Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-20 / 99. szám
VIII HÍDLAP • 2006. május 20., szombat hídlapmagazin Kocsis L. Mihály Kannibálok éjszakája Kátyúföldön A káty emberek nagyon szeretik a gyerekeket, ezt első pillanatra megállapítottam, amint betettem a lábam ide, a Duma-Risza vidékére, a Kárpótlás-medencébe (fenyvesekkel vadregényes tája, állítólag, de aztán elcsatolták; erről már tettem korábban említést). Érdekes. Ezt azonnal meg lehet állapítani, már fólületes jegyekből is. Ha, mondjuk, egy csecsemőt nem vágnak pofon a bevásárló- központban, hanem leguggolnak hozzá (ismeretlenek!), s káty szokás szerint ilyeneket gügyögnek: „Ütyüli-pütyüli, encsem- bencsem. Jaj, de gyönyörű vagy! Te kis emberpalánta, jövőnk letéteményese. A káty föld legszebb virága. Eszem a zúzádat, meg a csöppnyi májacskádat, sóval, borssal, majoránnával, de csak utólag sóval, hogy meg ne keményedjék!” Eleinte nem értettem, hogy az anya ilyenkor miért veti magát kicsinyére, óvón széttárva a karját, ijedten rebegve: „Kérem, ne! Ne még! Hiszen már kevéssé ízletes, a májacska is kezd keményedni, annyi sóval tömöm a kölköt. Higgye el, már nem olyan finom, mint amilyennek látszik!” I migyen könyörög az anya. Persze, eleinte, amíg nem ismertem a nyelvet, a szavakat nem értettem, csak a gesztusokat, azokat pedig végképp nem. Mitől félti a kicsinyét? Csak nem ettől (vagy amattól) a kedves ismeretlentől, aki a gyermek iránti őszinte csodálattól, szeretettől - nem bírván parancsolni érzelmeinek - térdre rogy, és párás tekintettel majd felfalja szerető, becéző szavakkal. Időbe tellett, amíg kezdtem érteni. De aztán meg is hökkentem, és nem is kicsit. Mindennek elmagyarázásához azonban bizonyos előzmények ismertetésével kell beszámolómat kezdenem. Tudvalevő, hogy a káty nép a vad keletről érkezett több ezer évvel ezelőtt. (Két, három, vagy több? Ezen még ma is folyik a vita.) Pusztában bolyongott, Mózes népéhez hasonlatosan, legfeljebb annyi eltéréssel, hogy kevesebb volt a homok és több a fű körülötte (a törzs közt, kelőben - törzs, vagy törzs?, utóbbiból hét is volt, és mindegyik élén egy-egy vezér, hogy legyen kiknek bérszerződés kötniük, ez - állítólag - azóta is így van, csak ma, demokratikusan, pártoknak hívják őket, és pártvezetőknek). A káty úgynevezett természeti nép, és az alaptermészetéhez tartozott, hogy szaporodott. De kellett is! Hiszen a sztyeppéi élet kemény élet volt, nem beszélve arról, amikor hátulról nyomni kezdték őket, ide, a Kárpótlás-medence irányába, amit kárpótlásként kaptak meg korábbi szenvedéseik miatt. Vadászó, halászó (agarászó, sőt egerésző - mezei pocok) nép volt tehát a káty, és mert a pusztán mindig fújt a szél, tudták, hogy ez ellen a legjobban úgy lehet védekezni, ha összebújnak, jó szorosan, egymás melegébe burkolózva. (Ez a központi fűtés bevezetésével aztán lassanként megváltozott.) A káty nép zivataros évszázadai bizony sokszor megtizedelték a populációt, ez a történelem- könyvekből jól kiolvasható (történelem-könny). De mindig megtörtént a csoda. A káty asszonyok a legnagyobb vész idején is folyton szültek és szültek, ezen a szakemberek sokszor csodálkoztak, hiszen a hiteles adatok szerint a férfiemberek örökösen távol voltak tőlük, harcoltak az ellenséggel, kalandoztak, vagy már meg is voltak halva. Mindegy. A káty őserő nem hagyta magát. A káty asszony olyan volt, mint a bibés virág, csak kiállt a pusztába, s máris kezdett termékenyülni, ahogy szálldostak körülötte a pollenek, igaz, már akkor is sok volt a parlagfű. A káty asszony a semmiből is képes volt új világot teremteni, a támadó ellenség pedig letört orral kullogott el a Duma völgyéből, volt, aki tíz, volt, aki százötven, volt, aki négyszáz év után. Mindegyik azt hitte, győzött, a végén azonban csaknem káty lett maga is. A legnagyobb vész idején is élt káty és állt Duma (még), nem és nem, nem lett magzatja által hamvedre. A káty nagyon harcos nép volt, sorra nyerte a csatákat és veszítette el a háborúkat (ez volt a káty virtus), békekötés idején mindig elvettek tőle valamit. Néha egy egész országot, néha csak egy részét. Hiába! Semmi sem tudta megtörni! De aztán mégis történt valami. Valamikor a huszadik század közepe táján, amikor ellenségei (akkor már örök barátai) ráparancsolták, hogy építse fel magának a szocializmust. A bajok állítólag ekkor kezdődtek. Törvénybe iktatták, hogy: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” Hogy mi volt az eredeti szándék, amely e törvény mögött húzódott, valójában senki sem tudja. A demográfusok is csak a következményeket írják le. Emlékeztetnék arra, hogy a múlt század ötvenes éveiben (a pontos időpont körül még folynak a hivatalos egyeztetések) Kátyúföldön volt egy nagy népi megmozdulás (forradalom, népfölkelés, reformszocialista kongresszus? - egyelőre még ebben sincs közmegegyezés), ami sok tekintetben új irányt szabott a fejlődésnek. Persze, a megmozdulást leverték, a káty hagyományoknak megfelelően, mégpedig baráti segítséggel. (Innen datálódik az ismert káty átok: „Szabadítson föl téged a barátod!” És a „tankolni” szó is akkor nyert más értelmet, mint mifelénk, a művelt Nyugat-Európában - vagyis: „Megegyezés után tankokkal úgy kivonulni, hogy minden ellenséges tank határokon belül maradjon.” Nekünk lőttek! - mondja a káty ember ma is, ha nemzetközi szerződésekről hall, főként, ha elmagyarázzák neki: mennyire előnyösek. Lásd még EU-normák!) Egy szó, mint száz (lépés). Valami akkor megtört, megszakadt. Noha bizonyára csakis a véletlen műve, hogy éppen akkor engedélyezték a káty asszonyok (és lányok) számára a művi vetélést, az abortuszt. Azóta a művivetélés-forgó szabja meg a káty termékenységet. Magam is meghökkentem, amikor először olvastam arról, hogy szűk negyven esztendő alatt nem kevesebb, mint öt és fél millió(!) magzatot hajtottak el Kátyföldön az anyjukba, illetve az anyjukból. Azért ez sok. Pontosabban szólva: nem kevés. Különösen, ha azt vesszük, hogy a káty népesség azokban az években is alig haladta meg a tízmilliót. Tízmillió osztva öt és fél millióval - erre (állítólag) még az Internacionáléban sem mondhatják, hogy nem oszt és nem szoroz. (Szorozni semmiképpen!) Volt olyan esztendő (én is csak a hivatalos statisztikákra támaszkodhatok), amikor évente több mint kétszázezer abortuszt végeztek el ejpben a kis országban. Ez egyrészt mutatja a káty termékenység változatlan erejét (amit hivatalos vélemények szerint szükséges is kordában tartani, hiszen az egy főre eső gyerek elnyomja a GDP-mutatókat), másrészt jó fényt vet a káty egészségügy szervező- képességére. Kétszázezer abortusz! Ez valóban fegyelmezett összmunkát igényel, érthető, hogy annyi érdemrendet osztanak ki a Semmelweis- napon, évente. (Semmelweis - ő egy világszerte ismert káty orvos volt, az „anyák megmentőjé- nek” is nevezik, mostanában hoztak határozatot, hogy fokozatosan ledöntik a szobrait és kicserélik az utcanév-tábláit.) A kormány álláspontja - úgy értesültem róla - bizonytalan ebben a vonatkozásban. Van, amikor az eredmények között tartja számon, hiszen statisztikailag bebizonyítható, hogy menynyivel rosszabb volna az ország helyzete, ha ez a sok éhes száj mind szociális segélyre várna. De vannak pillanatok (szerencsére csak futólag), amikor meghökkennek a folyamatelemzések hallatán. Habár 2050 (szerencsére) túlnyúlik a választási cikluson, a prognosztizált hétmilliós káty népesség legyen annak a kormánynak (pártnak) a gondja, amelyik akkor kap bizalmat a néptől. Nem beszélve 2200-tól, amikorra a kétmilliós lélekszámot valószínűsítik a szakemberek. Hol van az még!? Nincs olyan párthatározat, amelyik olyan messzire tekintene előre. (Bizalmasan azt is elárulták nekem kormányzati körökben, hogy az egészségügyi és a szociális tárca nem kis irigységgel gondol azokra az időkre - könnyű lesz nekik, a fene a jó dolgukat...) Hogy aztán mennyire függenek össze ezek az adatok, előrejelzések (tényszámok) a káty hétköznapok változásaival, abban még a szociológusok sem tudnak megegyezni. Tény azonban, hogy a káty társadalom gyermekekkel kapcsolatos felfogása is erősen változóban van. A viták ugyanis régebben a körül csúcsosodnak ki, hogy hány hónapos kortól számít élőlénynek az édesanyja hasában helyet foglaló jövevény (leendő embertárs): voltak olyan ortodox felfogások, hogy a fogamzás első pillanatától, ezt azonban mint klerikális csökevényt gyorsan elvetették (a magzattal együtt). Később a három hónapban vélték megtalálni a helyes határnapot. Ez azonban - az idők modernizálódásával és a haladással (ami a káty felfogás szerint is a legfontosabb szempont) - később kezdett kitolódni, ami persze bizonyos fájdalmakkal járt együtt (tolófájdalmak). Négy, öt, majd hat, aztán hét, nyolc... Mármint hónap. A hivatalos módosításokat többek között az indukálta, hogy a rendelkezésre álló egészségügyi háttér (műtő, orvos stb.) már nem volt elegendő a szükséges (és elégséges) mértékű abortuszok elvégzésére. Óriási versenyfutás kezdődött. A fordulatot az jelentette, amikor a káty parlament törvénybe iktatta, hogy a megszületett gyermek első huszonnégy órájában még nem számít teljes értékű élőlénynek, vagyis nincsenek állampolgári jogai, ekként szabadon semlegesíthető. Innen már kisebb lépésekben következtek be a változások. Először a napokat, később a heteket, majd a hónapokat hosszabbították meg. Ma már a káty gyermek első három évében számít véglénynek, ami azt jelenti, hogy a vele való bánásmód nem esik törvényi korlátozás alá. Ez alatt az idő alatt mind szülei, mind az önkormányzatok szabadon dönthetnek sorsáról. Életben hagyják-e, vagy sem. K ülönös megfigyelni, hogy e társadalmi változásokat nem mindig követi az egyén tudati fejlettsége. Az anyák egy része (sőt, meglepetésünkre, apákat is találunk közöttük) kifejezetten ragaszkodik megszületett gyermekéhez. Óvja, védi, gondolni sem akar arra, hogy kitegye kisdedét a közmegítélés érdekeinek. Azt ugyanis elfelejtettem eddig említeni, hogy időközben (nyilvánvaló összefüggésben a káty gazdaság hullámzó teljesítményével) az emberhús fogyasztásának tilalma is korhatárhoz kötötté vált. Nem számít kihágásnak három év alatti gyermekek kereskedelmi forgalomba hozatala, feltéve, ha rendelkezésre állnak a megfelelő higiénés és hűtési feltételek. (A Köjál-előírások ezen a téren is nagyon szigorúak, de állítólag mostanában fontolgatnak bizonyos köny- nyítéseket.) Mindent összevéve: lehet tehát, hogy az utolsó pillanatban érkeztem Kátyúföldre, hogy még egy többé-kevésbé létező (működőképes, vagy annak látszó) társadalmat térképezzek föl, amelyet magam - eddigi benyomásaim alapján - legtalálóbban mint önfogyasztói társadalmat tudnék leírni. Ma már megértem ugyan a simogató (idegen) tekintetektől elborzadó káty anyák félelmeit, de tudom, hogy minden társadalom közfelfogássá áll össze. A káty nép (mint egyik nagy költője mondta hajdanán) „oldott kéve” - pusztulunk és adunk- veszünk, felesleges volt annyit nemzenünk! Hogy saját szavaimmal próbáljam összefoglalni a költői mondanivalót a káty jövendőről.
