Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-15 / 74. szám
www.esztergom.hu 2006. április 15., szombat • HÍDLAP 3 értő szeretetünk által adj nekik békét és örömet. Uram, tégy engem békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek; ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét; ahol egyenetlenség, oda egyetértést; ahol tévedés, oda igazságot; ahol kétely, oda hitet; ahol kétségbeesés, oda reményt; ahol sötétség, oda fényt; ahol szomorúság, oda örömet. Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni, mint hogy vigaszra várjak; inkább én törekedjem megértésre, mint hogy megértést óhajtsak; inkább én szeressek, mint hogy szeretetet igényeljek. Mert önmagunkat elfeledve találjuk meg magunkat. Ha megbocsátunk, nekünk is megbocsátanak, és ha meghalunk, azzal ébredünk örök életre. Ámen.” Teréz anyától egyszer megkérdezték: miképpen viszonyul a földi élet igazságtalanságaihoz. „Megbocsátok - válaszolta -, de haragszom miattuk.” Megbocsátani és haragudni... Szinte egymást kizáró fogalmak. Azt hihetnénk: aki haragszik, képtelen a megbocsátásra. Pedig nem! A Rossz, a Gonoszság erőire haragudnunk kell, még ha „eszközeinek” megbocsátunk is. „Érezzen az egyház minden gyermeke nagy felelősséget a világ iránt, ápolja magában az igaz katolikus érzületet, és állítsa erejét az Evangélium terjesztésének szolgálatába - mondta ki a II. vatikáni zsinat. - A hitterjesztés első és legfontosabb feladata azonban, hogy ki-ki maga mélységes keresztény életet éljen.” A keresztényi életnek az a formája, amelyről Kalkuttai Teréz anya tanúbizonyságot tett, talán elijeszti az átlagembert. Mégis megérinti. „Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” (Máté 23, 12) Hová mész, Uram? Megbocsátani: vajon feladása önmagunknak? Haragudni: vajon felkorbácsolása érzelmeinknek? „Quo, vadis, Domine?” Mert ezt kérdezi Petrus (Péter, vagyis Simon, a halász), térdre borulva, amikor Néró császár féktelen pogromja elől menekülne a keresztény vérben fürdő Rómából, s a városból kivezető úton váratlanul megjelenik előtte a Megfeszített. Hová mész, Uram? Rómába - válaszolja a jelenés. Rómába, hogy újra megfeszítsenek. És Péter apostol akkor megérti, hogy nem menekülhet. Nem mentheti az életét, nem fogadhatja el a hívek „felmentő” ítéletét, azt, hogy neki túl kell élnie a vérengzést, nem szabad osztoznia testvérei sorsában, hiszen ő a hírhozó, tanúságtevő, szemtanú, kortárs, ő az, aki saját szemével látta, fülével hallgatta a Messiást; Ót, aki leszállóit a mennyekből, emberré lett s értünk, emberekért, Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, szenvedett, meghalt, eltemették, harmadnapra azonban feltámadott, felment a mennyekbe, ott ül az Atyának jobbján, és ismét eljön, dicsőséggel, ítélni eleveneket és holtakat. (És országának nem lesz vége.) Róma keresztényei azt akarják, hogy Péter megmeneküljön, élje túl őket; hogy megmaradjon, mert az ő élete (gondolják) fontosabb, mint az övék. Péter, aki a jeruzsálemi kakasszó előtt háromszor tagadta meg a halálra szánt Mestert, habár nehéz szívvel, de enged az (újabb) kísértésnek. Menne! Hanem akkor szembetalálkozik Vele a Rómát övező dombokon. Hová mész, Uram? Rómába - feleli az egyszer már Megfeszített. Hiszen a beteljesülést nem lehet elkerülni. Ha Péter megszökik előle, majd Ő a helyébe áll. A Mester most sem ad parancsot. Nem utasít. Nem mond szigorú szavakat. Bizony mondom neked, Péter, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz... - hiszen amikor ama rettenetes nap előtti estén a szemébe nézett, akkor is szelíd volt, szelíd a bizonyosságban, mint mindig. Egyszerűen arról van szó, hogy ha Péter eljön Rómából, akkor Ó visszamegy helyette, mert valakinek ott kell lennie! És ekkor a lengyel Jerzy Kawalerowicz filmadaptációjának nézői egy hihetetlen erejű látvánnyal szembesültek a képernyőn. „Quo vadis, Domine?” - ismétli Péter szavait a kísérője, immár az érthetetlen elhatározással visz- szaforduló apostolt kérdezve. Péter válaszol neki: „Vissza, Rómába!” Ez a Róma azonban, ahova visszaindul a rá mérendő ítélet biztos tudatában, ez a Róma már nem az ókori város, ahonnan elindult. Ez a Róma a mai Róma, a „keresztény világ” fővárosa; a dombok alatt ott zúg, morajlik, fortyog a jelen idő, s a hajnali fény megcsillan a Szent Péter-bazilika óriáskupoláján. Ide indul vissza Péter. Itt fogják őt, a tanítványt, felszegezni a keresztre. Iszonyú kínok között itt fog majd kiszenvedni. Vissza, Rómába! Mintha villám hasítana bele a sötét éjszakába. A Nobel-díjas regényből (Quo vadis) 2001-ben készült (2001! bizony, a lengyelek ilyen „elavult” témába ölnek bele rengeteg pénzt...) filmeposz százhetvenedik percében mintha áll- csúcson vágná a nézőt a felismerés: a történet (történet!) ma is tart, s ma ugyanolyan időszerű, mint kétezer évvel ezelőtt; ez az ember igazi, végtelen története, amelyben futna, menekülne, de... nem lehet. Előtted a „szabadság”? Mögötted Róma. A pusztulás. Mégis vissza kell menni Rómába. ...A megváltás mindig időszerű. • Kocsis L. Mihály Húsvéti kérdések küszködtem ezzel a gyanúval. Sőt a gyanú megalázott, amikor végül is átadtam a pénzt. Semmiképpen sem voltam tehát ,jó”, vagyis nem ismertem rá Krisztusra, aki azt mondta tanítványainak - amikor megkérdezték tőle: hogyan ismerhetünk majd rád, Mester? -, azt mondta nékik: aki éhezővel találkoztok, és enni adtok neki, az én vagyok, és aki szomjazóval találkoztok, és inni adtok neki, az is én vagyok, és aki hajléktalan vándort befogadtok fedeletek alá, az ugyancsak én vagyok. Könnyű lesz rám ismernetek. Érdekes, a tanítványok azonban nem tettek fel Neki egy nagyon is kézenfekvő kérdést: de nem fog-e valaki becsapni minket a Te ele- settségeddel...? Teréz anya Nem elég az Istennek szentelt imádságos élet, nem elég a , jóság”; a gyakorló szeretetnek a leghétköznapibb segítségnyújtás formájában kell megnyilvánulnia. Krisztus a legelesettebb embertársad képében nyújtja feléd a kezét, ételért és vízért könyörögve, olykor már megszólalni sem képes, csak néz rád a nyomorúság és elveszett- ség, betegség és halál mélységesen mély szakadékéból. Az albán származású apáca-tanárnőt (Kalkuttai Teréz anya) is maga Krisztus szólította meg egy szomjúhozó koldus képében a múlt század negyvenes éveinek második felében, ami rádöbbentette arra, hogy az isteni szeretetnek (szolgálatnak) más dimenziói vannak, mint amit addig feltételezett. Isten malmai általában lassan őrölnek, de az ő esetében kivételt tettek: alig néhány évvel a munka megkezdése után a Szentszék engedélyezte az új szerzetesrend (A Szeretet Misszionáriusai; Missionaries of Charity) megalakulását, s nem volt még olyan szentéletű képviselője Krisztus ügyének, akit halála után ilyen hamar a boldogok sorába emeltek (2003. október 19., hat évvel halála után). Mit tett Teréz anya. Szerette felebarátait? Velük jót cselekedett? Nehéz köznapi szavakkal körülírni az ő küldetését. Amikor rádöbbent arra, hogy minden embert - mint Isten gyermekét - megilleti a méltó halál, s meglátta a haldoklók megtört szemében az élet méltóságát, a leghiábavalóbb dologra vállalkozott: hozzásegítette a haldoklót meghalni olyan szeretetben és gondoskodásban, ami minden embert megillet, de a földi igazságtalanság körülményei között nem mindenkinek jut ki. A szeretet misszionáriusainak napi imája így hangzik: „Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk embertársainkat, akik szegénységben és éhségben élnek és halnak meg. Add meg nekik a mai napon a mi kezünk által mindennapi kenyerünket, s a mi meg(Egy történet) Mikor vagyunk jó keresztények? Ilyenkor, Húsvétban talán illő feltenni az ilyen kéréseket is. Jó keresztények vagyunk-e akkor, ha egyszerűen csak hagyjuk becsapni magunkat? A kérdés akkor jutott így (ebben a formában) eszembe, amikor minap egy fiatalember csengetett be hozzám a következő szöveggel: „Az öcsémnek külföldi műtétre van szüksége, és elhatároztam, hogy segítek a szüleimnek a pénzt összegyűjteni. Ilyen kis tálcácskákat csinálok, és megpróbálom eladni őket.” „Mennyiért?” - néztem a nyers lécből és egy darab fehér falicsempéből összeeszkábált műremekre. A fiú mintha felmért volna, úgy felelte: „Négyszázötven forintért.” Nem sok, nem kevés, pszichológiailag nézve éppen annyi, amennyit hajlandó különösebb gond nélkül odaadni egy jótékonykodó ember. No, de mire adja? Ez itt a kérdés. (Miközben tudtam, hogy adni fogok.) A fiú kinézésre jobban formázott egy hajléktalan csavargót, mint egy családszerető, jó fiút. Körmeit hónapos gyász vonta be, egyáltalán, legkevesebb is ráfért volna egy alapos mosakodás. Elindultam vissza a lakásba a pénztárcáért, miközben ilyesformán töprengtem: mi vagyok most, egyszerűen csak balek, akin majd nevetni fog alkalmi látogatóm, vagy „jó” ember, aki megszánja a (nála) szerencsétlenebbet? Hogy a fiú rá van szorulva a segítségre, azonnal belátható. Lehet, hogy ma még nem is evett. Azonban... mi van akkor, ha kábítószerre kell neki a pénz? Ha belövi magát (többek között az én pénzem segítségével), akkor jót teszek-e vele, vagy rosszat? És pláne mi van, ha belehal egy „aranylövésbe”? Közben visszaértem a kapuhoz, és megkérdeztem: mi baja van az öccsének. Szívrendellenességgel született, a műtét az életét mentheti meg. Mielőtt kinyújtottam a rácsok között az ezerforintost, megkérdeztem: tud-e belőle visz- szaadni. Válasz helyett máris nyújtotta az ötszázötven forintot, ami az ezresből visszajár, s ezzel érdekes lélektani helyzet állt elő. Kaptam egy vadidegen embertől ötszázötven forintot, és nem adtam érte cserébe semmit. Közöttünk a bezárt kapu, mellettem egy nagy (félelmetesnek látszó, ámde bambán jóindulatú - mondhatni: „keresztény”) kutya. Ha most tréfából megköszöntem volna neki a pénzt, és sarkon fordulok, vajon mit kiabál utánam? Vajon lehullott volna-e róla az udvarias modor, amivel addig ezt az „üzletet” intézte? Ez azonban csak egy villanás, mire végigfutott az agyamon, már a fiúnál volt a pénzem, és cserébe megkaptam a „tálcát”. Úgy éreztem: most már a maradék önérzetemért küzdők.- Ugye - mondtam neki, és igyekeztem mélyen a szemébe nézni -, nem haragszik, ha azt mondom: nem hittem el a meséjét?- Nem - felelte a fiatalember -, nem haragszom. Ha nem engedi, úgysem tudom meggyőzni magát. És ezzel tovább is lépett. Vajon, kérdeztem aztán magamtól percekkel (majd napokkal) később, mit kellene éreznem? Jót cselekedtem-e, vagy ostoba voltam? S ha az utóbbi, szégyellni kellene-e magamat miatta? Szégyellni kellene-e... a jóhiszeműségemet? De hiszen - döbbentem ekkor rá - éppen hogy nem voltam jóhiszemű! Hiszen gyanakodtam, s
