Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-27 / 104. szám
VIII HÍDLAP • 2006. május 27., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Illemhelyzet Kátyúföldön Kényes témáról szeretnék most írni, de egyáltalán nem azért, mert valamiféle leleplezó'i szándék vezet, vagy mert bulvárbabérokra vágyom. Mint olvasóim tudják, engem, Market Place-t soha nem vezet más, mint megismerni egy távoli - számunkra, bizony, sok tekintetben idegen és különös - világot, megismerni és megérteni, még ha ez nem mindig könnyű is. Az emberi törzsfejló'- désnek megvannak a maga szükségszerű és egymással szinte minden lényeges vonásban megegyező' állomásai, miközben vannak kisebb-nagyobb eltérések is, amelyek nem szignifikánsak ugyan, de pontosan megmutatják, hogy minden közösség a maga (külön) útját is járja, ezt kár volna tagadni. A z ember nagyjából egy időben (azonos időben) kezdte használni a kezét (miután két lábra állt), alkotott magának szerszámokat, munkálta meg az anyagot, majd a földet, amelyen élt. Ugyanakkor fáziskésés is megfigyelhető tevékenységében, noha (talán) nem történelmi léptékkel mérve. Itt, Kátyúföldön élve - az alapvetően kedves, sok tekintetben pedig kimondottan barátságos és készséges káty embereket egyre jobban megismerve - mondhatni az okozta-okozza nekem a legtöbb problémát, hogy megértsem: miért olyanok az itteni nyilvános (illetve közösségi) illemhelyek, amilyenek. (Nos, szeretnék tekintettel lenni olvasóim közismert érzékenységére, ezért a továbbiakban törekszem minél kevésbé érzékletesen leírni tapasztalataimat, ezért elégedjenek meg a megfogalmazás tömörségével. - Olyanok!) Mint már többször is említettem: engem minden érdekel ebben a különös kis országban (a Kárpótlás-medence, Duma és Risza folyók által szabdalt, ölében), történelem, kultúra, szokások és néplélek. Elkerülhetetlen, hogy az ember bele ne botoljék olyan kis (és nagy) dolgokba is, mint az emberi életfunkciók - hogy úgy mondjam - mellékes terméke. Mint egy nagy francúz filozófusnál olvashatjuk: az ember csak egy nádszál, hanem gyomorral és vesével megáldott nádszál, amely ennélfogva rákényszerült salaktermékeinek elhelyezéséről gondoskodni. A kultúrtörténet meglehetősen szemérmesen foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, noha tudjuk, hogy addig sem volt egészen mellékes, amíg a mellékhelyiségek intézménye nem vált a közösségi élet nélkülözhetetlen terrénumává. (Erről régi, dicső századok bálozó közönsége után másnap kitakarító szolgaszemélyzet tudna érdekes adalékokkal szolgálni, arra a meglepő felismerésre alapozva meglátásait, hogy a kékvér nem szükségképpen jár más állagú és illatú extrementummal.) Mi, a brit korona alattvalói kétségkívül egyik legnagyobb nemzeti büszkeségünknek tudjuk a vízöblítéses (water-closet - ami szó szerinti fordításban vizesfülkét jelent) mellékhelyiség gondolatát, illetve elterjesztését a világban. Különösen nagy meglepetés ért tehát, amikor Kátyúföld történelmi színhelyeivel ismerkedve, egy olyan királyi palota romjait mutatták meg nekem, ahol a vízöblítés gondolata már gyakorlati megoldást nyert, vagyis a hegyről lefutó kis hegyi patak ügyes átvezetésével tartották tisztán azt a kis fülkét, ahova a király is gyalog járt. Káty kísérőm nem minden (nemzeti) büszkeség nélkül hívta fel figyelmemet erre a kultúrszenzációra, és őszintén mondom, hogy nem esett nehezemre elismerésemet, sőt csodálatomat kifejezni. A későbbiek során azonban ezt a csodálatot a csodálkozás váltotta fel. Tudniillik abban a vonatkozásban, hogy egy ilyen gazdag kultúrájú - s mint láthattam, a vízöblítés terén is nagy hagyományú - nép hogyan küzd mindennapjaiban az emberi kultúr- viselkedés eme hétköznapi kellékével, amelynek gyakorlati megismertetése a távoli Burundi szavannás területein sem vett igénybe többet, mint két (angol) órát. Mint említettem már: igyekszem tekintettel lenni az olvasó kényes gyomrára, és ezért nem kívánom hosszan részletezni utazásaim (ilyen vonatkozású) tapasztalatait. Pedig - szó, ami szó - volna mit (és miről) mesélnem. Hiszen sokat utaztam távoli vidékekre vasúton, busszal, s ennek következtében közelebbi ismeretségbe kerültem pályaudvarokkal, s ott mindenféle végtermék-állomásokkal. Ebédeltem vidéki áfész-fogadókban (amikor ezt megemlítem, még a legedzettebb káty emberek is összerez- dülnek), oltottam szomjamat kocsmákban, sőt egy ízben a helyi tekecsapat kihívásos körmérkőzésébe is beszálltam egy kiszálláson. És hiába tanácsolták nekem nyomatékkai (nagy), hogy inkább vigyem haza, tartsam vissza vagy izzadjam ki, bizony, elő-előfordult, hogy végső el- szánásaimban kifordultam a konyhából és befordultam ama kis helyiségbe. És persze azonnal felfordultam, ha nem is én, de a gyomrom bizonyosan. Szerencsére rövidebb-hosszabb kórházi ápolás után mindig felépültem, amihez az is hozzájárult, hogy - orvosi javaslatra - a brit konzulátus úgynevezett mozgóvécével sietett a segítségemre (moving water-closet). De be kellett látnom, hogy ezek végletes példák, s hogy talán mégsem ez jellemző a káty illemhelyzetre. Különben is, akkor már tudtam, hogy a vidék némileg elmaradt fejlődésében a városiasodás tekintetében, borozgatás közben magam is dúdolgattam az egyik kedves káty népdalt (sőt szövegét is kezdtem érteni), mi szerint is: „Faluhelyen nincs ámyékszék, szerte- széjjel szalad a nép...” (Illemből.) De mert egyre nagyobb területek épülnek be, mind kevesebb a parlagföld (ezért már az erkélyeken is megterem a parlagfű), és a zsebszerződések is behatárolják a teret, már alig van hova szaladnia a népnek. Végül beszorul a lakásába, előbb-utóbb kénytelen bekukkantani abba a kicsiny helyiségbe, amihez az építési szabvány immár Kátyúföldön is ragaszkodik egy-két év óta. Meglepő talán, amit mondok, de a szobatisztaság eléréséhez egy parlamenti ciklus elég volt, amin még Bruxelles nagyherceg amerikai tanácsadói is csodálkoztak (emlékeztetve arra, hogy a Vadnyugaton ehhez egy teljes polgárháborúra volt szükség). Úgy látszott, hogy Kátyúföld pacifikálása az illemhelyes viselkedés kialakításában rövidebb időt fog igénybe venni, mint a schengeni dokumentum ratifikálása, s erről maga a kormány is nyilatkozatot adott ki, miután nem sikerült tető alá hoznia az eredetileg szorgalmazott négypárti egyezményt. A fejlődés azonban (sajnálatosan) megtorpant a közösségi illemhelyes használatok terén. Káty szakértők őszintén elismerik, hogy ennek megfejtésével máig nem tudnak megbirkózni. Miért tud a káty ember otthon (egyedül, illetve családi körben) helyes illemet használni, és ugyanerre miért képtelen életének közösségi tereiben, úgymint vendéglő, bevásárló- központ, aluljáró, színház és mozi, illetve munkahely. Sajnos, magam is megfigyelhettem - hiszen igyekszem minél közelebbről megismerkedni a káty hétköznapokkal, sokat járok ide, illetve oda, valamint irodát is bérelek, s így (hogy úgy mondjam) folyamatos érintkezésben vagyok a káty élettel -, hogy van valami feloldhatatlan antinómia a káty ember és a közösségi illemhely között. Kérem olvasóimat, hogy ne valamiféle elítélendő, leskelődő kíváncsiságnak vegyék, amikor beszámolok róla, hogy bizony, közös munkahelyünkön több napot töltöttem azzal, hogy próbáljam rögzíteni (és megérteni) azt a folyamatot, ami egy nyolcórás műszakban ezen a téren történik. Reggel igyekeztem elsőként felkeresni eme helyiséget, ami akkor egy elsővilágháborús brit lövészárok előírásainak még éppen megfelelt, vagyis káty szabvány szerint kitakarított, üzemképes állapotban fogadhatta az épületbe érkező magasan képzett, több nyelven beszélő, közülük számosán rendszeresen kamarazenélő és egyáltalán nem amatőr színvonalon festegető munkatársakat. A mosdó két csapján a takarítószemélyzet már megfordította az egy szem csapforgatót, vagyis áttette a melegcsonkról a hidegcsonkra (vagy fordítva), a vécékagylót visszacsavarozta a földhöz, a vízöblítő tartály tetejét is megkereste valahol és megkísérelte visszailleszteni a helyére (ez azonban az anyag természetes fáradása miatt, sajnos, már nem sikerülhetett). Ott sorakozott a földön a két tekercs vécépapír (a tartót még az épület átadása előtt leszakították - úgy mesélték nekem, hogy ez egy ősi káty népszokásban gyökeredzik: „Szakíts, ha bírsz!”), a folyékonyszappan tartóját is feltöltötték csapvízzel (meleg-, illetve hidegvízzel, attól függően, hogy aznap melyik csonkra illesztették a forgató bütyköt), minden készen állt a műszakkezdésre. Én a helyiség előtti dohányzó részlegben foglaltam helyet, igyekeztem úgy viselkedni, mint aki éppen csak arra jár, illetve ül. Dohányzik, vagy most nyomta el (a másik énjét). Lassanként megindult az élet. Jöttek-mentek a jól öltözött hölgyek és urak. A hölgyek, akik szeretnek társaságban járni, többnyire előző esti színház-, illetve koncertélményeiket vitatták meg, vagy tudományos vitába bonyolódtak a dezoxiribonukleinsav (mindközönségesen DNS) kettős spiráljáról, vagy a minderwertigkeitsgefühl kamaszkori megnyilvánulásairól, a magányos urak Bach-kantátákat dúdoltak, miközben bele-beleolvastak a kezükben tartott Schopenhauerbe vagy Kertész Imrébe, sőt egyiküknél a Bush-összest is láttam. Megvallom, volt bennem egy kis kisebbrendűségi érzés, hiszen én leragadtam a Clinton-memoároknál. A teret belengte a kultúráltság máshoz nem hasonlítható finom levegője. E gy-két órányi tétlen szemlélődés után azonban bennem is dolgozni kezdett a reggeli (hosszú) kávé, s kihasználva egy üres pillanatot, benyitottam a helyes illemre. Aztán fordultam is vissza. Amilyen gyorsan csak tudtam. A látvány... Nos, a látvány meghökkentett, hogy finoman fejezzem ki magam. A disztingvált káty urak és hölgyek által látogatott közös illem (hej!) ekkor már pontosan úgy festett, mint a korábban említett kocsmai tekepálya mellékes helyisége. Vagy kicsit még annál is rosszabbul. Nem értem. És még egyszer: nem értem! Van itt valami a mélyben, a mélylé- lekben (lélek mélyén), ami felfejthe- tetlenül gomolyog, mint valami nagy, nemzeti ellenállás. Mintha ezzel szavazna az ősi, vad sztyeppék szabadsága mellett, ahol mindent beterít, felkap, elfúj, felszárít a szél, kisdolgot, nagydolgot, és a többit. Ilyenkor érzi az idegen, hogy fecseg a felszín, de hallgat a káty mély. Vad, elfojtott ösztönök munkálkodnak. Bruxelles nagyhercegnek lesz még gondja, amíg Kátyúföld pacifikálása teljessé válik. Kedves olvasó! Most búcsúzom, mert át kell ugranom Wienemeustadt- ba. Ugyanis volna egy kis dolgom. Pontosabban nagy dolgom.
