Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-18 / 35. szám
HÍDLAP • 2006. február 18., szombat Meghurcolt magyarok „A háború utólagos pusztításaitól kísért, menekültáradatokkal tarkított huszadik századi népvándorlásban mintegy 20 milliónyi ember kavargón, hogy „jogos nemzeti önvédelem ” és a „kollektív bűnösség” irracionálissá fajult elvei szerint végre „rend” legyen Kelet- Közép- Európában. ” Hatvan évvel ezelőtt született megállapodás Csehszlovákia és Magyarország között az un. lakosságcseréről. Az egyezmény értelmében a megközelítőleg hetvenezer magyart telepítettek ki a Felvidékről, s ennek megfelelő számú szlovákot Magyarországról. Az intézkedés mozgatórugója az egynemű, Csehszlovák nemzetállam létrehozása, volt Nem ez volt azonban az egyetlen, a több tízezer magyart hátrányosan és megalázóan érintő rendelkezés a második világháborút követően. A hatvan évvel ezelőtt, 1946. február 27-én Budapesten a magyar és a csehszlovák szerződő felek által aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében, a leendő baráti Csehszlovákiában helyi bizottságok és járási irányítók jelölték ki a kitelepítésre ítélt magyar családokat. A nemritkán éppen ebben az időben a háború utáni hadifogságból hazatérő felvidéki magyarok eg)' un. fehér lapot kaptak, melynek egyik oldalán magyarul, másik oldalán szlovákul volt olvasható, a kitelepítésre való kijelölés ténye, illetőleg az azzal kapcsolatos tudnivalók. Ingó és ingatlan vagyonukat - mint vesztes államtól- a háborús jóvátétel fejében lefoglalták, s a helyükbe Magyarországról áttelepített szlovákokat ültettek. Számos felvidéki magyar, aki ezt a megaláztatást nem akarta átélni, bevárni, miután megkapta a kitelepítéséről szóló lapját, vagy értesült róla, hogy azok közé sorolták, akiknek el kell hagyniuk a szülőföldjüket, átszökött Magyar- országra. Egy érintett férfi így emlékezik vissza erre az időszakra: „Amikor én ezt tapasztaltam, úgy gondoltam, hogy én ezt nemigen fogom bírni, tűrni. A nemzetiségemet, a magyarságomat ilyen körülmények között én nem tudom gyakorolni. Az állampolgárság elvesztése mellett magyar iskola, újság, rádió abszolúte nem volt, mindent beszüntettek. Nem volt lehetőségem, nem volt más módom... Amikor már úgyis gondoltam, hogy előbb - utóbb áttelepítenek, mert alighogy hazaértem a hadifogságból, már ott volt az a bizonyos fehér lap ’. Egyik részén szlovákul, másik részén pedig magyarul közölték az illetővel, hogy rövidesen áttelepítésre kerül sor. Hát ilyen körülmények között jövőt nem láttam ott, és igyekeztem minél előbb eljönni onnan. ” Emellett, a levéltári források, a lakosságcseréről született cikkek, könyvek értékelései is azt támasztják alá, hogy nem csupán a magyar kitelepítettek, de az állítólagosán önkéntesen az áttelepülésre jelentkező szlovákok is megsínylették az otthonról, a szülőföldtől való végleges elhurcolást. Mindez azonban csupán egy része annak az Eduard Benes csehszlovák elnök nevével fémjelzett időszaknak, mely a trianoni béke- szerződés óta elszakadt - s a bécsi döntés értelmében rövid időre visszacsatolt - honfitársaink, mint kisebbség életét megkeserítette. A második világháború befejezése előtt, amikor Szlovákia nagy részéből a német csapatok már kiűzettek, érkezett Kassára Eduard Benes, 1945. április 3-án. Az általa kinevezett új kormány két nappal később hirdette ki programját, mely kassai kormányprogram néven vált ismertté. E szerint, - a kollektív bűnösség elvének értelmében -, az áruló németek és magyarok állampolgársága megszűnt az országban. Benes az erre vonatkozó - 33. számú - rendeletét augusztusban adta ki): „A cseheknek és a szlovákoknak a német és magyar kisebbségekkel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai - hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra - a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik. ” (részlet) Az előbbiekből jól kitűnik a később a lakosságcsere-egyezmény aláírásakor is motiváló erőként föllépő cél: egy új, etnikailag egységesen szláv, csehszlovák nemzetállam megteremtése. A kassai kormányprogram alapján életbelépő törvényi szabályozás egyik első intézkedése volt, hogy 1945 februárjában, a Szlovák Nemzeti Tanács döntése alapján elkobozták a németek, a magyarok ötven hektárnál nagyobb földjeit, melyet később Benes elnöki rendelettel pontosított, ill. megerősített. Ezt követően tavasszal elküldték állásukból a magyar köz- és magánalkalmazottakat, majd nemzeti gondnokság alá kerültek a magyar kis- és középüzemek is: „Azok között volt olyan, hogy mondjuk az illetőnek volt egy malma, vagy valami kisebb üzeme. Akkor ezeket a magyar tulajdonosokat, malomiulaj- donosokat menesztették, és helyükbe rendszerint szlovákokat ültettek. Úgy hívták őket szpráveák. Olyan igazgató félék voltak. Több ilyen partizán foglalta el ezeknek a malomtulajdonosoknak az üzemét, a malmát, ő lett a vezető. Esetleg, ha jóindulatú volt, megengedte, hogy az illető - a volt tulajdonos - ott dolgozhasson, de a házában, az üzemében az úr, ez a bizonyos megbízott volt. ” /Interjú, Kossuth Rádió/ A magyarellenes intézkedések elvi alapját, tehát a kassai kormányprogram képezte, s az itt elhatározottakat Benes elnök dekrétumaiban rögzítette. A német és a magyar kisebbségre vonatkozó összesen 89 diszkriminatív Benes-dekrétum 1945 és 1948 között jelent meg. Ezek nemzetközi jogi alapját a Postdami egyezmény 1945. augusztus 1-jén, illetve 2-án aláírt Jelentése, valamint Jegyzőkönyve, majd a későbbi, 1945. december 21-i a Párizsi jóvátételi szerződés képezték. A lakosságcserén kívül a csehszlovák vezetés nemzetállam- teremtő eszközei közül a széttelepítés, a kényszermunkára hurcolás, a deportálás, valamint a reszlivakizáció érintette a felvidéki magyarokat. • Sz. A. hídlapmagazin Átkelő - a Duna két partján, de mégis egy oldalon Wernke Bernét, három önálló és több antológiában összegyűjtött verseskötet szerzője, művészeti lapok alapító munkatársa. Jelenleg a félévente jelentkező új művészeti, társadalmi folyóirat szerkesztője 1981-től kezdődő emigrációját többek között a mostani kulturális folyóirat készítéséhez hasonló tevékenységgel töltötte. A februárban közönség elé kerülő Átkelő folyóirat ötszáz példányban megjelent második számát napok alatt elkapkodták, a szerkesztőség tehát jó úton halad, igény van a régióban élő művészek, társadalmi gondolatainak publikálására.- Az alkotóközösségetektől korábban kikerült kiadvány-sorozat, a Muravidéke címűfolyóirattól mennyiben tér el az Átkelő?- A Muravidéke, ahogy nevéből következtethető más tájegységek íróit, alkotóit mutatta be. Az Átkelő egyértelműen az Ister-Granum Eurorégióban élő értelmiség publikáló fóruma kíván lenni. Nagy hangsúly tevődik a Duna mindkét partján élő írók, költők, képzőművészek friss gondolatainak közvetítésére.- Eddig két szám jelent meg. Milyen tematika alapján készültek ezek a részek?- Az első szám főként esztergomi vonatkozású értelmiségiek, alkotók, gondolatairól szólt. A mostani, második számban pedig főként a szlovákiai írók és képzőművészek munkáival találkozhatunk. Az Átkelő célja, hogy a kialakult új történelmi, európai helyzetnek megfelelően, a határokon átívelő művészeti és kulturális gondolatiság jusson érvényre, amely mindenki hasznára válik. A kultúra ugyanis nem, hogy akadálya a népek békés egymás mellett élésének, hanem annak megteremtője. Az Átkelő első számában a pilisszentléleki szlovák értelmiségieknek anyanyelvükön, a mostani számban pedig azonos fajsúllyal, mind terjedelemben és minőségben az itt élő nemzetek alkotóinak igyekszünk felületet adni a folyóiratban. így kerülhetett egy lapszámba, közel hasonló gondolatokat közvetítve egy Párkányban élő magyar fotógráfus, és egy pilisszentkereszti szlovák festőművész. A továbbiakban pedig minden egyes számban két-két alkotó kerül bemutatásra, a Duna két oldaláról.- E hat publicista melyik nagy témákat képviseli a folyóiratban?- Az Átkelőben külön fejezetben szerepel például a költészet, vagy a-történelmi tanulmányok, de a régió településeinek hely- történeti, kulturális érdekességei is külön fejezetben olvashatók.- Az újságos standokon nem lehet megvásárolni a folyóiratot, hogyanjut el a közönséghez?- Már a megjelenés, illetve a friss szám promóciójának számító szerkesztőség által megtartott bemutatón jelentős példányszámot adtunk el, illetve ezt megelőzően minden régiós önkormányzatnak elküldtünk egy-egy darabot az új számból. Az Átkelőhöz jelenleg az esztergomi városi könyvtárban lehet hozzájutni.- Téged, mint magyar kozmopolitát ismerhettünk meg már korábbi tevékenységeid kapcsán. Azt tudom, hogy hosszú utazásaid okán három-négy nyelvet beszélsz, számtalan országban éltéi és dolgoztál már, főként Európa szívében, Berlinben, ott ahol szintén nem ismeretlen a különféle népek kultúrájának találkozása, összefonódása.-A 81-es emigrációmat követően Nyugat-Németországban, Jugoszláviában, Luxemburgban, Hollandiában, a tengerentúlon pedig Brazíliában és Kanadában éltem. Végül Európa közepén kötöttem ki Berlinben, ahol egy Babilónia nevű multikultúrális intézményben dolgoztam. Itt Ruda Gábor barátommal magyar vonatkozású kiállításokat szerveztünk, kulturális és művészeti esteket, előadásokat tartottunk és magyar nyelvet is tanítottunk. Ez a hely rengeteg nációt kötött és köt össze, pontosan azzal a céllal, hogy a Berlinben élő európai és Európán kívüli afrikai, közel-keleti, ázsiai nemzetek képviselői megismerjék egymás kultúráját és gondolatait. Itt valóban nagyon sok tapasztalatot szereztem és azt láttam, hogy a kultúra, hovatartozástól és identitástól függetlenül összekötheti az embereket. Persze Berlin egészen más, mint Esztergom, az ottani társadalmi mozgásoknak megfelelően, a jelen történelmének gyújtópontjában, Európa szívében él egymás mellett kelet és nyugat, észak és dél, hol nyugtalanul, de többnyire nyugodtan együtt. A szociális problémák mindenhol feszültségeket szülnek, ez a világon bárhol így van, de ezen gondok megoldásában, hiszem, hogy a kultúra, a művészet jelentős segítséget adhat. Az Ister-Granum Eurorégió esetében pedig még könnyebb is a helyzet, a politikai szélsőségességet leszámítva, elmondhatjuk, hogy nagyjából azonos társadalmi berendezkedés mellett békében él egymás szomszédságában hosszú ideje a két nép, a szlovák és a magyar. Az Európai Unióban újra együtt vagyunk, hasonló kultúrában élve, a Duna két partján, de egy oldalon. • Pöltl Oxi Zoltán Jelentem: Oscar-díj Ma, február 18-án 68 esztendős Magyarország egyetlen Oscar-díjas filmrendezője, a filmvilágban méltán ismert és elismert Szabó István. Lapozgatok a sajtóban, kutakodom az Interneten. Megszámlálhatatlan írást találok a kitűnő rendezőről. No nem méltatásokat. A cikkek szinte kizárólag a közelmúltban elhíresült botrányon csámcsognak: Szabó István besúgó volt Méltatás édeskevés, elismerés hasonlóan. Végre ismét le lehet húzni valakiről a vizeslepedőt amolyan „magyar módra”. Teszik ezt olyanok, akik talán még nem is éltek abban a korban, tevékeny résztvevői pedig végképp nem voltak. Gervai András, a minden bizonnyal feddhetetlen múltú újságíró, aki az Élet és Irodalom hasábjain a botrányt kirobbantotta, idézi a világhírű filmrendezőt: „Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól.” Index, 2006. január 28: „A belügyi szervek Szabót - két osztálytársával - 1957 februárjában letartóztatták, és a háromnapos fogva tartás végén azzal engedték el, hogy kirúgják a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, ha nem jelent a főiskolai eseményekről.” Origó, 2006. január 27: „A történész kutató szerint „az irományok tartalmukat tekintve többnyire semmitmondók, érdektelenségük, gyermeteg mozgalmi frazeológiájuk azonban nagyon is tükrözi a korszak bornírt légkörét, valóságát, politikai realitásait”. A megfigyeltek között olyan ismert nevek akadnak, mint Bárdy György, Básti Lajos, Gábor Pál, Jancsó Miklós, Kézdi- Kovács Zsolt, Mécs Károly és Törőcsik Mari. Szabó István, nyilván konspirációs célból, önmagáról is jelentett... Gervai cikkében olyan megfogalmazások olvashatók Képesiről (Szabó István álneve), hogy „sok információt gyűjt össze, alaposan becserkészi áldozatait”, valamint: „Gyakran egyoldalúan, igazságtalanul ítélkezik. Szívesen kutakodik mások magánéletében, s mai bulvárújságírókat megszégyenítő mennyiségben szállítja a bizalmas és kényes információkat.” Gervai azt is írja, hogy Képesi „harcos hangja” lehet, hogy csak megjátszott. „Kenedi János szerint a leleplezésnek azért különösen nagy a súlya, mert a közvéleményt politikusok esetében nem lepi meg túlzottan az ügynökmúlt, ezúttal viszont olyasvalaki bukott le, aki „négy évtizede morális ítéleteket osztogat a filmjeiben”. A kutató ugyanakkor egy párhuzamra is felhívta a figyelmet Medgyessy Péter volt miniszterelnök D-209- es botránya és Szabó István esete között. „Medgyessy is arra hivatkozott, hogy jó ügyet szolgált: ő nem egy osztálytársát, hanem a magyar gazdaságot mentette meg a KGB-től.” Kenedi, mint mondja, azt az érvelést is népmeséinek tartotta. Ungváry Krisztián úgy látja, hogy Szabó István későbbi, egyébként kitűnő filmjei is másként értékelendők a leleplezés után: így már világos, miért foglalkoztatta ennyire a rendezőt a diktatúra és a művészi morál problematikája. Nem idézek tovább. Január vége óta gondolkodom a történteken. Éltem már a hatvanas években, felnőtté pedig a hetvenes években váltam. Hála Istennek, a Sorsnak és édesanyámnak soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy a szocializmusban el kellett volna köteleznem magam, bár az egyetemre csak jó néhány esztendő próbálkozás után jutottam be. A „mi lett volna ha...” kérdésnek nincs létjogosultsága. Nem tudom, mi lett volna, ám azt is tudom: Szabó István nem lett volna a magyar filmművészet egyik legnagyobb formátumú, legtehetségesebb rendezője, ha 1959-ben keresztbe törik a karrierje. Hány nagyszerű ember, írók, költők, egyetemi tanárok, világhíressé vált magyarok kényszerültek a megalkuvásra csak azért, mert itthon akartak maradni. Mert magyarnak születtek ebben az összezsugorított kis országban. Értéktelenségek tömege, veszélyes szokások, függőségek jellemzik a mai fölnövekvő generációt többek között azért, mert nem ismernek követendő példát. Mitől is ismernének, ha az előttük járó felnőtt társadalom mást sem tesz, mint deheroizál. Szabó Istvánnak nem az ügynök múltja a követendő, hanem a zsenije, amely a huszadik század legnagyobb filmművészévé emelte. Az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való! Az elmúlt tizenöt esztendőben valóban nem hozták nyilvánosságra az úgynevezett „ügynöklistát”, nem zárták ki a politikai életből a pártállam „jeleseit”. De szívre kezünket Kedves Olvasó! Ha megteszik, hányán maradtak volna például a parlamentben? Tanuljunk végre toleranciát, ismerjük meg a megbocsátás szó jelentését és ismerjük el az emberi-művészi nagyságot! Hiszek az emberek pozitív értékítéletében. A filmszemle nyitónapján Szabó Istvánt a közönség vastapssal fogadta. A bemutató után érezhető volt a megkönnyebbülés, többen el is mondták, hogy aggódtak Szabó Istvánért. Én is aggódom érte, miközben további termékeny, boldog esztendőket kívánok neki a születésnapján. Isten éltesse sokáig! • Varga Péter
