Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)

2006-02-11 / 30. szám

• HÍDLAP • 2006. február 11., szombat hídlai magarán Szörényi Levente és a megszületések (Részletek Kocsis L Mihály interjújából) Szörényi Levente hamarosan nagypapa lesz! miközben újabb saját „tgyermekének ” bemutatására készül. Előbbinek Örs fia a szerzője, utóbbinak ő maga - az Árpád népével tetralógiává bővül operáinak száma. Mostanában kezdi belakni pilisszántói új házát. Néhány héttel ezelőtt pedig megjelent írásainak, a vele készült interjúknak és a róla szóló „szigorúan titkos” ügynöki jelentéseknek gyűjteményes kötete, amelynek végén hosszú beszélgetése olvasható a kötet szerkesztőjével, Kocsis L Mihállyal. Ebből közlünk az alábbiakban részleteket. A „ másságról ”- A Pilis-ügy kapcsán megjelent egyik interjú­ban azt bátorkodtam mondani, hogy a Pilis kör­nyékén feltehetően az elmúlt magyar történelem nagyjainak a lelke is ott van - amit persze inkább jelképes értelemben gondolok -, mindjárt meg­kaptam, hogy „Szörényi hülye” és összevissza beszél. Én azonban vállalom ezt a „hülyeséget”. Mármint hogy kimondom, amit dolgokról gon­dolok. Megpróbálok érthetően fogalmazni, de az sem bánt, ha bizonyos régiókba esetleg nem tud követni az átlagolvasó vagy hallgató. Nem kell és nem is lehet mindent „megérteni”. Már Hamlet is megmondta: több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk fölfogni képes... Nem helyes, ha mindig az - éppen aktuális - em­beri tudást tekintjük az egyedül érvényes határ­pontnak. Túl közeli így a horizont. Az ember mindig is a tudása, érzékelése határait feszegette. Ezt nyugodtan kiterjeszthetjük a tudatára is. Egyébként, abban a küzdelemben - folytatja Szörényi Levente ami a nyilvánosság pástján zajlik, nem illik megsértődni, vagy legalábbis mi­nek. Fölösleges. Tudomásul lehet és tudomásul is kell venni azt, hogy különbözőképpen gondolko­dunk. De persze, itt kell megemlíteni a „másság” divatszavát! Mi az, hogy „más”? Hiszen minden csakis nézőpont kérdése. Van nálunk egy mar­káns kisebbség - vigyázat! nem faji, még kevésbé vallási kisebbségről beszélek, hanem arról a keve­sek által képviselt, mégis hatásosnak tűnő véle­ményerőszakról -, amelyik már-már hisztériku­san azzal próbálja védeni a maga (mindenkori) igazát, hogy azért illetik meg előjogok, mert ő - más. Az ilyen-olyan „másság” mögé bújtatja a tá­madhatatlanságát, amely minden esetben hatal­mi kérdéssé válik egy idő után.- Miközben esetleg éppen azt kívánja sugallni, hogy ő képviseli a többséget.- Persze, ez is lehetséges. Itt van a jól ismert „bolsevik” szó. Ok voltak azok a „többségi” kisebb­ség, amely aztán háromnegyed évszázadra rátele­pedett a világra. No de mégis? Mi az, hogy „más”? Én például rendkívüli nyugalommal viselem azt, hogy más vagyok. Igen, én más vagyok, mint a többi ember. Valóban más vagyok. Nem csak mondom magamról. És nem abban az értelemben vagyok más, hogy - mondjuk - magyar vagyok, vagy keresztény vagyok, vagy alacsony vagyok, vagy szőke vagyok (lassanként inkább ősz), zene­szerző vagyok. Vagy hogy sok mindenben mást gondolok a magyarság múltjáról és lehetséges jö­vőjéről, mint honfitársaim többsége (inkább úgy mondom: látható és hallható többsége). Ilyen szempontból tökéletesen illeszkedünk egymással, én és a másság apostolai. Természetes, hogy ők mások, hiszen én is alapvetően más vagyok, mint ők. Erre mondom, hogy a „másság” nézőpont kér­dése. Ha valamit-valakit a másik oldalról nézek, akkor az illető dolog vagy személy természetesen más. Ha azonosról, akitor viszont nem más, hanem hasonló. Számomra mindebből egyeden dolog az érdekes, hogy a másság kultuszra épített filozófia úgy baromság, ahogy van. Két másság között mi a különbség? Van különbség? Igen van, persze. A baj nem is itt kezdődik. Hanem ott, amikor valaki azt is meg akarja határozni, hogy ő a jó „más”, te viszont a rossz „más” vagy. A magyarságról- Szerinted, milyen a magyar ember?- Reménytelenül naiv.- Ez genetikai naivság?- Talán az ezeréves történelmi tapasztalat örök­lődik. .. De ezt hozhattuk a még távolabbi múl­tunkból is. Már az első fennmaradt visszaemléke­zések is úgy írták le a magyarokat, mint olyan né­pet, amely szereti a szépséget, a kényelmet, szeret álmodozni. Valami távoli, „felső” világba réved, de ha nem teljesülnek reményei, akkor gyorsan le­dobja magát... Képes arra, hogy az eszményeit időről időre kivitelezze, de megvédeni már nem tudja. Ebben a tekintetben is teljesen különbö­zünk attól a két rassztól, amelyikkel évszázadok óta együtt élünk, a cigánytól és a zsidótól. A tévé­ben többnyire külföldi adókat nézek, s látom, mi­lyen természetesen működnek bizonyos dolgok az osztrákoknál, németeknél, franciáknál. Természe­tesen, mondom, vagyis úgy, hogy mindenért meg kell dolgozni! Velünk meg a Kádár-rendszer azt akarta elhitetni, hogy nincs más dolgunk, mint bemenni a KOZÉRT-be, és sajnos, nagyon is si­kerrel tette. Az emberek többsége többszörösen átejtve várta az Európai Unióba történő bebocsá­tást is. Egy rossz értelemben homogenizált társa­dalom tagjaként. Nem vagyunk e tekintetben tel­jesen egyedül, de szomorú éllovasok vagyunk. Már a születésszám tekintetében is.- Az európai népek általában „kifáradni” látszanak.- De most nem elsősorban a születésszámra gon­dolok, hanem köznapi értelemben vett küzdeni tu­dásra és küzdeni akarásra. Dolgozunk, persze. Csak azt nem értjük, miért nem boldogulunk mégsem. Ennyi munkával sem. Miközben mások meg igen. Miért? Akkor tehát ez a „végzet”? Ez van ránk ki­szabva? Akkor meg minek küszködjünk?- És ez már egy nép „lelki alkata”, ezt mondod?- Szembe kellene nézni vele. Ezt mondom. Meg ugyanakkor azt mondom, hogy a magyar igenis rátermett nép. Elhivatott! Nézd meg, mit csináltak a románok Erdéllyel nyolcvan év alatt? Semmit. Tönkretették. Európa legértékesebb te­rületével nem mentek semmire. Jó. Lehet, hogy azért, mert tudják, hogy nem az övék. De lehet, hogy azért, mert nem eléggé rátermettek. Ezt li­berális barátaink nagyon utálják, mármint, hogy vannak rátermett és nem rátermett népek. Pedig nézz körül a világban! Vannak ilyen különbségek.- Most akkor, szerinted mi milyen nép vagyunk?- Rátermett. Nem vitás. De ezt tudatosítani kell, mert az elmúlt évtizedekben nagyon eredmé­nyesen próbálták elfelejtetni velünk. Illetve a ke­mény kontraszelekció végül elbizonytalanította az erkölcsi érzékkel még rendelkező rátermetteket is. Azonban szerencsére óriásiak az erőtartalékaink.- Nekünk, magyaroknak?- Magyaroknak. Hiszen már rég eltűnhettünk volna erről a helyről ezerszáz év alatt. De nem! Ezért vagyok alapvetően optimista a magyar jö­vőt illetően. Egy hódító, honfoglaló népbe ez ge­netikailag van bekódolva, mármint az erő és az optimizmus. Persze, nem mindegy, kik a vezetői!- Miközben... sírva vigad a magyar.- A keserűségünket is egyfajta ünnepként megélni, ehhez valóban kell lelkierő. ✓ Az Árpád népéről- István, Koppány, Kun László, Atilla... Lát­hattuk. (Hallhattuk.) Evek óta egyre többet be­széltél a honfoglaló Árpádról, nyilvánvalóan a kö­zelgő évforduló miatt is. (2007-ben halálának 1100. évfordulójára emlékezünk.) 0 új operahősöd.- Árpád nem operahős, a hagyományos érte­lemben, hiszen az ő története nem drámai tör­ténet, hanem hadikrónikák sorozata. Nincs „színpadi” története...- Miközben az ember - illetve akit elképzelsz! - megragadta a fantáziádat. „Árpád apánk", a mai magyaroknak szinte kabaréalak, bírna-e ő - mégis! — „versednek” hőse lenni?- A megnyilatkozásaimból biztosan kiderült, hogy mennyire nehezményezem azt az állapo­tot, amely a mai magyar történelmi tudatot jel­lemzi. (S hagyjuk most, hogy minderre milyen magyarázatokat találunk.) Mindezért én nem a „közembert” hibáztatom, hanem a mindenkori hatalmat, s főként a kultúra­irányító hatalmasságokat. Képtelenek végiggon­dolni, hogy micsoda károkat okoznak, spirituálisán és erkölcsileg, hogy elveszik egy néptől a történel­mi hőseit. Itt van Árpád. Neid a hazánkat köszön­hetjük. Csekélység. Igaz, mára ennek egy része ké- zen-közön elkótyavetyélődött. De: nem érdemli meg a tiszteletünket, uram bocsá’, a szeretetünket? Nem tudok olyan népről a nagyvilágban, amely ennyire „túllépne” az elődein, mint mi. Szerintem ebben (is) kereshető mai bajaink gyökere. Árpád­ról tehát nagyon régóta gondolkodom, keresem a „művé” formálhatóság lehetőségeit. Először arra gondoltam, hogy egy oratóriumot írok róla, mára azonban megszületett az új opera, amellyel tetraló­giává bővült a magyar történelmi... vízióm - ahogy sokan lekicsinylőén mondják.- És amelybe a „történelmietlen” hun vonal is be­letartozik.- Igen. Én a magyar történelem részeként gon­dolkodom Atilláról. Mi ezzel a gond? Szerintem mindennek a kulcsa valahol ott van, amit korábban hallottamegy egyházi főembertől. Hogy az ember először jó keresztény és csak utána jó magyar. Mert én éppenséggel fordítva mondanám, vagyis: a mai világban éppen abból következhetne, hogy valaki jó keresztény, ha először is jó magyar. Ha Szörényi Levente Árpád népe című, misztikus operájának bemutatója március 28-én lesz a Budapest Sportarénában. Az alapdrámát Fo- nyódi Tibor, a librettót Pozsgai Zsolt írta. A díszleteket Makovecz Imre tervezte. A fó'bb szerepekben Miller Lajos, Kiss B. Attila, Feke Pál, Auksz Éva, Újhelyi Kinga, Kaszás Attila, Tóth Sándor látható. A rendező Nagy Viktor. úgy képviseli a magyarság - a népe! - érdekeit, ahogyan az elvárható volna. Ezzel persze nem aka­rom azt mondani, hogy a honfoglaló magyarság keresztény lett volna, habár honfoglalás kori sírok­ban is találtak már keresztet, sőt tarsolylemezen is van kereszt. Ez a szimbólum azonban régebbi a krisztusi kereszténységnél. Én csupán azt akarom mondani, hogy jóvátehetetlen bűnöket követ el az, aki hamis sorrendiséget erőltet azzal, hogy elveti - tudatosan figyelmen kívül hagyja! - egy nép ősi történelmét. Mert most ez folyik, s el kell monda­ni, hogy politikai irányultságtól függedenül. Ma minden politikus ezeréves magyar történelemről beszél (ha ugyan beszél), s könnyed mozdulattal kidob az ablakon száz létező történelmi esztendőt.- Ha jól értem: te pedig az új művel éppen ezt a száz évet szeretnéd visszaszerezni.- És ezért volna „kevés”, ha megelégedtem volna egy Árpád-dicsőítő oratóriummal. Ezért éreztem minden eddiginél nagyobb feladatnak, amikor ebbe az új műbe belevágtam. Valami ha­sonló leckével kellett megbirkóznunk már a Ve­led, Uram!-ban is, és éppen itt (ebben a törté­netben) találtuk meg az Árpád-dilemma kul­csát. A Veled, Uram! István halálával ér véget, a magyar történelem azonban Vászoly fiaival folytatódik. András, Béla és Levente. Az idegen Orseolo Péter uralkodik az országban, tőle kell visszaszerezniük a hatalmat „a” magyaroknak. x / Es magáról Árpádról- A darab az utódokról, Árpád népéről, az árpá- di örökség felhígításáról szól, természetesen a honszerző fejedelem folyamatos spirituális jelen­léte közepette. Itt valóban „dráma” zajlik a testvé­rek között. Levente az, a három fiú közül, aki az ősi hitben él, s rajta keresztül képeződik meg Ár­pád alakja. András végül elárulja Leventét...- ...s a magyar történelem a szentistváni úton ha­lad tovább. Levente a magyar ködkép? A maradi? Szemben a „haladó" Andrással, majd Bélával? Minél távolabb van tőlünk egy történelmi hős időben, annál nehezebb felruházni emberi vonásokkal. Ez természe­tes. A művészetben azonban muszáj valahogy kiegé­szíteni a hiányzó részleteket. Benned milyen Árpád- kép él, egyáltalán van-e „élő" Árpád vezéred?- Van, igen. De ez rendkívül szubjektív. És pon­tosan ez volt a dilemmám lényege. Atilláról se sze­ri, se száma a különböző, főleg kárára elfogult tu­dósításoknak, nem beszélve az elmúlt száz évben megalkotott irodalmi művekről, színpadi drámák­ról. A képzőművészeti alkotásokról se feledkez­zünk meg! Mind egy-egy elképzelés, magánvéle­mény, „élővé” teremtése a rég holt világuralkodó­nak. Árpádunknak nincs ilyen szerencséje, és ez a történelem bűne is. Lehetséges, hogy ha a hon­visszaszerzés nagy műve utáni stratégiai „bejárá­sok” (a hivatalos „magyar” történészi vélemény a dehonesztáló és pimasz „kalandozó, rabló hadjá­ratok” kifejezést honosította meg!) során a pápát is meglátogatta volna, miként nagy elődje, Atilla, talán több maradt volna ránk személyiségéből, még ha azok részben igaztalanok volnának is.- Fejedelmünknek nem volt „jó sajtója- Illetve semmilyen. De félre az iróniával! Ár­pád fejedelem karizmája hasonló Atilláéhoz, de látható, hogy egy későbbi történelmi korban más volt a feladata. Ezért kevesebb volna nála? Nem hiszem. Ipolyi Amoldnak a magyar ősvallásról ér­tekező könyvében [Ipolyi Arnold Magyar mythológia; Pest, 1854 - A szerk.] látható egy régi feljegyzés, miszerint - nem szó szerinti idézet — amikor Atilla fia, Csaba (Imik) halni készült, megeskette elöljáróit, hogy Atilla földjét vissza­foglalják. Ez később meg is történt Árpád vezeté­sével. O felismerte, hogy Atilla szövetségi birodal­ma, amely nagyjából a Tien-Shantól az Atlanti­óceánig tartott, már nem állítható vissza. A Kár­pát-medencére összpontosított. Kelet felé hosszan elnyúlott a rokon törzsek földje, körülbelül a Ka­ukázusig. Nyugat felé azonban egy úgynevezett gyepűt, védelmi sávot hozott létre. Hogy miért? Azt az istváni korból jól ismert germán földéhség­ből, hírvágyból pontosan megérthetjük. Árpád 907-ben a pozsonyi csatában halt meg. Utána száz évig nem háborgatták a németek országunkat. Összefoglalva tehát. Előttem - ha Árpádra gondolok - egy határozott, mai szóhasználattal élve pragmatikus férfiú jelenik meg, aki sem kül­sőségeiben, sem lelkileg nem robosztus, sőt - mondhatni — kifinomult. Ügyes és csavaros eszű, de nem „rafinált”, jobban szereti a keleti ember egyfajta távolságtartását a sötét megoldásoktól, indulatoktól. Feltehetően hasonlított Atillára az anyagi javak tekintetében; nem tartom valószínű­nek, hogy kincsekkel vette volna magát körül. Legkevésbé valószínű ez a sírmellékletei vonatko­zásában, de ezt egyelőre nem ismerhetjük.- Vonzó kép bontakozik ki előttünk.- Árpád igazi egyesítő s nem megosztó veze­tő volt, mint a későbbi Vajk - István. Fel is ve­tődhet az emberben a kérdés, hogy vajon Ró­ma miért nem vele és általa „szabadította fel” a pogányság terhe alól a magyarságot... Min­denesetre ordító szüksége lenne a ma élő árpá- di magyarságnak egy ilyen vezetőre, aki persze nem úgy óhajtja megoldani a nemzet nagy kérdéseit, hogy egy laza mozdulattal a vállára veti a múlt bűneinek zsákját, mintegy a magá­énak ismerve el, hogy a valódi bűnösök végre fellégezhessenek. Mi sem egyszerűbb, mint a „társadalmi béke” érdekében megmártani a ki­szolgáltatottakat a múlt - a „közös bűn” - szennyében. De nem ez a kiút a bajból! Nos, nem kis feladat egy ilyen személyiséget meg­mutatni a közönségnek.

Next

/
Thumbnails
Contents