Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-21 / 78. szám
a • HIDLAP • 2006. április 21., péntek azin Beszélgetés egy átlagemberrel - bemutatás Ott hagytam abba legutóbb\ hogy végre alkalmam nyílt leülnöm egy átlag káty emberrel, hogy megismerjem gondolkodását, s rajta keresztül közelebb férkőzzem egy mind ez idáig előttem rejtve maradt világhoz, amit egyszerűen „káty léleknek” is nevezhetnék. Mint talán már említettem: a káty eredendően vándorló nép, így érthető, hogy mélyen hisz a lélekvándorlásban is, vagyis az első, amit meg kell jegyeznem, hogy rengeteg a visszajáró lélek közöttük. A személyazonosító irataikban külön rovat van erre, alkérdésekkel, úgymint: hányadszor él, mi volt azelőtt, ő és felmenői voltak-e valaha büntetve államellenes cselekmények, illetve felségsértés miatt. U tóbbi kérdés csak nemrégen került be, szükségességét az diktálta, hogy feltűnően elszaporodott a görbe tekintet, s ez - érthetően - sértette a káty nép első számú vezetőjét, műtéti úton való kiegyene- sítését viszont a jelen nehéz anyagi helyzetében nem tudta vállalni az egészségbiztosítás. (Emiatt viszont újra kellett nyomtatni a teljes okmány állományt, de szerencsére I. (Durcás) Fletó, aki napjainkban Bruxelles nagyherceg legmagasabb jóváhagyásával a káty népet igazgatja - vagy izgatja? -, ebben is, mint minden másban, teljesen perfekt, éppen volt szabad ka- pacitálása, amivel rávette egyik (volt) üzlettársát és (jelenleg is) barátját, hogy legyen ebben a nép és a kormányzat segítségére: újranyomni az okmányokat, ami nem kis munka, de nem is olyan nagy, hogy belerendülne az államháztartás; csak arra kellett vigyázni, hogy a meghirdetett nyílt tenderen nehogy valaki más hajózzon be a védett öbölbe. Tízmillió nyomtatvány nem sok, igaz, a kormány rendeletet hozott arról, hogy mindegyik mellé kell egy tartalékokmány is, de annak árát darabonként tíz fillérrel csökkentették, hiszen tördelési költségek már nem terhelték. Az okmánybélyegre viszont bankkölcsönt lehetett felvenni, ha a családok dédszülőkig visszamenően igazolták, hogy kóbor lélek nem volt közöttük.) Első pillanatban meglepő, hogy itt, Kátyúföldön mennyire szigorúan veszik a pontos adminisztrációt. Noha a külső szemlélő éppenséggel azt hinné, hogy az a lazaság - hogy azt ne mondjuk: bohémság -, ami alapvetően jellemzi a káty közigazgatást, ellenkező irányba hat. De nem. A hivatal itt valóban mindenről tudni akar. Ki, mit, mikor, hol, hova, miért. Illetve hányszor. Ennek nagy előnye - mint elmagyarázták nekem illetékes helyen -, hogy a hatóságok mindig, mindenben képben vannak. Nem érheti őket olyan kérdés, amitől zavarba jönnének, legyen szó Szabó néniről vagy a kis Kovács Pistikéről. A káty embernek ez biztonságot ad, nem érzi magát elveszettnek, tudja, hogy a kormányzat rajta tartja a szemét, jöhet szökőár vagy olajszőkítés, esetleg ár, illetve a napi többszöri árkiigazítás, nem tűnhet el úgy a szem elől, hogy tíz percen belül ne kezdenék keresni, és ez csúcsforgalom, illetve csoportos leépítések esetén különösen hasznos. Amikor az ezzel kapcsolatos interjút készítettem a Központi Népi Állampolgár-nyilvántartási és Mozgásérzékelő Hivatalban, fel is ajánlották, hogy tegyek próbát: nevezzek meg valakit, és egy percen belül megmondják, mit csinál - és hol, miért - az illető. Akkoriban még kevés személyes barátom volt, ezért a médiában sokat emlegetett Kulcsár Attila nevét említettem meg, akiről azt hallottam, hogy valami kisebb szabálytalanságot követett el, pontosan nem is tudom, talán túllépte valamivel a bankárok számára engedélyezett lóvátevő összeget, nem jelentős, állítólag maximum húszmilliárdot keresnek rajta - haladó értelmiségiek levélben fordultak a köztársasági elnökhöz, rasszista színezetűnek ítélve meg ügyét (miért?) -, bevallom, arra is gondoltam: megkönnyítem a feladvány megoldását, hiszen tudomásom szerint akkoriban éppen háziőrizetben volt. Kisebb szaladgálás után azonban pironkodva arra kértek, mondjak más nevet, Kulcsár esetében ugyanis szigorítást rendeltek el, a lakhelyelhagyási tilalmat először utca, majd kerület, város, ország, régió, földrész elhagyási tilalomra súlyosbították, jelenleg már a bolygónk elhagyását tiltották neki, ami miatt kénytelen volt a strasbourgi bírósághoz fordulni, mert korábban befizetett egy űrutazásra, a hatóságok szívják a fogukat, valószínűleg meghajlanak a jogi érvek előtt, már fogalmazzák az új végzést, amely szerint a legszigorúbb meghagyások mellett Kulcsár urat kötelezik a naprendszeren belüli tartózkodásra. (Ismert káty jogvédők szerint azonban ez átlépi a jogállamiság kereteit, azt szorgalmazzák, hogy a Marsig, illetve a Vénuszig terjesszék ki mozgási szabadságát.) Láthatóan zavarban volt a fiaskó miatt az engem tájékoztató középvezető, de nem tudtam rajta segíteni, mert más név nem jutott eszembe, újabb lehetetlen feladványt pedig nem akartam adni neki azzal, hogy megkérdezzem: merre van ebben a pillanatban a Lord Májer. Mindegy. Ezek részletkérdések. A lényeg, hogy itt volt velem szemben egy hamisítatlan káty átlagpolgár. A káty átlagpolgárt amúgy nagyon nehéz hamisítani, hiszen nehézfémszál van benne gyárilag, a központi vízfogyasztás révén. (Kezdetben ugyan gondot okozott, hogy ez a csecsemőkbe viszonylag lassan épült be, de aztán a szoptatós anyákszámára kifejlesztettek egy speciális védőitalt, ami a nitráttartalom mellett megemelt dózisú fémkoncentrátumot tartalmaz - a kísérleti stádiumban még az is előfordult, hogy egy-egy anyát kohászati úton kellett kiolvasztani szoptatás előtt.) A vezetékes ivóvíz viszonylag korán, már a huszadik század második felében megjelent a káty nép életében, a gázvezetékre azonban az úgynevezett öngyilkoscsapokat csak a huszonegyedik század elején szerelték fel, a kormányprogram egyik fontos lépéseként. Tarthatatlan volt ugyanis, hogy a legegyszerűbb csoportos (vagy családi) öngyilkosságokhoz is ki kellett nyitni a tűzhely valamennyi csapját, beleértve a sütőét. Ez egyrészt pazarló megoldás volt, másrészt felvetett bizonyos népegészségügyi kérdéseket. A személyre szabott külön csap - megfelelő higiénés elírások megtartásával - jelentősen csökkentette a fertőzésveszélyt, anélkül, hogy újabb kötelező oltásokat kellett volna bevezetni. (Ezekkel az állami intézkedésekkel ugyan nem függ össze szorosan, de talán megemlítendő a bunjee-jumping program csecsemőprojektje, amely a találó Taigetosz névre hallgat.) Tehát itt vagyok vele szemben! Doktor Lúzer (vagy Lózar) - már említettem előző beszámolómban, hogy így mutatkozott be. Érthető emberi, illetve káty nyelven beszél, amit szerencsére már én is török (különösen, hogy tervezik felvenni az unióba, amennyiben elismeri Ciprus függetlenségét). Kora megállapíthatatlan, neme ellenben nagyjából igen. Magasságát, súlyát és világnézetét a külső körülményekhez alkalmazkodva tudja változtatni, fizikai és gondolkodási variabilitását már a sötét középkorban is legendásnak találták a leírások, s ez a villanyáram feltalálásával csak tovább nőtt. A káty ember fajtatulajdonságait tekintve ugyanakkor rendkívül tűrőképes (túrós csusza-, halászléfogyasztás, valamint pártkompatibilitás vonatkozásában átlagon felülinek mondható; ultiban - piros, terített rebetli: átlagos, fedáksári: már ismét a nemzetközi átlag fölött!). Alapvető igénye van a tisztaságra. Mit rákentek a századok, mindig lemossa a gyalázatot. És ilyenkor a káty név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. Szeretném persze elkerülni a túlzó általánosításokat, mert bár egy átlagkátyot kerestem beszélgetőpartnernek, de mégis olyasvalakit, aki egyéni ízekkel tudja megmutatni fajának sajátosságait. Említettem, hogy egy káty ember esetében a legfontosabb - ugyanakkor a legnehezebb - a bizalom megnyerése. Azt nem mondanám, hogy eleve bizalmatlan, de történelme megtanította arra, hogy bizonyos fenntartásokkal kezeljen mindent, ami idegen. Ezért is okozott nekem meglepetést, amikor kiderült, hogy a hosszú elzárkózás után milyen gyorsan beilleszkedett a nyugati fogyasztói kultúrába, amit az is mutat, hogy ma Kátyúföldön a legnagyobb az egy főre eső McDonald’s, pláza és kereskedelmi tévé fogyasztás, de a „lökött tökös hapsipopsi” filmek terén is messze a nyugati átlag fölött teljesítenek. (Ezért, mint ismeretes, pluszpontok járnak az országjelentésben.) T úl voltunk már a bemutatkozáson, odaadtam a társalgási pénzt, de még nem vágtam bele. Se a szavába, mivel hallgatott, se a képébe, mivel szépen elmagyaráztam neki - és meg is értette! -, hogy a „Hány óra van?” kérdés után nem kell azonnal lecsatolni. (Ez különben nem káty specialitás, hanem történelmileg alakult így. Az egyik baráti testvémép látogatása során, amikor többek között a „davajcsaszi” idióma épült be a káty jövevényszavak közé. Sok jövevényszó van e nép nyelvében, egyes vélemények szerint túl sok, ez persze attól van, hogy Kátyúföld mindig nagyon vendégszerető volt, ide mindig jöttek, de menni innen nem akartak, csak ha nagyon muszáj volt, vagy akkor se.) Tehát hamarosan megismerkedhetünk egy káty emberrel. Izgalom fog el. Vajon sikerül-e? Azt tartják, lakva ismerni meg legjobban a másikat. Most, így, első pillanatra erre még nem vállalkoznék. Pedig beszélgetőtársamnak szép, értelmes szeme van. Kettő. Egy orra, két füle. Kéz, láb - ez is párosán található rajta. És ekkor még nem tudtam, hogy van egy további páros szerve, aminek az a legfőbb különlegessége, hogy egyetlen szervben fejlődött ki, vagyis az agyában (igaz, két félteke van benne). Ez a gondolkodása. A káty ember egyszerre tud ugyanarról a dologról kétfélét gondolni, akár ellentéteset is. A tudósok megfeszített erővel dolgoznak ennek a rejtvénynek a megfejtésén. Megoldást én sem ígérhetek. A jelenségek szintjén tudok csak maradni. • Kocsis L. Mihály
