Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-15 / 74. szám
msL • HÍDLAP • 2006. április 15., szombat hídlapmagazin Találkozás egy káty átlagemberrel Sokszor kérdezik tőlem idelátogató honfitársaim, illetve más barátaim, hogy valójában hogyan él itt, Kátyúföldön az átlagember. Erre többnyire az itteni viccel szoktam felelni. Röviden: jól. Hosszabban: nem jól. De mindig rájövök arra, hogy a hosszabb válasz sem felel meg az igazságnak, mert leegyszerűsíti a dolgokat, ami pedig nem jó. Nem fedi a dolgokat. A káty hétköznapok ugyanis nehezen érthetők, és még nehezebben az itt élő emberek, akikre pedig a felületes szems ... lélő könnyen rámondja, hogy nyíltszívű, egyszerű és őszinte. En (Market Place) is - mint minden idelátogató - beleesetem abba a hibába, hogy túl gyorsan gondoltam azt: ismerem az itteni embereket, az itteni életet. És csak amikor rájöttem arra, hogy mennyire nem, akkor kezdtem valami keveset tényleg megérteni. I gaz, ahhoz, hogy valami keveset is megértsünk, túl sok mindent kell (kellene) tudnunk ennek a kis népnek a múltjáról. Gyönyörű országot adott nekik a sors, úgy látszik, őseik szerencsésen választották ki a megfelelő ingatlanfejlesztőt, akik megfelelő ajánlatot tudtak tenni nekik, s ha hinni lehet a krónikáknak: a vételár sem volt érte irreális. Egy fehér ló mindösszesen, ami már akkor sem számított túl soknak, még úgy sem, hogy előtte igen ígéretesen mutatkozott be az epsomi derbyn. A fehér ló különben végigkíséri az egész káty történelmet, talán az egyik legemlékezetesebb, amikor egy fővezér lovagolt be rajta a fővárosba, hogy megbüntesse az ott élő népeket (minthogy fellázadtak a fennálló rend ellen - persze, ez már egy másik ló, hiszen az előbb említettért országot vettek a dicső elődök -), a szemtanúk szerint olyan volt, akár egy királyfi (hófehér paripán), de aztán mégsem király lett belőle, hanem csak kormányzó. (Igaz, királyi felhatalmazásokkal.) Külföldi megfigyelők egyébként ebben az aktusban is a káty lélek sajátosságát vélik felfedezni. Annyiban tudniillik, hogy a „király nélküli királyság” valóban beleégetett valami sajátságos szemléletet az itt élő emberekbe, ami azóta is apáról fiúra száll, sőt anyáról leányra. Mint ahogy az a ló is jelképpé nemesedett, amin a hódító fővezér feszített; Kátyúföld vezetői azóta sem tudnak leszállni róla. Úgy odanőttek, mintha beleenyvezték volna őket, ami pedig nyilvánvalóan nem szó szerint értendő, tekintettel arra, hogy az említett időszakban gyakran volt hiány enyvben - és más ragasztó- anyagban - is. A hiány a káty hétköznapok természetes velejárója, a káty ember annyira hozzászokott, hogy valósággal hiányolná, ha valamiben nem volna hiánya. Szerencsére ez sohasem következik be, így nem a hiány hiányát, hanem csak a hiányt kell hiányolnia. Azt pedig nem teszi, hiszen a hiány - mind mondottam - természetes közege, vagyis semmi sem hiányzik neki, legkevésbé a hiány. Olvasóim bizonyára nem felejtették még el, hogy Kátyúföld tulajdonképpeni ura Bruxelles nagyherceg, aki roppant felvilágosult uralkodó, nem akarja mindenkor és mindenben népeire erőltetni az akaratát, így a káty népre sem. Lényegében csak az adófizetést veszi komolyan, rendeleti úton uralkodik, és látni sem látta még senki, talán ezért is tisztelik annyira. Természetesen van helyi megbízottja, de ebben is szabadon dönthetnek a helybeliek: nevezhetik az illetőt párttitkárnak (első- vagy főtitkárnak akár), miniszterelnöknek vagy királynak (persze csak al). Most például bizonyos I. (Durcás) Fletó ül a trónon, és ez is az itteni fejlett demokráciát mutatja, hiszen az illető önmagát választotta meg. De ezt a káty közember éppen olyan természetességgel veszi tudomásul, mint a gázáremelést vagy a gyermekvállalási adó növelését. I. Fletó érdekes egyéniség, róla bizonyára fogok még írni. Általában a káty vezető típus sajátosfajta fejlődés eredménye. Erről már többször gondolkodtam ittlétem alatt, mint talán emlékeznek rá: kísérletet is tettem rá, hogy személyes kontaktust keressek a legjellegzetesebb típusokkal, például erősen szorgalmaztam Bubópestis (a káty főváros) első emberével, a Lord Májerrel való találkozást, sajnos, mind ez ideig nem sikerült a realizálása, pedig többen állítják, hogy itt tartózkodásom alatt is hosszú perceket töltött a hivatalában (tehát összehozható lett volna az interjú). Nem baj, én még nem adtam fel. (Mások sem, ezért is nincs még körözés alatt.) Amikor arra gondoltam, hogy talán az volna a legjobb, ha közel tudnék vinni egy tipikus káty álompolgárt (így nevezik az itteni állampolgárokat, mióta orvosilag is megállapították, hogy örökösen fél-eszméletvesztéses állapotban lebegnek, alvás és ébrenlét között, sokan persze ezt egy törköly, illetve kisüsti nevű nemzeti italnak tudják be, több ismert gasztroente- urológus, illetve -neurológus viszont ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy ez már genetikailag is kódolt a káty ember zsigereiben. Nem vagyok szakember, ezért nem akarnék állást foglalni ebben a kérdésben) - tehát ha közel tudnék vinni egy káty átlagembert (a hétköznapok emberét) távoli olvasóimhoz, még magam sem tudtam, hogy szándék és tett között errefelé milyen óriási a távolság, ezért is tartott viszonylag hosszabb ideig, amíg eljutottam a megvalósításhoz. A káty ember ugyanis (hiába a bevezetőben említett sztereotípia nyíltságáról és barátságosságáról, legendásnak mondott vendégszeretetéről) alapvetően zárkózott. Ennek látható megnyilvánulása, hogy többnyire a földre szegezi tekintetét (ezért is ritkítják - rendeletileg - az útjában álló fákat; a kötszert ugyanis nem adják ingyen errefelé sem, sőt), száját erősen összepréseli, ha megszólítják, riadtan körülnéz, s csak aztán mordul fel az ismert káty köszönéssel: „Miafazvan...” Vagyis arra kérni egy külföldinek egy bennszülöttet, hogy üljön le vele beszélgetni, ehhez hosszú előkészületekre van szükség. A bizalom megnyerésének persze vannak eszközei, leghatékonyabbnak a készpénzt tartják, de utazási csekket is elfogadnak, igaz, azt viszont csak fenntartással. (Az idősebbek még mindig a Lajos-aranyban bíznak, persze, csak ha előtte beleharaphatnak. Nehezíti a dolgot, hogy harminc év fölött a káty embernek már nem sok foga van, különösen mióta államilag elrendelték a kötelező és rendszeres fogorvosi ellenőrzést, amire azonban nem vonatkozik a betegbiztosítás. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jelenlegi kormány amúgy is to-‘ vább szűkítette a biztosítottak körét: ma már csakis halottkémi vizsgálatra érvényes, a káty sajtó hosszan cikkezett - illetve cikizett - arról, hogy sokan vissza is élnek ezzel a helyzettel, sorozatban tetszhalottakhoz hívják ki a háziorvosokat, akiknek ez persze egyáltalán nem tetszik, de muszáj menniük, mert különben kizárják őket a Sírkamarából. Arról nem beszélve, hogy milyen korrupciós veszélyeket rejt magába ez a helyzet, felelőtlen házaló orvosok ugyanis illő hálapénz ellenébe kiállítják a halotti bizonyítványt, a lumpenelemek pedig máris rohannak vele a temetési segélyért. Ugyanis ma ez az egyetlen, a gyakorlatban még létező szociális segély, miután a kormány napirendre vette a születésszabályozást, amire a népességfogyás lelassulása miatt volt szükség, a Tudományos Akadékia legújabb előrejelzései alapján. I. Fletó egyik legutóbbi beszédében - száz hosszúlépés (vagy házmester) közben - rosszallóan meg is említette: „A temetők meg üresek!” Miközben pedig már a 302-es, illetve a 303-as parcella megnyitásáról kezdenének gondolkodni.) De végül erre a helyzetre is igaz a megállapítás, hogy semmi sem lehetetlen, csak akar- nok kell. Megtaláltam a magam emberét, aki mindenben megfelelt előzetes elképzeléseimnek. Annyira átlagpolgár volt, hogy ezzel az átlagossággal szinte kirítt a nagy átlagból (de azért nem annyira, hogy ne lett volna átlagos), és miután megérkezett a Királyi Földrajzi Társaságtól a kért összeg, financiális akadálya sem volt annak, hogy elbeszélgessünk egymással, s ezzel lehetőséget teremtsünk arra, hogy (közösen; én és az olvasó) betekinthessünk a káty lélekbe. Kísérőim figyelmeztettek rá, hogy ne rohanjak autóstul a házba, ezért gyalog mentem a találkozóra (ennek praktikus haszna is volt, miután az itteni benzinárak az egekbe szöktek az újabb útadók kirovása következtében - erre többek között azért volt szükség, mert I. Fletó döntő lépésekre szánta el magát: a távoli baráti nép, a vietkongok megsegítésére, s ez újabb terheket rótt az államháztartásra, de Kátyúföld mindent kibír - legalábbis így tartják a vezetői -, legfeljebb növekszik a kátyúk száma, ami viszont nem is csodálható, hiszen annyi adó terheli). Megvallom, kissé tartottam a bemutatkozástól, a káty ember ugyanis sok tekintetben kiszámíthatatlan (míg más vonatkozásokban örvendetesen kiszámítható). Mindenestre vittem magammal cukrot, üveggyöngyöt, üres McDonald’s papírzacskókat, és milyen jó, hogy mindenre gondoltam! Hiszen beszélgetőpartnerem azonnal elvette tőlem a zacskót, hogy beletegye a cipőjébe, amely lyukas volt, noha a varrás még tartott (gojzer gut). E zzel - úgy véltem — megteremtődött az a kölcsönös bizalom, amely szükséges egy mélyinterjúhoz, és nem tévedtem (el). Káty beszélgetőtársam nyíltan a cipőmre nézett (kissé aggódtam is, hogy megtetszett neki, de szerencsére nem, vagy ha mégis, még várt vele), nyújtotta kezét (a zsebem felé, de) elkaptam és megráztam (mindkettőnk szerencséje, hogy alacsony volt). Fn mondtam az én nevem, ő mondta az ő nevét. Később megkértem, hogy betűzze (kérdezte: hova, mondtam: a kalapom mellé). „Doktor Lúzer” - ha jól értettem (vagy Lózar - ezt később még tisztázzuk). Életkora - ránézésre - negyven, ötven, hatvan vagy hetven körüli. Annál jobban meglepődtem, amikor megmondta, hogy most érettségizett, hiszen doktor. De aztán megtudtam, hogy emelt szintű, és így érthető. Éreztem, hogy ő az én' emberem, persze semmit sem akartam elsietni. Gondoltam, először csak puhatolózom, a kemény kérdéseket későbbre hagyom. Éreztem magamban bizonyos megilletődöttséget, nem tagadom, hiszen először álltam (ültem) szemben egy káty átlagemberrel (eddig csak kormányzati hivatalnokokhoz volt szerencsém - igaz, nem sok). Volt benne valami őserő. Ugyanakkor valami ős erőtlenség. íme, az alkalom - gondoltam -, hogy végre mindent megértsek! (S ezt tovább is adjam önöknek.) (Innen folytatom.) • Kocsis L. Mihály
