Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-04 / 25. szám
II • HÍDLAP • 2006. február 4., szombat hídlaj magazin Egyszuszra Duray Miklós rovata A magyar kultúra napját a kommunisták egyeduralmának megszűnése, 1989 óta ünnepeljük. A döntéshozók azért választották ezt a napot össznemzeti ünnepnek, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tett pontot Hymnusá- nak végére, melyet „a’ Magyar nép zivataros századaiból” kapott ihletésre írt. Kölcsey versét 1844 óta énekeljük himnuszunkként - nem állami felségjelként, hanem nemzeti dalként. Himnuszokat énekeltünk korábban is. Mostani nemzeti himnuszunk dalszerzőjének, Erkel Ferencnek idején az osztrák himnuszt, a „Gotterhalte”-t, de korábban, a „zivataros századokban” a Boldogasszony Anyánkat, amelynek a „pórnép” által is énekelt visszatérő sorai: „Magyarországról, édes hazánkról, Ne feledkezzél el szegény magyarokról!” A Krisztus utáni 21. században ugyanúgy marokba zárják szívünket, mint négyszáz évvel ezelőtti őseinkét. Kölcsey, amikor megírtaHymnusát, aligha gondolt arra, hogy ez lesz egykoron a nemzet himnusza. Verse dallá válásának évét sem érte meg. Ez azonban nem is lényeges. A fontos az, hogy kifejezte a nemzet lelkének legrejtettebb ösvényein bujkáló érzéseket. A marxista és osztályharcos gyökereken felnőtt művelődéstörténészek, elméleteiknek csődje után is azt igyekszenek elhitetni velünk, hogy Kölcseynek semmi köze nem volt a nemzethet - a magyar néphez - mivel ő nemesi rendjének gondolkodási mezsgyéjén haladva csak a nemességet tartotta nemzetalkotónak. Az lehet, hogy az állam letéteményesének valóban a nemességet tartotta, hiszen ez a történelmi gyökerű felfogás volt a természetes a 19. század első felében. De a nemzeti romantika csúcsidőszakában, amikor rátaláltak a népköltészet gyöngyszemeire, amely értékeknek egyik felfedezője és vallója maga Kölcsey is volt, aminek nyomvonalán írta meg Hymnusát, számára a nemzet ugyanazt a magyar népet jelentette, mint nekünk, kétszáz évvel későbbi utódainak. Kölcsey korát, sőt magát kozmopolitának valló tanítómesterének Kazinczynak munkásságát is már a nemzet felfedezése és fensége fűtötte. Kölcsey Hymnusának nyelvezetétől kissé archaikusabb magyar nyelven, de évekkel később megkomponált Vörösmarty-költe- mények is ugyanarról szólnak, amiről a Boldogasszony Anyánk, vagy a Hymnus, vágj' a sokkal modernebb magvar nyelven verselő Petőfi társadalmi és forradalmi ihletésű költeményei: a nemzetről. Vörösmarty 1836-ban, a Szózatban nyilvánvalóvá teszi, hogy számára - történelmi méretekben - a nemzet közösségi élmény: Népek hazája, nagy világ Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévnyi szenvedés Kér éltet vagy halált!” Tíz évvel később, 1846-ban a nemzet, jog és a haza összefüggéseit feszegeti az Országház c. versében: „A hazának nincsen háza Mert fiainak Nem hazája” Vele - talán napra - egy időben Petőfi ugyanerről ugyanazt mondja A nép c. versében: „Haza csak ott van, hol jog is van”. Folyamatosan a nemzetről, a hazáról van szó a Boldogasszony Anyánktól kezdve. A versek a magyar nemzetről, a magyar népről, Szent István országának örököseiről szólnak. A nemzet egészét történelmi, jelenbéli és jövőt mutató dimenzióiban a felvilágosodás, a nemzeti megújhodás, a reformkor fedezte fel. Az egész nemzetet először tapintó költőink, politikusaink tudtak a leghitelesebben, máig hitelesen szólni a nemzetről. Petőfi himnusza a Nemzeti dal, mely ugyan már nem istenes költemény, mint Kölcsey Hymnusa, de mégis mintha az lenne. Petőfi, forradalmárhoz illő módon, vagy a nép rakoncátlan gyermekeként először felkiált: „Talpra magyar!”. De a további versszakokban úgy szól a nemzetről, akár Kölcsey vagy Vörösmarty „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez;” és egy versszakkal alább: „Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.” A felvilágosodástól egyre vastagabb nyomot hagy gondolkodásunkban a nemzet eszméje, mint a vezérlő vörös fonál az angol admiralitás hajóinak köteleiben. Éppen ezért nem is értem, hogy Kölcsey Hymnusának születése napját, miért a magyar kultúra napjának nevezték el, holott a magyar nemzet napjaként kellene ünnepelnünk ezt a napot. Az igaz, hogy a nemzet legfontosabb közösségi összetartó fonata a kultúra és ezen belül a nyelv. De saját élményeinkből és tapasztalatunkból is tudjuk, hogy a nemzet mégis több mint a kultúrája - nem találkoztam még élő sumérral, noha kultúrájukat egyre többen ismerik, magam is megtanultam néhány sumér verset magyar fordításban. A kultúra - sajnos - válhat múzeumi tárggyá vagy irodalomtörténeti különlegességgé - de a nemzet élő test, még halálra kéltségében vagy ellenségeinek karmaiban is. A nemzet a múlt, a jelen és a jövendő idősíkjain egyszerre jelenik meg. Ezért a nemzethez tartozhat az is, aki nyelvében, kultúrájában máshová tartozhatna és mégsem oda, hanem ide tartozik. A nemzet folyamatosan közösségi élmény, a kultúra azonban átmenetileg individuális jelenségként is megállja a helyét. Mi lehet tehát az oka, hogy nemzeti imádságunk születésnapját mégsem a magyar nemzet napjaként ünnepeljük, csupán a magyar kultúra napjaként került kalendáriumunkba? Ha botladozik nyelvünk, ha gáncsolják gondolkodásunkat, ha a valóságot nem híven tükrözik szavaink, ha a hangok és betűk uralják remegő lábon álló gondolatainkat, ha sok szóval írjuk körül azt a valóságot, amit egyszerűen elmondhatnánk, akkor kóros jelenséggel állunk szemben - ez nem beszédhiba, hanem társadalmi jelenség. Többnyire azt jelenti, hogy nincs mondanivalónk, de mégis beszélünk, vágj' hazudunk, vagy az igazságot akarjuk elkendőzni - mást mond a nyelvünk, mint a szívünk vágj' az eszünk -, de lehet, hogy csak félünk. Esetünkben az utóbbiról lehet szó. A jelenlegi időszámításunk szerint a Krisztus utáni huszadik században annyi korbácsütés érte a magyarságot a nemzet miatt, hogy sokunkban a „magyar nemzet” kifejezés hallatán pavlovi reflexek lépnek működésbe - akkor is összerándulunk és védekező állásba helyezkedünk, ha nem is ütnek, csak csengetnek. Aki ilyenné válik azt azonban nem szabad szaporítani, sőt falkavezér sem lehet belőle. Ez a pavlovi reflex okozza azt, hogy a trianoni határokkal leválasztott magyar nemzetrészeket nem merjük elszakított nemzetrészeknek nevezni, nem merjük június negyedikét nemzeti gyásznapként megülni. Nem merjük Mansfeld Péter kommunisták általi kivégzésének napját a hős magyar ifjak napjává nyilvánítani. Emiatt a félelem miatt nyilvánította Magyarország parlamentje 1946 februárjában a második magyar köztársaságot az 1919-től 1945-ig terjedő időszak antité- zisévé. Emiatt figyel oda inkább a magyar hivatalos politika egy nyugat-európai szocialista politikus összeránduló szemöldökére, mintsem sok százezer magyar elemi érdekeire. Emiatt van az, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a jelenlévő összes magyar parlamenter (a trianoni Magyarország és az utódállamok magyar képviselőinek) szemeláttára és füle hallatára olyan határozatot fogadhatott el, miszerint kétfajta magyar létezik Európában: a magyar- országiak a hungaruszok (Hungarians), a nem magyarországiak pedig az egyszerű magyarok (Magyafs). Emiatt történhet meg, hogy önmagunkat győzzük meg arról, hogy a magyar nemzet egysége sérti a szomszédos államok nemzeti identitását vagy kormányainak politikáját. Ezért használjuk a magyar kulturális örökséghez tartozás kifejezést az egységes magyar nemzet helyett. És magj ar nemzeti himnuszunk születésének napját ezért nevezzük a magyar kultúra napjának és nem a magyar nemzet napjának. Ne értsen félre senki. Nem akarom felbőszíteni a szomszédos nemzeteket, sem azokat, akik a második világháború után a győztes, vagy később az egyéb szerződések révén társult hatalmakká váltak. De ha bárki is azt gondolja, hogy csak a szomszédainknak lehet érdeke vagy érzelme, azaz rájuk kell lenni tekintettel és önmagunkra nem, akkor könnyen megtörténhet, hogy bennünk, csak bennünk megszűnnek a közösségi érzések. Ennek következtében csak egyedek és állampolgárok halmazává válunk. Ne felejtsük, az állampolgárság csupán jogi kötelék - veszem a kalapom, és odébb állok. A nemzet és a haza ettől sokkal többet jelent - érte lehet és érdemes nélkülözni, küzdeni, szenvedni, akár életet is áldozni. A családért, a nemzetért, a hazáért érdemes mindent kockára tenni, még az életet is, de az egyének halmazáért, az állampolgárok közösségéért nem érdemes kockáztatni. A magyar kultúra napja szép és bensőséges elnevezése a himnusz születése napjának, de erről sohasem jut eszembe nemzeti imádságunk egyetlen sora sem. Viszont fel tudom idézni a „Szeptember végén” vagy a „Családi kör” hangulatát. A Himnusz hallatán vagy éneklése közben azonban a nemzet jelenik meg szemeim előtt a múlt, jelen és jövendő összefüggésében és a szemem sarkában egy könnycsepp. Boszorkányok pedig nincsenek „Mint mondják némelyek, ez a Kálmán váradi püspök volt, de uralkodásra kényszerült. A magyarok Könyves Kálmán néven nevezik, mert könyvei voltak, ezekből végezte a kánoni hórákat, mint egy püspök.” - intézi el röviden hősünk országosát egy li. Géza korabeli krónikás. Minek köszönhető ez a rövidke értékelés, amikor az 1113-as zobori oklevél pedig egyenesen „victoriosissimus rex”-ként, leggyőzedelmesebb királyként emlegeti? A válasz meglehetősen egyszerű. I. Géza idősebb fia elkövette azt a kegyetlenséget, amelyet maga Szent István is megtett. Lázadás vétsége miatt megvakíttatta öccsét, Álmos herceget, sőt annak ártatlan ötéves kisfiát is. A gyermek kasztrálására is parancsot adott, csak a hóhérok emberségén múlt, hogy ez nem történt meg. Szerencsére, hiszen belőle lesz a későbbi II. Vak Béla, akitől majd az összes későbbi Árpád-házi király származik. Még egy nagy különbség jellemzi Kálmán királyt elődeihez képest. A szép külsejű, daliás „lovagkirályhoz”, Szent Lászlóhoz képest Kálmán púpos volt és sánta, korántsem királyi alkat. A külországi források mindazonáltal elismerőleg nyilatkoznak a király bölcsességéről, nagyszerű diplomáciai érzékéről és a kormányzásban tanúsított jártasságáról. Törvényeiből annyi okosság, józanság és racionalizmus árad, amely abban a mitikus gondolkodású korban nemzetközi tekintetben is ritka jelenség. Igaz, hogy a longobard és frank törvények már évszázadokkal korábban kimondták, hogy „csak az ördögtől megszállott” hiheti, hogy egy férfi vagy nő boszorkány, a gyakorlatban ez a hit mégsem halt ki Európa-szer- te, olyannyira, hogy hátravoltak még a „boszorkányégetések” századai. Ilyen körülmények között Kálmán rövid mondata saját alkotású törvénykönyvében kora fölé emelkedő szellemi szabadságot tükröz: „De strigis verő, que non sunt, nulla ques- tio fiat.” vagyis: „Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, említés se tétessék.” Igaz, a racionális uralkodó nem csak a boszorkányokban, a tündérekben sem hitt. Külpolitikájában, sőt a hadvezetésben is tehetségesnek mutatkozott. Az öccsével, Álmos herceggel folytatott és már említett viszályában sikeresen állította meg a magyarországi belső viszonyok meggyengülését mindig is kihasználni kívánó német-római császárt, V Henriket Pozsonynál. O fejezte be a nagybátyja, Szent László által megkezdett hódítást Horvátországban, sorra a magyar korona fennhatósága alá csatolva a legjelentősebb várakat, Zárát, Spalatót, Traut, majd az adriai szigeteket is, Vegliát és Oserót és a vitézül ellenálló kis Arbét. Velence főhatósága ezzel megszűnt a dalmát tengerparton, Kálmán pedig fölvette címei közé a „Horvátország és Dalmácia királya” titulust. Ez, a mai szóval élve „reálpolitikus” nemcsak azt tudta, hogy nincsenek boszorkányok, hanem azt is, hogy tündérek sincsenek, főleg a diplomáciában. Könnyedén rúgott föl megállapodásokat vagy békéket, ha országa érdekei úgy kívánták. Mindebben nem csupán a dicsőség megszerzésének vagy a hódításnak a vágya vezérelte. Tudta, hogy Magyarországnak a szomszédos német birodalom fenyegető árnyékában meg kell erősödnie. Dinasztikus kapcsolatot alakított ki - Rómával szemben - Bizánccal is, hozzáadva Szent László lányát, Piroskát a bizánci császár fiához. A hercegnő később az ortodox egyház egyik legközkedveltebb szentje lett. A nyugati országoknak mindenesetre meg kellett tanulniuk, hogy Magyarországgal szemben nem alkalmazhatnak erőszakot. Veszélyeztetettből tiszteletreméltó politikai partnerré váltunk. Mindezek alapján képzelni sem lehet nagyobb ellentétet, mint Szent László és Könyves Kálmán között volt. A „kegyes” királlyal ellentétben Kálmán ellenségeivel és barátaival - ha utóbbiak voltak egyáltalán - hidegen számító volt, bár tudott lovagias és nagylelkű is lenni, pl. az országon átvonuló keresztesekkel, sőt öccse, Álmos herceg áskálódá- sait is sokáig tűrte. Valóban dicsőséges országlásának 1116. február 3-án bekövetkezett halála vetett véget. A fehérvári egyház sírboltjába temették. • P.Rein Egy anya, aki nem adta fel A Pannon GSM Példakép Alapítvány egyik díjazottja volt novemberben Bedema Anikó, egy szomori édesanya, aki kitartó levelezéssel és lobbizással kiharcolta az ikres családoknak járó dupla összegű gyest, mely az iskoláskor kezdetéig jár és 2003. január í-jétől segíti a családokat. Bederna Anikó saját elmondása szerint hétköznapi anyuka, aki nem hagyta annyiban az ikres szülők rendkívül nehéz helyzetét. 2001-ben kezdődött küzdelme, amikor saját ikrei már elmúltak egyévesek. Lapunknak azt nyilatkozta, hogy nagyon nehéz az első másfél év egy ikerpárral. A családok nincsenek rendesen felkészülve az ikrekre, az anyagi nehézségek mellett nagy lelki megterheléssel is jár a dupla munka, sajnos előfordul; hogy az ikrek miatt mennek szét családok. Sok sorstársa csak a helyi önkormányzatig jut panaszaival, de Anikó ebbe nem nyugodott bele. Miután ikrei már nagyobbak lettek, leveleket kezdett írni ország- gyűlési képviselőknek, az ombudsmannak, hivataloknak, megkereste a nagy- családosok egyesületét és minden elérhető fórumot, médiát, ahol azt remélte, foglalkoznak problémájával és ötletével. A válasz sokszor ugyanaz volt, azaz jogos az igény, de a mögötte álló társadalmi bázis nem akkora, hogy érdemes legyen ezzel foglalkozni, felvállalni, pedig több ezer ikres család él Magyarországon. Volt, hogy hónapokig váratták a válaszokkal, ilyenkor elindult másfelé, más irányban. A reménytelen időkben az tartotta benne a lelket, hogy ha ő nem csinálja, akkor senki más nem teszi meg, muszáj kitartani. Végül számára is hihetetlen volt, hogy sikerült, küzdelme célhoz ért, életbe lépett a dupla gyes. Anikó azt is elmondta, hogy jó érzés példaképnek lenni, de szokatlan is, mivel ő „csak” egy háromgyermekes anya, aki nem adta fel. Ez az üzenete az édesanyáknak is: azt a dolgot, ötletet, amiben van realitás, meg kell próbálni, véghez kell vinni, meg lehet oldani. Kitartás kérdése az egész. • Gy. D.
