Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)

2006-05-27 / 104. szám

VI HÍDLAP • 2006. május 27., szombat magazin Gulya István írása A félelem bére Félni jó. Otthon, párnák közt, távkapcsolóval. (Félni jó, félni jó, félni mindig jó, apa mosdik, anya főz, együtt félni jó.) Amúgy meg nyilván nem. De ez egy ilyen ország - ahol „parizerrel eszik a kaviárt” (idézet: Mamiblű című Pajer Róbert-film) föl lehet kapni a telefonkagylót, és ne­kiszorítva a zsepit el lehet nyekeregni, hogy figyuzzatok, most ak­kor a „közvetlen fizikai támadás lehetőségével” kacérkodnék (idé­zet: Batiz „Infotainer” András). Még - leírni is beleremeg a kezem, a jobbos... - az első Gyurcsány-kormány idején történt, ugye, mi­szerint Dobrev Klára első asszonyt a köztársasági ezred sofőrjének és egy biztonsági embernek kellett fokozottan védenie, mert meg­nőtt a kormányfő feleségének és a családjának a fenyegetettsége, mivel hogy egy - sejtésem szerint: olcsó borízű - hang közölte az illetékesekkel, hogy baj lesz. Amit persze nem konkretizált. Életbe lépett tehát egy „komplex intézkedéssor” (B. „I.” A.), aminek „nem minden eleme publikus”, de lényeg, hogy fusson minden beste, mert jól pofán lesz vágva (a miként nem minden eleme volt pub­likus). A kampánykodás derekán nehezen tekinthettem el attól, hogy ez is a széles (szélesedő) repertoár tartozéka, nem egészen is­meretlen elem (mondanám: sajnos. Mondom). Hiszen anno Frei Tamás „lövettette volna le” Orbán Viktort egy alkalmilag előkotort szláv „bérgyilkossal”, aki persze úgy volt az, hogy rögvest meg­szegte a „szakma” első számú szabályát - a névtelenséget ami­kor belenehezült a kamerába, hogy hello, én bérgyilkos vagyok. Az nekem a gyanús, hogy az újabb fenyegetőnek - aki úgy volt ökör, ahogy volt, és jól el kellett kapni a grabancát, felelősségre kellett vonni, sittre vágni stb. (jut eszembe: elkapták?, felelősségre von­ták?, lesittelték?, ádehogy, kuss van ám) - négy esztendő állt a ren­delkezésére, hogy fenyegessen, miért pont a kampány végidején durálta neki magát? No igen, öregszem, és egyre jobban bedőlök a tévés vásárlásoknak és az összeesküvés-elméleteknek, megmondta ezt már Fábryk apu. Amiképp nehéz józan firkászi eszemmel felér­ni, hogy ült Viktor a nagy irodában - asztalán kakaó és mentes bil­lentyűzet -, és tárcsázta a Fidesz virtuális kalózait - az elnök hack- ereit, hehe -, hogy no, most aztán ízibe, tessék feltörni a szocialis­ta szervert, mert nem élhet a vöröslő öngyújtók és pólók titkai nél­kül. Ezt a Watergate-botrányhoz mérni hasonlatos volt ahhoz, ha kannás borokat futtattunk volna a hegyvidéki borversenyen (meg amúgy a tényfeltáró újságírás karikatúrája egyben). Nagy úr a félelem, mindenféle kampányokat lehet építeni reá. Jele­sül fenyegetőzni, hogy ne forduljunk mán vissza a „Fidesz-nácik- hoz”. Ha egyszer megtudnám, milyen idült „kreatív” elmétől ered ez a buta, gonosz (ártó) analógia, rábírnám, hogy konzultáljon a ke­zelőorvosával (vagy a gyógyszerészével); vagy lehet azt plakátozni, hogy „rosszabbul élünk” - e „nyavalygós” propaganda kudarca ma már ismert -, ergo fel lehet asszociatíve vázolni az üres spájz rém­képét (ahol egyébként aktuálisan megint ott tanyáznak az oroszok). Úgy érzem, a negatív propagandába belefáradt az ország (2002 óta folyamatosan), szerintem hiba volt ezzel megszólítani az illetékese­ket, a választókat. Még akkor is, ha a pozitív üzenés a polgáriaknak négy éve nem jött be, a baloldalnak viszont igen. Ténykérdés azon­ban, hogy 2006 nem 2002. Lásd: választási eredmények. (Más do­log, hogy az MSZP „Igen. Megcsináltuk.” építő jellegűnek szánt szlogenje erősen hajazott a diszkók férfivécéi előtere kuncsaftjainak beszédszintjére, vagy egy B-kategóriás pornófilm dialógusaira.) Mondják, a félelem megeszi a lelket (akár reggelire), ám lehet ép­penséggel motiváló tényező, hiszen már egy Macchiavelli nevű tálján tanácsadó és tollforgató is megmondta volt, hogy ne szeres­sék a fejedelmet, inkább féljék, mert az a jó. Pláne, mert így re^ mek alattvalókká válnak az emberek. Természetesen Magyaror­szágon momentán - vagy „nomentán”?, hehe - erről szó sincs. Mindezt csupán a félelem természetrajza végett hoztam föl, a lé­nyeg a motiváció, az illetékesek (a választók) szabadon tették a dolgukat, vagyis az ikszet ennek vagy annak a pártnak a rubrikájá­ba, esetleg csak alkalomszerűen (sajnos, a voksolás alkalmával) villant beléjük egy-egy olyan megjegyzés, mint amikor a vicces és nem elfogult Hajós András azt gondolta mondani a jobboldal ve­zetőjéről, hogy „horogkeresztény”. Ettől függetlenül és személy szerint a szeretet elkötelezett híve vagyok - nem avanzsáltam vi­rágtartó, batikolt ingű hippivé, hozzám közelebb áll a punk karcos anarchiája -, úgyhogy: drága politikailag máshová hajló magyar testvéreim (nem árulom el, magam hová hajlok, termetemnél fog­va: borulok), vagy drága muzulmán barátaira. A szeretet jó és ránk fér, morzsolok el érzékenyen könnycseppet a szemsarokban. A lövészárkokat négy éve kiásták - határozott koncepcióval és emlékekkel rendelkezem arról, kik tették, de di­rekt nem mondom meg és minduntalan falra hányt borsó min­den ígéret, hogy temetni fognak (nem gyászolni), csak mélyültek a nem is annyira virtuális gödrök. A kis haza egyébiránt is félelemtől szagos. Apróság, de igaz, ott- hont-adó városkám egyik mulatójához az összes helyi, épp szolgá­latban lévő rendőri erő (három autó) villogó szirénákkal vonult ki, mert „lakossági bejelentés” történt, miszerint egy álrendőr garáz­dálkodik ott. Pedig csupán jelmezbált tartottak. Bizony, az ijede­lem túl-reakciót szülhet, vagy fásultsághoz vezethet. De hát félni jó. Mostanság aktuálisan a mindenféle megszorításoktól. Személy szérint azt jobban kultiválom, ha félelem esetén a táv- és videó­kapcsolónál maradunk, és magunkra borítjuk a félsz közben a sza- lonna-chips-szes vacsoratálat, ahogy a horrorokat nézzük. Vagy azt, ahogyan Kiszely Tünde összevonja szemöldökét. SamgaOy made in Brazil Mit csinál egy 26 éves brazil mikrobioló­gus Magyarországon? A válasz logikus, capoeirát oktat. A rasz- ta fonatok alól igazi brazil mosoly ragyog, miközben megmutatja két hónapos kisfia fotó­ját, majd őszinte lelke­sedéssel mesélni kezd életét jelentő sportról, a capoeiráról. Mi is a capoeira ? Ha Braziliára gondolunk ugye rögtön a karnevál és a szamba iskolák jutnak eszünkbe, és hát nekünk fér­fiaknak a gyönyörű brazil lányok. Ez így mind meg is állja a helyét, de ha valaki rendszeresen foglalkozik a sporttal, akár aktívan, akár csak hobbi, érdeklődő szinten ész­revehette, hogy egyre több edzőterem órarendjében feltűnt a capoeira vagy a capoeira-aerobic. Hazánkban először úgy két éve kezdett teret hódítani. Mint sportújságíró magam is kipróbáltam. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű­ek voltak az első órák, de a ritmus, a csapatszellem és a hangulat feledtette az első bénázásaimat. Az afrikai múltra visszatekintő tán­cos harcművészetről Samuel Vieira, capoeirás nevén Samsao a következő­képp mesél: „A capoeira harcművésze­tet Brazília az Afrikából odahurcolt fe­kete rabszolgáknak köszönheti. Gyöke­rei úgy jó 300 évre nyúlnak vissza, még a gyarmati időkre. Persze az ott élő különböző kultúrák-európaiak, indiók, nyugat-afrikaiak zenéje, moz­gásformája és vérmérséklete is kevere­dik benne. És persze az ország viharos történelmi szakaszai, háborúi szintén formálták a capoeirát. Igazi harccá tet­ték. Maga a név is a Palmaresi függet­lenségi viszályok idejében alakult ki. Jelentése is sokáig vitatott volt. Mára többé-kevésbé elfogadott, hogy a brazil őslakos tupi-guarani törzs nyelvén „mato cortado-t”, vagyis „alacsonyra vágott füves területet” jelentő szóból származik. Munka után a fekete rab­szolgák ezen a területen gyakorolták a capoeirát. Mivel egy rabszolga sem vi­selhetett fegyvert vagy kést, hogy ma­gukat meg tudják védeni, kialakították a küzdelem eme formáját a magukkal hozott törzsi táncokból. Persze ez nem volt szabad, és nehogy feltűnjön a fe­hér elnyomóiknak zenével, és énekkel álcázták. A földek széléről felszálló rit­musok nem keltettek gyanút.” Miért capoeirázzunk „Budapesten, mint a világ legtöbb nagyvárosában, az emberek jó része ülőmunkát végez és szerencsére ezt so­kan igyekeznek esténként sporttal kom­penzálni.” - meséli Samsao. „Amikor ide költöztem, megnéztem pár fittness- stúdió kínálatát. Döbbentem láttam, hogy a capoeirának nevezett órák in­kább egyfajta aerobic voltak, monoton technozenére és semmi, de semmi köze nem volt a capoeirához. Ekkor rájöttem, hogy mesteremnek, akinek tanácsára Magyarországra költöztem, igaza volt. Ez még teljesen „szűz terület”. Én ugyanis azon filóztam, hogy az USA- ban nyitok egy iskolát. Tanárom viszont lebeszélt, mondván ott már rengeteg capoeira klub működik Európában vi­szont, még vannak fehér foltok. Hát iga­za volt. Szóval elkezdtem több városban is oktatni. Persze rögtön tapasztaltam, itt nagyon mások az emberek. A legtöbb lány „végigszenved” egy aerobic órát, majd elrohan az edzőteremből. Na ezen rögtön változtatni akartam. Meséltem nekik a capoeria történetéről, beszélge­téseket kezdeményeztem minden tanít­ványommal, órák után leültünk dumál­ni, megismertük egymást. És egyszerre csak megváltozott a légkör. Olyan igazi kis család lettünk. Mindenki törődik a másikkal, észreveszi, ha rosszkedvű a sporttársa, mert például szakított a ba­rátjával. Na és persze az oktatás is játé­kosan folyik. Jó látni az arcokon és a mozdulatokon, hogy átélik a ritmust és kezd életformájukká válni a capoeira.” A capoeira nem csak a testnek szól Ez egy rendkivűl kreatív sport. Fej­leszti a reflexeket, a megfigyelő képes­séget és kreatívvá tesz. A capoeira odafigyelést és gondolkodást igényel, hiszen miközben végrehajtunk egy ak­robatikus elemet, már tömi kell a fe­jünket a következőn: hogyan vezessék át az egyik mozgáselemet a másikba, partnerünk mozgását is figyelembe vé­ve. Idővel mindenki kialakíthatja saját stílusát, amely mozgáskultúrájából és egyéniségéből ered. És persze ott van a zene. A berimbau (a legfontosabb, íjhoz hasonlító, húros capoeira hangszer) ritmusára a sporto­ló átél valami „ősi varázslatos érzést”, hiszen az bizonyított, hogy a ritmus, a zene már jóval a beszéd előtt létezett. Eltáncolt küzdelem A szó legszorosabb értelmében. A „harc” kontaktus nélkül zajlik. Két táncos beáll a roda-ba. Ez kört jelent, amelyet a többi capoeirás alkot és itt zajlik a „küzdelem”, amikor a sporto­lók rúgnak, gáncsolnak persze, ám mint mondtam csak szimulálják a har­cot. A haladók persze akrobatikus ele­mekkel színesítik a capoeirát. Az „el­lenfél” támadásait gyors, hajlékony mozdulatokkal lehet kikerülni, és ez állandó feszültségben tartja izomza­túnkat. Az eredmény zsírégetés és szálkás izomzat. „Sok lány jött át hozzám kick-boksz vagy Tae-bo órákról és itt ragadtak.” - emlékezett vissza Samsao. „Sokkal jobban bejött nekik a küzdősport játé­kos, ritmikus formája, mint az „erősza­kosabb” bokszedzések. A lányokhoz amúgy is közelebb áll a dél-amerikai ritmus, a lazább koordinált mozgás és valóban ez nőiesebb is, mint a homok­zsák elleni küzdelem. Vannak, akik a divattal akarnak haladni és azért pró­bálják ki a capoeirát, és így fedezik fel Brazília második legpopulárisabb sportját. Az elő számú ugye a foci, de azt többen nézik, mint csinálják, a capoeirával pedig pont fordítva van. A capoeira összetett mozgásformája zsírt éget, erősíti a test összes izmát, vala­mint segít megőrizni hajlékonyságun­kat, ruganyosságunkat. Ezért korhatár nélkül minden nő megtalálja számítá­sát. És persze sosem késő bekapcso­lódni, hiszen sokat visszakaphatunk az elveszett kondícióból. És egy stresszes nap után a küzdő sport az agresszió le­építésének a legegészségesebb formá­ja. A lányokban nyugisabb természe­tüknél fogva sokkal jobban felgyülem­lik a stressz. Amíg a férfiak például le- üvöltik a másik autóst, addig a nők in­kább magukba zárják a feszültséget és ez nagyon rossz. Ám este az edzés alatt ezt játékosan kiadhatják maguk­ból. A capoeira tehát a lelki egyensúlyt is szolgája nem csak a testi fittséget. Én kétféle capoeira stílust oktatok a gyors, akrobatikus regionalt és a vala­mivel lasabb, játékosabb angolát. így minden érdeklődő megtalálhatja a szá­mára szimpatikusabb edzésformát. A kezdőkkel mindig külön foglalkozom, ez nagyon fontos. Ha nincs kellő oda­figyelés az edző részéről, akkor nincs sikerélmény sem a capoeirába frissen bekapcsolódónak, és akkor szinte biz­tos, hogy feladja egy-két óra elteltével. Büszkén mondhatom, hogy erre szinte alig van példa. A brazil ritmu­sok, a jókedvű társaság, a klassz moz­gás mindenkit megfog. Kortól, nemtől és súlycsoporttól függetlenül minden­kinek tudom ajánlani, hogy hetente ajándékozza meg magát egy rövid bra­zíliai nyaralással valamelyik órámon.” Hát ha ezek után valaki nem kap kedvet a capoeirára akkor már magam sem tudom... Érdemes megnézni Samsao igen jól sikerül weboldalát: www. caoeiracdp. hu itt minden információt megkapunk ha el szeretnénk kezdeni ezt a valóban csodás sportot. • Georg Spöttle

Next

/
Thumbnails
Contents