Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-11 / 50. szám
b magazin 2006. március 11., szombat • HIDLAP III A tudomány szolgálatában... Talán kevés csodálatosabb dolog van annál, mint amikor az ember önmagát, a körülötte lévő világot a maguk összefüggésében és folyamatosságában képes szemlélni. „Felix qui potu- it rerum cognescere causas!” „Szerencsés, aki fölfedezi a dolgok közti összefüggéseket” - mondogatták már az ókori bölcsek is. A középkori keresztény filozófia egyik legnagyobb gondolkodója, Aquinói Szent Tamás ezen összefüggések szellemében alakította gondolkodását Arisztotelész és Platón felismeréseire támaszkodva, felhasználva a filozófia e géniuszainak még a pogány korból származó zseniális tanításait. A nápolyi Aquinói grófok családjából származó Tamás ötévesen a montecas- . sinói bencés apátságba került, hogy kielégítő nevelésben részesüljön, és a kor szokásai szerint családja és háza fényét növelje, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes dományoknak áldozza, 1244-ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való felvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba. Tamás 1245- ben érkezett Franciaország fővárosába, és itt találkozott először a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert előadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi főiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban. 1252-ben ismét Párizsban találjuk. 1256- ban IV Sándor pápa akaratából engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Hosszasabb római tartózkodás után 1272-ben Nápolyba ment, hogy ott úgynevezett „Studium generálét”, vagyis teológiai főiskolát szervezzen. Két évvel később kiragadták ebből a nyugodt tevékenykedésből, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte. Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuo- vai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban pedig minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette. Aquinói Szent Tamás tanítása, a skolasztika a latin schola (iskola) szóból származik, mivel főleg az iskolák foglalkoztak ezzel a teológiai, filozófiai irányzattal. Jellemzője a tekintélyelvűség, azaz a Szentírás, az egyházatyák, a zsinati határozatok, valamint a „Philosophus”, azaz Arisztotelész tisztelete. Nézetrendszerét, amely a mai katolikus társadalomfelfogás meghatározó eleme, a Summa theologicában foglalta össze. Ez a mű a Biblia után a legtöbbet idézett teológiai forrás. Társadalomelméletének központi kérdése: miként növelhető a társadalom jóléte? Arisztotelésszel lényegében egyetért abban, hogy a jólét pusztán az egyéni nyereségvágy - mint eszköz - révén nem emelhető. A társadalom tagjainak tartós, konstruktív és békés együttélése csak úgy alakulhat ki, ha az a társadalmi igazságosságon alapul. A társadalmi igazságosság pedig nem „degradálódhat” pusztán a legnagyobb haszon szerinti elosztásra! Azokról is gondoskodni kell, akik önhibájukon kívül elesettek. Felismeri: azok, akik úgy érzik, hogy«megrövidítették őket, békétlenné válnak, és elkezdenek lázadozni. Aquinói Szent Tamás szerint a gazdagság alapja a magántulajdon, a javak hatékony termelésének pedig az önérdek az előfeltétele. A javak az ember bűnbeesése és az Édenkertből való kiűzetése óta szűkösen állnak rendelkezésünkre. Mindenkinek egyéni belátására kell bízni, mennyit ad a szegényeknek; kivétel a végszükség, amikor is az éhező elveheti azt, ami jog szerint a másé! Aquinói Szent Tamás végső püspök, apát, bíboros vagy esetleg pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében. Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tubölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: „A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.” A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: „A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk." Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe. Amint a világban mindennek oka van, úgy oka minden oknak a Teremtő Isten, aki előtt már nincsen semmi. Szent Tamás filozófiája máig alapját képezi minden idealista gondolkodásnak • Petrov „De Diós” Istenről nevezett Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az egyház szentjei valamely különleges életszentség birtokában jönnek a világra, élnek lebegve valamelyest a föld fölött, majd dolguk végeztével visszatérnek Istenhez és csak arra várnak, hogy e hátrahagyott világban példaképül szolgálva megkezdődhessék tiszteletük. Nos, a dolog nem ilyen egyszerű. A „szentség” a tökéletesség elnyerésére való törekvést jelenti, szent pedig az, aki az erények valamelyikét a teljesség igényével gyakorolja. E törekvés és igény megfogalmazásáig pedig minden szent életútja más-és más. Egyben azonban mind hasonlítanak egymáshoz: életük rögös és megpróbáltatásokkal teli. Jó példa erre Joao Cidade, a Betegápoló Irgalmas Testvérek, közismert nevén az Irgalmasrend alapítójának az élete. Portugáliában született 1495. március 8-án, nyolcévesen megszökött otthonról, majd Spanyolországban bukkant fel, mint pásztor. Huszonnyolc esztendősen zsoldosnak szegődött V Károly seregébe. Később volt kikötői munkás és könyvárus is. A hagyomány szerint 43 esztendős korában a Gyermek Jézus megjelent neki egy látomásban s egy kereszttel átszúrt gránátalmát mutatva felé így szólt: „Isten Jánosa, Granada lesz a te kereszted.” Tény, hogy Istenes János Andalúziába indult, ahol nagy fordulatot vett az élete. Viharosan látványos bűnbánatának láttán az emberek sokáig azt hitték, megtébolyodott. A granadai királyi kórházba zárták, ahol botozással igyekeztek őt „meggyógyítani”. Itt ismerte fel igazi hivatását. Látta, hogy a kórházban a szegény sorsú betegek mennyire nem részesülnek megfelelő ellátásban, mások pedig hely hiányában miként pusztulnak el az utcán. Hozzálátott hát a szegények szolgálatához. Előbb egy udvarban, majd egy bérelt házban kezdte összegyűjteni az elhagyott betegeket. Kétszáz ággyal induló kórházában sokszor azt sem tudta, mit adjon enni ezeknek a szerencsétleneknek, akik között voltak gyermekek és idősek, bénák, leprások, bolondok, rokkantak, nem is beszélve a bebocsátást kérő zarándokokról. Am János minden nehézség ellenére rendületlen hittel és kitartással rótta az utcákat, kutatta a szégyenlős, bujkáló rászorulókat. Ha olyan szegényre akadt, aki már járni sem tudott, vállára emelte és úgy vitte kórházába. Péntekenként kereszttel a kezében a prostituáltak negyedébe zarándokolt és letérdelve előttük könyörgések közepette igyekezett őket kiragadni abbéli állapotukból. A megtér- teknek tisztes munkát és megélhetést keresett. Életének nevezetes epizódja volt, amikor kigyulladt a granadai kórház, ahol egykor őt is ápolták. János bevette magát a tűz közé és úgy hordta ki a betegeket, majd az ágyakat, ágyneműt. Mikor már mindenki azt hitte, hogy a lángok között lelte halálát, ő sértetlenül jött elő a tűzből. Soha nem beszélt rendalapításról, ám emberfeletti munkájában lassanként egy egész kis csapat gyűlt össze körülötte segítőként. Amikor Tuy püspöke egyszerű csuhát adott rá, nevéhez hozzátette: „de Diós”. Tökéletlen magyar fordításban ez annyit jelent: Istenes János. Két esztendővel halála előtt János társaira bízta kórháza vezetését és Valladolidba indult, hogy munkájukhoz megszerezze a királyi udvar támogatását. Visszaérkezve legendás fizikai állapota hirtelen cserben hagyta. 1550. március 8-án, 55. születésnapján halt meg. Szenttéavatására 1691-ben került sor, 1930-ban pedig a pápa a „betegápolók védőszentjévé” nyilvánította. Számtalan követője máig is Istenes Szent János szellemében végzi missióját. Venite adoremus... , Jöjjetek, imádjátok az Urat” - énekli az egyház jeles ünnepekkor, különösen ilyenkor, a Húsvétot megelőző nagyböjti időben. Megdöbbenve állapítjuk meg olykor, hogy milyen rövid az életünk. Miközben a hétköznapok forgatagában egyre sürgetjük az idő múlását várva, hogy újabb és újabb kitűzött terveink beteljesülést nyerjenek, hirtelen szembesülnünk kell a gondolattal, hogy „eddig tartott, és hamarosan vége”. Az evangélium erre figyelmeztet: egy napon valamennyiünknek meg kell jelenni Isten színe előtt. Ott mindannyian együtt leszünk, hívők és nem hívők, szegények és gazdagok, mind, hogy számot adjunk arról, miképpen sáfárkodtunk mindazzal, amit röpke földi életünkre útravalóul kaptunk. És vajon mi lesz az ítélet alapja? „Szeretetünk mértéke, mert Isten nem más, mint szeretet” - hangsúlyozza első en- ciklikájában XVI. Benedek pápa, majd hozzáteszi: a legigazságosabb társadalom sem nélkülözheti azt a karitatív tevékenységét, amely Isten végtelen szeretetéből táplálkozik. Legyünk tehát találékony napszámosai Isten szeretetének! Szent Máté evangéliumában olvashatjuk a következőket: „Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig balra. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokotokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam, és ti ennem adtatok, szomjas voltam, és ti innom adtatok, idegen voltam, és ti befogadtatok, ruhátlan voltam, és ti betakartatok, beteg voltam és ti fölkerestetek, börtönben voltam, és ti meglátogattatok... Bizony mondom nektek: amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!...” Egy XIV századi domonkos rendi szerzetes azt írja, hogy az embernek két otthona van: az egyik itt a földön, a másik a mennyben. Utóbbiba az út öt ajtón át vezet. Jézus öt sebe ez az öt ajtó. Keressük hát a húsvéti időben különösen ezt az öt ajtót, nyissuk meg, hogy az idők végeztekor a juhokkal együtt mehessünk be Isten országába. A kulcs mindegyikhez nem más, mint a szeretet. • P. Rein • -a -r
