét. Fiának, Imrének halála után mindinkább visszavonult, István halála után pedig már csakis Is­tennek élt. Anyai és hitvestársi fájdalmát hősiesen vi­selte. A szentek rendkívüli jellemének kialakulásában nagy szerepet játszanak a szenvedések. A szent ki­rálynénak bőven volt része bennük. Kezdetben az új hazában honvágy gyötörhette, később gyermekei ha­lálába kellett belenyugodnia. Férje halála után pedig utódaitól sok méltánytalanságot viselt el. A szomorú­ság és üldöztetés évei következtek. Orseoló Péter is, Aba Sámuel is méltatlan és igazságtalan bánásmód­ban részesítette a királyi özvegyet. Nemcsak bevéte­leit csökkentették lényegesen, hanem fogságba is ve­tették. Egyes magyar történészek azt a fölfogást kép­viselik, hogy Gizella haláláig Magyarországon ma­radt, és még 1050 előtt, Veszprémben halt meg. így kétségbe vonják passaui sírjának valódiságát is. A történészek nagy része azonban, főleg a németek, el­fogadják, hogy élete végén a passaui kolostorban élt, és ott is halt meg. Sírfelirata 1095-öt jelöli meg halá­la éveként. A kőlapot csak néhány évszázaddal ké­sőbb tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecse­rélte a két utolsó számát. Annál is inkább, mert 1083- ban avatták szentté férjét és fiát. Ha még életben van, elképzelhetetlen, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megállapította, hogy a csont­váz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett. Halálá­nak időpontja vagy 1059, vagy 1065. május 7-e. • Rajner Isten szőlőjében A 16. század európai történelmének egyik legmeghatározóbb esemé­nye volt, amikor Luther Márton a wittenbergi katedrális ajtajára kifüg­gesztette tanításának legfőbb pontjait. A katolikus egyház prioritása el­len lázadozó német fejedelmek és nagyurak hamarosan csatlakoztak a futótűzként terjedő reformáció ellen. A tanítás rövidesen túllépett a Né­met Császárság határain, hiába nevezte a pápa Luthert „Isten szőlőjét pusztító vaddisznónak” és élt a kiközösítés eszközével. A reformáció ter­jedése megállíthatatlan volt. Magyarországon is hamar felütöt­te a fejét a tanítás, ott, ahol a gon­dolkodástörténet majd' minden feje­zete szélsőséges álláspontok töme­gével „dúsított”. Ez a 16-17. század­ban hol Luther, hol Kálvin-ellenes, hol meg jezsuitaellenes kirohaná­sokban, határozatokban, rendeletek­ben, törvényekben fogalmazódott meg. Az 1520-as évek Magyaror­szágában éppen Luther-ellenes han­gulatot óhajtottak kelteni - azt kí­vánta a napi politikai érdek -, ké­szült is e tárgyban több királyi ren­delkezés. Az egyiket, a Nagyszeben­nek szólót Pápai Páriz Ferenc őrizte meg az utókor számára. Érdemes megfigyelnünk a szöveg gyönyörű archaikus nyelvezetét! „Luther Mártonnak tetszései és írásai, mint­hogy az igazság ellen vannak, és az Apostoli Szent Szék is, amint feljebb megmondok, régen megvettetnek: igen nehezteljük, hogy ti és a ti városi tagjaitok, kalmáraitok és városotoknak egyéb lakosai az őtőle íratott könyveket annyira adni, venni és forgatni kezdették. Hűségteknek is ezen levelünknek rendiben minden javainak elvesztése alatt hagyjuk és parancsoljuk, hogy mindjárt e levelünket vévén, mind Szeben városában, mind a körül való, tőletek függő helyekben az előbb említett Luther Márton írásait és könyveit, úgy mint megtiltott és megvetett munkákat, utcánként és házanként minde­nütt felkeressétek, feltalálván közönséges helyen megégessétek és meghirdessétek, hogy senki, semmi rendbéli személy ezeket az írásokat és könyveket se adni, se ven­ni, se forgatni nem merészelje, minden javainak elvesztése alatt. „Kelt Budán, 1523. esztendőben, Cantate vasárnapja előtti szombaton.” (Vagyis május 2-án.) Pápai Páriz ehhez hozzátette: „De sem a király edictumi, sem a közönséges végzé­sek nem használának, mert ugyanezen esztendőben Szeben, Erdélynek fővárosa egé­szen a pápistaságtól elszakada, és a vicarius előtt keményen instála, hogy az evan- gelicus praedicatoroknak közönséges helyen prédikállani megengedj^. Mely itt ugyan kedve ellen is a vicariusnak, azután véghez ment. Kiváltképpen buzgólkod- tanak e jó dologban a kereskedő rendek, kik ottan-ottan áruért Németországba fel­mennek vala, és azon alkalmatossággal az evangéliumi drága áruval is megrakodva jönnek vala cselédjekhez, és azt gazdag nyereséggel sáfárolják vala.” Mondhatott II. Lajos, amit akart: a dörzsölt kereskedők nála sokkal jobban értettek a napi politiká­hoz. Elvégre ők abból éltek, a király meg csak abból prédikált. És ez nagy különbség. • P. Rein

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents