Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-18 / 54. szám
• HÍDLAP • 2006. március 18., szombat Indiai magazin A káty munkaerőpiac a pláza-bázis tükrében Kátyúfóld egy kedves kis ország valahol a távoli Kárpótlásmedencében; feltérképezése egy Market Place nevű nagy (grósz) brit utazó segítségével napjainkban eredményesen folyik, s fontos ismeretekkel gazdagítja a nyugati földrajzi és mentálhigiéniai (elméleti és elmekórtani) tudományokat. A káty emberről azt mondják, hogy alapvetően dolgos, kiváltképpen meg tudja mutatni, hogy mit tud, ha külországba kényszerül. Mesélik, hogy a régmúlt időkben egyenesen bérfeszültségek keletkeztek, ha valahol egy káty marós vagy köszörűs került a Nyugat-Európában (netán a tengerentúlon) honos munkatársak közé, arról nem is beszélve, ha bányába. A „káty melós” fogalommá vált, igaz, elsősorban a tulajdonosok szemében, akik nem győzték mintának tolni őt a többiek elé. Lám - mondogatták egy idő után -, ez a távoli káty hogy’ megfogja a munka végét, követhetnétek a példáját ti is! A többiek viszont nem a példáját akarták követni, hanem őt magát, a műszak végén. Hogy elbeszélgessenek vele a munkásszolidaritásról meg a darabbér rejtelmeiről. A káty emberre egyébként a gyors felfogás is mindig jellemző volt, igyekeztek alkalmazkodni a körülményekhez, többen közülük idővel szakszervezeti bizalmikká avanzsáltak, ami nem kis dolog volt a piacgazdaság előtti tő- kefelhalmozós időkben. Amikor elhatároztam, hogy Kátyúföldre látogatok, s itt alaposan feltérképezem ezt a vad, ember nem járta vidéket, az egyik célom éppen az volt, hogy megkeresem a káty munkaerkölcs gyökereit. Igaz, a kilencszázas évek második felétől a nyugati munkaszociológusok már alapvető változásokat jegyeztek föl a káty munkaszokásokat illetően. De a bírósági tárgyalásokon aztán sorra-rendre kiderült, hogy nem a tájékozatlan káty munkás tehet arról, hogy kellemetlenségek történtek vele, hanem az úgynevezett „szocialista munkaerkölcs” ellentmondásai húzódnak meg a háttérben. Fiatal kátyoknak ugyanis szinte lehetetlen volt elmagyarázni, hogy mit jelent a munkakezdés, a szalagrendszer, a cigarettaszünet, illetve a munka előtti „feltankolás” megváltozott megítélése. Ugyancsak nagy port vert fel angol iparvidékeken, amikor két káty munkavállaló belépése után komplett mozdonyok kezdtek eltűnni az őket alkalmazó gyárakból, de arra is volt példa, hogy maga a gyár. (Úgy értesültem róla, hogy a nagy illuzionista David Copperfield is sokat tanult tőlük. Habár végül is a tandíjat nem vele fizettették meg.) Mindez talán nem felesleges felvezetés ahhoz a kutatómunkához, amelyről ezúttal szeretnék beszámolni, immár a káty belső munkaerőpiac szemrevételezése után, különös tekintettel a Bruxelles herceg jóváhagyásával Kátyúföldre hozott nyugati kereskedelmi kultúra hatásaira. Mielőtt megkezdtem volna a tényleges terepmunkát, baráti tájékoztatást kértem azoktól a világcégektől, amelyek időt és fáradságot nem kímélve elhozták az egyszerű káty embernek a Nyugát kulturális vívmányait, amit káty nyelven Bevásárlóközpontoknak neveztek el. Nem kívánom megnevezni annak a multicégnek a menedzserét, akitől elsőnek kértem tájékoztatást és véleményt a fentiekben röviden körvonalazott témában. Főként arra voltam kíváncsi: hogyan toborozzák, tanítják be, majd szoktatják fegyelemre ezt az alapvetően nomád, pásztorkodó életre berendezkedett népet. Az engem eligazító menedzser nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire fontos megtalálni a hangot a leendő alkalmazottakkal, mert a káty embert a legkönnyebb a szívén keresztül megközelíteni. A barátságos légkör eleve bizalommal tölti el, és akkor akár már fát is lehet vágni a hátán (már persze, képletesen szólva; vágni vagy esetleg fűrészelni). Ennek bizonyítására megmutatta azt a hirdetést, amelyet a legismertebb és legkelendőbb káty újságokban (ilyenek is vannak, s többnyire a bennszülöttek által használt - de legalábbis arra erősen emlékeztető - nyelven íródnak) jelentetnek meg. A legfontosabb, hogy a jelentkező eleve tudja: mit várnak tőle el. Legyen munkabíró, fegyelmezett, monotónia-, valamint mindent eltűrő. Szeressen hajnalban kelni, éjszaka feküdni, de azt se mindennap. A heti pihenőnapot évente kétszer vegye igénybe, egyszer a D-day, egyszer pedig Hálaadáskor. Ehhez hasonlóan kiemelten kezelendő az úgynevezett személyes interjúk hangvétele is, figyelmeztetett a menedzser (történetesen honfitársam, akit a burundi kirendeltség vezérképviseletéről léptettek elő, az ott szerzett gyakorlata alapján). Szerencsém volt, mert azonnal élő példával illusztrálhatta az elmondottakat. Bevezetett egy kisebb terembe, ahol káty lányok és asszonyok várakoztak, helyi szokás szerint szemüket szerényen lesütve. „Na, csajok - kiáltott rájuk a menedzser -, hogy ityeg a fityeg?!” Megsúgva közben, hogy mennyire igénylik ennek a népnek asszonyszemélyei a bizalmas, ugyanakkor gyengéd hangot. Nyert ügye van annak a meghallgatás-vezetőnek, aki ezt azonnal megüti. (Magukat az asszonyokat azonban majd csak később.) Azt persze már előre tudtam, hogy mennyire fontos a legelején tisztázni a jelentkezőkkel a családi állapotukat, illetve családtervezési elképzeléseiket. Szó szerint lejegyeztem, annyira szép kátysággal hangzott el ezúttal is: „Rohadj meg, némber, akarsz-e gyereket szülni? Igen? Menj anyádba!” Érdekes módon a jelentkezők többsége mindig hajadon, akiknek eszük ágában sem áll családot alapítani (elég volt az, amit őseik honalapításáról hallottak, köszönik szépen), de ha véletlenül van már gyerekük, akkor is szeretik írásba adni, hogy alapvetően szarnak rájuk; fáj a torka a kis hülyének, hadd fájjon, szopogasson Negro- cukorkát. Ez persze, rossz pont, hiszen a káty Negrót már régen le kellett volna váltania a sokkal egészségesebb és drágább nyugati terméknek, arról nem is beszélve, hogy magának a névnek is van egy kis fajgyűlölő, diszkriminatív, vagyis politikailag inkorrekt íze. Sajnos, azonban ebben a legnehezebb elbírni a káty szokásokkal. Noha szerencsére sok politikusuk már törvényi lépéseket is fontolgat ezzel kapcsolatosan; az anti-Negro törvény megszavazását ugyan egyelőre az ellenzék még ellenzi, de figyelemre méltó a média kezdeményezése, ahogy a „torok kéményseprője” jelszót a „törökök kéményseprőjével” igyekeznek felváltani. (Ugyanis - mint történész barátaim megemlítették - a százötven éves káty-török [örök] barátság mély nyomokat hagyott az itteni lelkekben.) A csillogó szemű asszonyoknak ezután pontosan, szépen elmagyarázzák azt: mit - és hogyan - várnak el tőlük. Dolgozni, dolgozni, dolgozni, ahogy nagy királyotok, Lenin elvtárs mondta annak idején. (Aki javítani próbál, hogy „tanulni”, azonnal mehet. Haza.) De nehogy azt higgye bárki - folytatja mindjárt a Cég embere -, hogy nagyon kell dolgozni. Nem! Sőt nagydolgozni egyáltalán nem lehet. (Nincs rá idő.) És kisdolgozni sem feltétlenül. Jó, igen, dologidőben a kisdolgok persze összegyűlnek, de azt is bele kell sűríteni az étkezési ötpercbe. Vagy ki-ki vigye haza! Persze, ne a táskájában, mert azt kipakolják. Mint ahogy súlyfelesleget is felesleges gyűjteni, mert a reggeli és az esti mázsálásnál úgyis kiderül a különbség. Az interjúvezető mintegy példálózva mesélte el Kovács néni (takarítónő) esetét, aki reggel még csak nyolcvanöt kiló volt, este viszont már nyolcvanöt kiló és nyolcvan deka. Telezabálta magát, vagy talán titokban megivott egy két és fél decis kólát. „Kovács néni, Kovács néni - idézte az ügyben érintett kutyás őrt az interjúvezető -, vagy visszafogja magát, vagy mi fogjuk vissza. Izzadja ki, ami nem a magáé!” (Ezt - emelte fel ujját a menedzser - csak a példa kedvéért mondtam.) E z után tértek rá a szociális és rekreációs kedvezményekre, elsőként a testedzés fontosságára. A leendő kiszolgáló személyzettel szemben alapkövetelmény a mázsás bálákkal való műszabadgyakorlat, a pénztárosoknál ellenben megelégszenek az átlag hetvenöt kilóval. Összesen ennyit kell tudni kilökniük. Ha nem megy, nyomás, és csak a harmadszori sikertelen kísérlet után szakítanak vele. Nem lepődtem meg, hogy ezek után minden ott levő káty asszony és leány kacagva tolongott, hogy aláírhassa a jelentkezési ívet (régi képeken és híradófelvételeken láttam utoljára ilyet, ha jól emlékszem, békekölcsönjegyzésnek hívták). Az új alkalmazottaknak ezt követően megtanították a nagy káty költő ismert szövegére komponált vállalati indulót: „Egyik kezében eke szarva, másik kezébe...” Öröm volt látni azt a sok lelkes arcot, és hallani a csilingelő kedves hangokat. Ekkorra kint már alaposan besötétedett. Váratlanul ütemes kiáltozást hallottam az épület bejáratánál. Csodálkozó pillantásomra a menedzser közelebb vont az ablakhoz, ahonnan megláttam a tizennyolc órás műszak után távozó alkalmazottak tömegét. Arcukat az ég, pontosabban az Igazgatóság kivilágított ablakai felé fordítva éppen áldásba foglalták a Cég és külön valamennyi igazgatójának és alig-igazgatójának a nevét: Majd kisebb delegáció vált ki közülük, és rövid beadványban kérték az igazságtalanul magas javadalmazás mérséklését. Vezérszónokuk szerint azért, mert nem akarják az aranytojást tojó tyúkot megenni. Jól láttam, hogy ezt már az én menedzserem sem bírta könnyek nélkül megállni. Intésére beosztott munkatársai lerágott csirkecsontokat dobáltak az alant lelkesen éljenző tömeg közé. Mint később megtudtam: far, hát... • Kocsis L. Mihály
