Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-25 / 40. szám
• HÍDLAP • 2006. február 25., szombat indiai magazin Nyelvben bujdosók A kisebbségi sors mélyrétegei „Zse pozdravityolom...” Ne tessék szótá- razni. A mondatnak sem horvátul, sem szerbül, sem oroszul nincs értelme. Jelentését egyetlen szótár segítségével sem fejtjük meg. Nem csoda: afféle habarékszó, a szlovák és a magyar nyelv keveredésének terméke. Pontos jelentése: „hogy üdvözlöm” (zse = hogy, pozdravity = üdvözölni). Egyik ismerősöm mondta a minap, amikor megtudta, külföldön élő sógornőm jön haza a szüleihez. A hölgy bájos mosollyal üzente gyermekkori barátnőjének, adjam át neki az üdvözletét. Nem tudom, hány szlovák ember kénytelen efféle sületlenségeket hallani normális beszélgetés közben, de nekünk, szlovákiai magyaroknak bőven kijut belőle. Az embernek olykor szinte földbe gyökerezik a lába, és rángatózni kezd az arca, amikor egy-egy balga atyánkfia szája Pandóra- szelenceként kinyílva, ontani kezdi a marhaságokat. Történik mindez abban a korban, amikor egyetlen üdvözítőként az egész posztkommunista táborban a nyevtanulás és -tudás van kikiáltva, hogy özönöljük el a gazdag Nyugat tej- jel-mézzel kecsegtető legelőit. Mintha nem a szülőföldön való boldogulás lenne az emberi élet célja és értelme. S miközben szótárazunk, padot koptatva magoljuk a miénknél silányabb és szegényebb nyelveket, feledjük, hogy először az anyanyelvet kell tudnunk. Arról pedig alig-alig esik szó, hogy fogyatkozásunk, nyelvromlásunk, butulásunk gyökerei hol keresendők. Pozsonyi temetés Az emberélet útjának végén búcsúztatjuk szomszédunkat a pozsonyi krematóriumban. K. Bertalan építész- mérnök volt, feleségét már évekkel ezelőtt eltemette. A család gyökerei Nógrádba nyúlnak vissza, egészen a nemesi ősökig. A gyászszertartás szlovák nelyven folyik. A rokonok, ismerősök vegyes arányban. Mi, magyarok, várjuk, hátha elhangzik egy-két mondat a megboldogult anyanyelvén is. Hiába. A végén kedvenc dalát recsegteti a lemezjátszó, és Bertalan bácsi a Sárga cserebogár dallamaira elindul a tűzbe. Osszenézünk, ki megbotránkozva, ki sajnálkozva, de a tekintetek ugyanazt sugallják: mit szólna ehhez a halott? Hogy kibotozták nyelvéből a gyermekei, s a végtisztesség idegen nyelven zajlott? Botrányos, de belém villan: szerencsére már nem hallja. Két lánya és az unokák rezzenéstelen arccal állnak, megrendültén, persze, de ki tudja, eszükbe jut-e egyáltalán tettük visszássága? A lányok már csak törik a magyart; ők is azt a habaréknyelvet beszélik, amitől ki tudnék szaladni a világból. Az unokák már szlovákok, számukra nem kérdés a nyelvkérdés. K. Bertalan a háború után végezte el a műszaki egyetemet, és hazulról, a szülőföldről hozott feleséget a fővárosba, de a gyermekeit szlovák iskolába íratta. Nyilván nem akart rosszat nekik, de az is lehet, csak a munkahelyi presztízs diktálta tettét: aki magyarkodik, lassabban emelkedik a szamárlétrán. S Bertalan emelkedett is, tudásának megfelelően: az osztályvezetői posztig vitte egy kutatóintézetben. Utódaiban, mint azt a család genealógiája tükrözné, ha tovább rajzolnák a családfát, magvaszakadt fiú ágon. A nyelvi szakadást a családtörténetek nem taglalják. Egy magyar családdal kevesebb lakik a panelházban, egy családdal kevesebb énekli el a Cserebogár, sárga cserebogárt. József esete a benzinkutassal József magyar író, túl a hetvenen. Kopaszodik, öregedik, de a lelkesedése, vitalitása nem kopik. Örökifjú mérges öregúr. Keletről autózunk a főváros felé, amikor Losonc tájékán bekanyarodik a benzinkúthoz. Bemegy, én türelmesen várok a kocsiban. Egyszer csak kivihar- zik, arca pulykavörös, beül a kocsiba, bevágja az ajtót, és káromkodva továbbhajt. Kérdem, mi történt? „A kutas nem akart velem magyarul beszélni”, morogja. „Talán nem tudott”, vetem közbe. „Dehogy nem tudott, magyarul beszélt a barátaival, de mire én kérdeztem, egyszeriben elfelejtett magyarul. Ezen a vidéken pedig tudjon magyarul!” Indulata kissé értelmetlennek tűnik, hiszen valamennyien beszéljük az állam nyelvét. Akkor meg mit hepciásko- dik? Pedig tudom, neki van igaza. Csak féltem a gutaütéstől. Ö még megélte a „csehszlovák hazafiság” naponta elszajkózott szólamát az ötvenes években, nem csoda, ha elege van belőle. Szabaddá vált a világ, a diktatúra után tessék felszabadulni lelkiekben is. József sem tősgyökeres pozsonyi, bár élete nagy részét itt élte. Gyermekeit természetesen magyar iskolába íratta annak idején, s amikor a kisebbik lányának magyar nevét 1955-ben nem akarták beírni az anyakönyvbe, mondván, ilyen név nem létezik, mérgesen bevágta a hivatal ajtaját maga mögött, márpedig akkor nem lesz neve a gyereknek! Csak otthon. Visszahívták, csitították. Beírták a tündéri nevet a szlovák anyakönyvbe. A sztoriról mindannyiszor Csoóri Sándor (vagy Sütő Andtás?) esszéje jut eszembe a székelyekről, akik az e-betűk halmozásával keserítették a román jegyzőket, hogy a név lehetőleg lefordíthatatlan legyen. Mert a név, az szent. Az magántulajdon, nem az államé, nem más népé és nem a hivatalé. Egyszóval József karakán magyar volt világéletében. Meg is jutalmazták érte bőségesen: egész élete kálváriák sorozata, de hűséges maradt. Nemcsak tollával, emberi tartásával is. Büszkén legelteti szemét a makacsságát és a szülőföldről hozott Mikszáth-i ízes magyar nyelvet folytató, tehetséges unokáin. Ö nem adta be a derekát, hiába taposták a gerincét. Anyám és az utazás Roszog az autóbusz a Garam mentén, Pozsonytól Kassa felé. Garamszentbenedeken, nem messze az ősi kolostortól megáll, pihenni, falatozni akarnak a sofőrök. Az utasokat kiszállítják. Kicsiny édesanyám is leszáll, bemegy a büfébe. Kalácsot akar venni. Magyarul szólal meg. A kövér némber erélyesen utasítja rendre: beszéljen szlovákul, ha Szlovákiában él. Anyám földbe gyökerezett lábbal áll, a sírás kerülgeti. Ilyen megalázást! Az emberek bámulnak. Ugyan hol tanult volna idegen nyelveket ez a pöttömnyi parasztasszony, amikor egész életét magyar faluban élte? Az övéi között. Sokat dolgozott, nagyon sokat, nem maradt idő nyelvtanulásra. Kifordul a büféből, és odaáll a buszajtóhoz. Csak később, évek múlva meséli el a történetet, amikor noszogatom, mikor jön végre hozzánk. Én már, fiam, soha. Amióta apád meghalt, nem szeretek utazni. Itthon jó. Ti gyertek, nektek nem gond az utazás. Vegyes saláta, keserű öntettel R. Ilona többszörösen - divatos szóval: halmozottan - kisebbségi ember. Romának szülte az édesanyja, ráadásul magyarnak. A nagyvárosban, amelyben egykor magyar királyokat koronáztak, s ahol gyermekkorában még öt magyar iskola volt. Ma csak egy. Szlovák emberhez ment feleségül. Aki mindig jó, türelmes férj volt, munkásember, de nem faragatlan, egy szóval sem ellenezte volna, ha fiaik magyar iskolába járnak. Ilonában azonban ott munkált a többszörös elnyomottság érzése, és jót akart a gyerekeinek. Aztán amikor kisebbik fiát társai elverték a cigány volta miatt, leesett a tantusz. Magyar iskolatársai talán megértőbbek lettek volna. Lehet, hogy hibát követett el? Azóta nyugtalan, bűnbakokat keres maga körül, hibát hibára halmoz. A házassága is döcögőssé vált, csak azt az egykori hibát nem meri önmagának bevallani. A gyereknek gond az elhelyezkedés, a mai világban minden fiatal ingujjából rázza az elektronikát, hiába tanult, méltó munkát nem talál. Akadt volna magyar vállalkozónál, dehát a nyelv. Az a büdös anyanyelv, amit elvettek tőle. Legyőzünk benneteket a farkunkkal! Koncsol László mesélte talán két évtizede. Valamelyik szlovák íróval álltak Dévény várában, hogy kivel, nem emlékszem. Fent a dombon süvöltött a szél, a Duna és a Morva összefolyásánál mérgesen keveredtek a két folyó habjai. Ott, ahol Ady új időknek új dalaival tört be a Kárpát-medencébe. (Ezt a költeményt egyébként az ötvenes-hatvanas években kihagyták a szlovák tankönyvkiadó magyar tankönyveiből, mondván, hogy Dévény már nincs, csak Devín.) A kolléga kissé illuminált volt, és a kelleténél erősebb lánggal lobogott benne az alkohol, amikor minden bejelentés nélkül előrántotta a fütyeszét, és Csehország felé fordulva elrikkantotta magát: „A farkunkkal győzünk le benneteket!” Mármint a cseheket a közös republikában. Az író nyilván népe szaporaságára gondolt a fallasztikus jelenettel, de hogy a lelke mélyén mi munkált benne, s mi váltotta ki belőle a hirtelen indulatot, nem árulta el. Talán a benne lakozó kisebbrendűség, vagy az a szándék, amit Száraz György a kis népek imperializmusának nevezett? Jóslata nem vált be, hiszen a trianoni mű összeomlott, Szlovákia csaknem másfél évtizede önálló állam Európa közepén. Nem kell már a cseh testvérektől tartani. Mi, magyarok, pedig jámborak vagyunk. Nekünk nem kell autonómia, állampolgárság, a mi fajfenntartási ösztöneink elsorvadtak, csökötté váltak, mint a vakbél. A legutóbbi népszámláláskor kiderült, egy nagyobb városnyi magyar eltűnt Szlovákiában. Már csak ötszázötvenezer a létszám. A vátesz tévedése Kával utaztam Pestre, még valamikor a nyolcvanas években. Kához munkakapcsolat fűzött, napokig tudtunk vitáztunk egy-egy ölelkező rím fölött. Tudását elismertem, műveltsége kiterjedt volt. Hanem a nézetei! Míg a vonat ringatott, a magyar iskolákról beszéltünk. „Nem kár azokért, akik szlovák iskolába adják a gyerekeiket”, mondta Ká. „Azok ne is legyenek magyarok. Vesszenek.” Megdöbbentem. Hát nem látja ez az ember, hogy nem a kisember a bűnös? Okos volt, művelt és szívtelen. Meg még valami. A rendszerváltás után elsők közt derült ki róla, hogy besúgó volt. Igaz, nem ártott senkinek, de szégyellte a dolgot, s levonta a konzekvenciát. Vette a kalapját, és távozott. Azóta alig hallottam róla. Bár másokkal ellentétben, akik ma is úgy viselkednek, mintha természetes lett volna a gerinctelen- ség, ő legalább elbújdosott. De azt a diskurzust sosem felejtem, mert sok értelmiségi nézete szólt belőle. Hogy ezeknek mit jelent annak a gyereknek a sorsa, akinek Sütő András esszéjében vér serken ki a szája szélén a tanító pofonjától, nem tudom. Boldogok a lelki szegények. Százával, ezrével sorolhatnánk a történeteket. A hivatalról, ahol ma már mosolyognak, de szelektálnak, a boltról, ahol kereskedők, eladók helyett nemzetébresztők kínálják az árut, az utcáról, ahol még ma is rejtélyes módon lehalkul a beszéd, a levegőről, amely furcsa vibrálást hordoz magában, aminek a neve évtizedek óta sovinizmus, türelmetlenség, nacionalizmus. Amiket manapság nem illik emlegetni. Nem a Slota-féle politikusokra gondolok, akik harsogva bömbölik a pártállamban megszokott nótát az államnyelvről, mert az legfeljebb szórakoztató. De azért megfigyelhető volt, hogy az első Meéiar-kormány bukása után mennyi terhes nő jelent meg az utcán. Mintha egy bálvány gördült volna le az emberek melléről, egyszerre felszabadultabbak lettek. Pedig csak egy kormányváltásról volt szó. Ennyit tesz az a bizonyos pozitív légkör, amiben jobban érzi magát az ember. Minden tiszteletem a szociológusoké, de az egzakt tudományok nem képesek felszínre hozni az emberi lelkek mélyén játszódó folyamatokat. Hogy mi szükséges ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a szülőföldünkön. Van Magyarországon egy szó, amelyet különösen utálok: komfortérzet. Ám ez a ronda gyűjtőfogalom valamit kifejez, amit úgy is lehetne mondani: otthon-érzet. Nagy László üzenete „Ha emberi arcuk lesz, csókolom őket.” Valami hasonló üzenetet fogalmazott meg a tündéri Nagy László az utókornak szánt utolsó tévés interjújában. Hozzátehetjük: ha emberi nyelvük lesz. Azaz, ha szépen, romlatlanul, és nem csak makogva fognak magyarul beszélni. Ha nem válik konyhanyelvvé, otthon, a sutban sutyorászott, rejtőzködő, dugdosni való titokká gyönyörű magyar nyelvünk. Hiszen a magyar már akkor verset írt, amikor mások - sértődés ne essék - a kecskét kergették a domboldalakon. Talán valóban úgy lesz, hogy a magyarságot a határon kívül rekedt maradékok mentik meg a jövőnek? Lehetséges. Mert a belülről, tudatosan, nap mint nap végzett aknamunka hatása szinte már fizikailag mérhető. De erős kétségeim vannak. Mi csak akkor leszünk megtartó erő, ha felhagyunk a bujdosással. • Kövesdi KAROLY Dallos Jenő rajza
