Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-15 / 74. szám
HÍDLAP • 2006. április 15., szombat ___________magazin T atárok Magyarországon A muhi csata a magyar történelem egyik legjelentősebb csatája. 1241. április 11-12-én zajlott Muhi mellett, mikoris a tatárok döntő vereséget mértek IV. Béla király seregére. Az elsöprő erejű tatár győzelem nemcsak a szerencsétlen magyar hadvezetésnek volt köszönhető, hanem az országlakók és a király közötti békétlenségnek is. Béla ugyanis, miután hosszú időn át szinte csak egymaga vette komolyan a tatár fenyegetést, hogy haderejét növelje, befogadta az országba a kunokat. Ezek, élvezve a király kitüntető támogatását, hamarosan kezdtek túlságosan otthonosan viselkedni: betörtek a falvakba, raboltak, fosztogattak minden rendre és rangra való tekintet nélkül. A mongol támadás tehát meglehetősen zilált belpolitikai helyzetben találta Magyarországot. Miután a magyar hadsereg legnagyobb része végre összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére elhagyta Pestet és a tatárok ellen indult. E hírre Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Tisza által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar haderőt egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül aránylag kis térre szorítva, emiatt a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harcrendbe állni. Rogerius „Siralmas énekében” történt feljegyzése alapján még az ellenséggel szemben, a döntő csata küszöbén sem szűnt meg az egyenetlenség, a háborgás a király ellen. „Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.” A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel. Április 11-én éjjel megtámadták a hidat, s a megáradt Sajón a tábortól nem messze gázlót találva megtették az előkészületeket a magyar tábor körülkerítésére.- Egy orosz szökevény elárulta a mongolok tervét s Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hídon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomták, de ezalatt a Szubutai által vezetett mongol csapatok átkeltek a gázlón, s a most már minden oldalról körülfogott magyar táborra hajnalhasadtakor nyílzáport zúdítottak. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. A szűk téren a katonák lépten-nyomon a sátrak kötelékeibe botlottak, lehetetlen volt harci rendbe állni; a kivonulást a táborból a mongolok nyílzápora tette lehetetlenné. Rendes ütközetről szó sem lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok próbálhatták meg a táborból kirohanva áttörni vagy visszaszorítani a tatárok gyűrűjét. A templomos lovagok, Kálmán herceg és Ugrin érsek dandáraikkal kétségbeesett hősiességgel harcoltak, de a templomosok mind egy szálig elestek, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve kénytelenek voltak visszavonulni. A tatárok ekkor felgyújtották a tábort, s a fejetlenség általános lett. Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétség- beesésig ingereljék. Ezen az úton, amely Pest felé vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni. Az irgalmat nem ismerő, erélyes üldözés azonban, amely a mongol hadviselésnek, éppúgy, mint a régi magyarok harcmodorának, egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak menekülkök. „Hogy azonban a felsőbb és alsóbb rangú világiak közül” - mondja Rogerius - „kik fulladtak a mocsarakba és folyókba, kiket emésztett meg a tűz, és kiket vesztett el a kard, halandó nem képes megmondani. A mezőn és utakon hevertek a holttestek, fej nélkül; igen sokan a falvakban és templomokban, hol menhelyet kerestek, összeégtek. Ez a romlás, ez a veszedelem, ez az öldöklés kétnapi járóföldre terjedt; a föld mindenütt vértől piroslott. Úgy hevertek a holttestek a földön, mint a legelőn a szétszórt nyáj, mint a kövek a kőbányákban.” Béla is további menekülésre kényszerült. Leveleivel ostni a vérfürdőből. A király, kit hívei ekkorra már önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjá- val ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé csapva szerencsésen megmenekült. Hasonlóan öccse, Kálmán is, aki, bár súlyosan megsebesült, megmenekült az öldöklésből, váltott lovakon elérte Pestet, s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől. A csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnáid erdélyi püspöromolta a pápát és a német-római császárt is, de ők éppen egymással voltak lefoglalva. Magyar- ország - mint annyiszor még történelme során - magára maradt. A király Trau várában talált végül menedéket. Itt volt kénytelen megvárni a tatárok elvonultát, ami csak a főkán halálának volt köszönhető. A mongol vezérek visszavonultak a kánválasztásra. Megkezdődhetett a fölégetett, kirabolt és elpusztított ország újjáépítése, a „második honalapítás”. • Históriás A Szépség koldusa József Attiláról szólva nem elég azt mondani, hogy ellentmondásokban bővelkedő életútja volt, mert az volt szinte nemzedéke valamennyi jelentősebb tagjának is - ezt mérte rájuk a sors: a nagy világégést követő kiútkeresés összes kényszerességével és bizonytalanságával. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna 1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban, a Gát utca 3-as számú házban. Apja 1908 nyarán eltűnt. A három gyermekével magára maradt édesanyja az albérleti díjat sem tudta fizetni. 1910 tavaszán Etus és Attila az Országos Gyermekvédő Liga jóvoltából Öcsödre, Gombai Ferenc parasztgazda házához került. Az ellátás fejében a házi munkában segédkeztek. József Attila az öcsödi református elemi iskolában kezdte meg tanulmányait, az 1911 -1912-es tanévben. 1912 júniusában a két testvér hazatért. Anyjukat munka közben súlyos baleset érte, s félretett kis pénze hamar elfogyott. A család a külváros nyomorgó szegényeinek életét élte. A kisiskolás Attila próbálkozott a kenyérkereset szabályos és szabálytalan eszközeivel. Jolán, a legidősebb testvér elvégezte a polgári iskolát és a Bőrklinikán kapott állást. A két testvér 1914 első felében egy ízben összeveszett, - Attila ekkor kísérelt meg először öngyilkosságot. 1914 végén jelentkeztek a Mama betegségének első jelei; kiderült, hogy méhrákja van. 1922 decemberében megjelenik első önálló verseskötete, a Szépség koldusa is, egy szegedi nyomdász-kiadó vállalkozásában. A tizenhét éves diák nem akármilyen indulást tudhat magáénak: a Szépség koldusához Juhász Gyula írt előszót, az ifjú szerzőt „Isten kegyelméből való költő”-ként ajánlva az olvasók figyelmébe. A későbbi életút ismeretében szinte profetikusnak tűnnek szavai: „Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!” Föltehetően 1929 végén vagy 1930 elején, egy véletlen találkozást követően vált a Szegedről ismert Rapaport Sámuel doktor betegévé. Rapaporthoz, aki „a gyomor Freud- jának” tartotta magát, mintegy két évig járt analízisbe. Az 1933 végén, 1934 elején írt Eszmélet című nagy gondolati költeménye mintegy ösz- szegezése a zsákutcák sorozataként megélt életútnak: olyan összetett módon fejezi ki a disszonáns világállapotot, amilyenre költészetében sem korábban, sem később nincs példa. Az analitikus kezelés abbahagyását József Attila egyre nehezebben viseli el. 1934 tavaszán hódmezővásárhelyi menedékéből Rapaport doktornak címzett levelek formájában pszichoanalitikus vallomást ír. Az öngyógyítás hatásosabb módjának bizonyul, hogy összeállítja és megszerkeszti verseinek válogatott gyűjteményét. 1935 elejétől Gyömrői Edithez járt analízisre, aki éppúgy, mint a betegségének utolsó korszakában József Attilát kezelő Bak Róbert hasadásos elmezavart állapított meg. 1937-re már országosan ismert, ám egyben súlyos beteg is. Az év őszén szanatóriumba vonult, ám hamarosan orvosi engedéllyel Balatonszárszóra költözött, ahol egy decemberi estén tehervonat elé vetette magát. A magyar irodalom egyik legnagyobb költőjét veszítette el benne. • -A. -R. A Húsvéti cikk Az 1860-as évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az abszolutizmus az addig kialakult formájában nem tartható fenn hosszú távon. Nem csak az egyre eró'södó' hazai elégedetlenség miatt, hanem az Osztrák Birodalom külpolitikai sikertelenségei okán sem. A bontakozó német egységtörekvé- sekbó'l Bismarck nyilvánvalóan ki akarta hagyni Ausztriát megvalósítva ezzel a porosz vezetésű úgynevezett „kisnémet” egységet. Bécs nagyhatalmi pozíciója volt a tét, ami így már csak egy, a magyarokkal való megegyezéssel, valamely kompromisszum megkötésével vált lehetó'vé. Lépnie kellett tehát a császárnak is, de engednie kellett a magyar politikai vezető' köröknek is... Halász Imre írja „Egy letűnt nemzedék” című tanulmányában a következőket: „Az 1861 -i országgyűlés összehívása előtt az uralkodó óhajtott beszélni Deák Ferenccel. 1860. karácsony második napján történt meg e kihallgatás. Ez volt Deák első találkozása Ferenc Józseffel. A kihallgatás után Deák báró Vay Miklós kancellárnak azt mondta, hogy egészen másnak képzelte a császárt. Van esze és szíve. Meglepte, hogy mily alaposan ismeri az ügyeket, s mily lelkiismeretesen tárgyalja azokat. Érdekes, hogyan nyilatkozott Őfelsége báró Vay előtt Deákról: „Ez aztán a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű ember! Es milyen a logikája. Csakhogy sokat tart kivihetőnek, ami alig leküzdhető akadályokba ütközik.” Egyébként az 1861. évi országgyűlés hivatalos célja Ferenc József megkoronázása‘lett volna. Ám a magyar politikai vezető körök meglehetősen megosztottak voltak. Deák Ferencet a kompromisszumkészség jellemezte, gróf Teleki László és köre azonban „nem engedett a '48”-ból. A hosszas vita során végül Teleki is jobb belátásra jutott, ám ekkorra Ferenc József már nem volt hajlandó tárgyalni, feloszlatta az országgyűlést, mire a gróf öngyilkos lett. A kialakult ideiglenes állapotot, vagyis a provizóriumot a legtalálóbban Schmerling jellemezte: „Wir können warten”. „Tudunk várni”, vagyis mi ráérünk. Ám 1865-re az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet vezető hatalom egy állam, amelynek egyik fele alkotmányos, a másik pedig nem. A megoldást Deák Ferenc találta meg. 1865. április 16-án a Pesti Naplóban név nélkül megjelentette híres Húsvéti cikkét, amelyben tárgyalási alapot kínált a császárnak. „Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangba hozni. Arra kell törekedni, hogy a birodalom egysége töretlenül, Magyarország alkotmányossága pedig a lehetőségig fenntartassék.” A cikk hatására, amely bizonyos értelemben alárendelte a hazai érdekeket a birodalmiaknak, Ferenc József ismét összehívta az országgyűlést. A tárgyalások ugyan egy időre megakadtak a kirobbant osztrák-porosz-olasz háború miatt, de a császár által létrehozott 67 tagú bizottság töretlenül folytatta a munkáját. Kossuth az emigrációból adott hangot nemtetszésének legendás Cassandra levelében, mondván, hogy „mi leszünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik.” Nem így történt. A császár a megállapodások bevégzéseként 1867. február 17-én belügyminiszterré nevezte ki gróf Andrássy Gyulát. Deák semmiféle tisztséget nem vállalt, jobbára Ráth Mór könyvesboltjában múlatta az időt, és szívta elmaradhatatlan szivarjait. Megtette, amit megtehetett, létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát. • Dénes
